Sarnyai Tibor

Tulajdonképpen nem most történt a váltás. Valójában hat évvel ezelőtt váltottam Macre egy ősöreg, rég kiszolgált pentiumos PC-ről. A kollégám vette Ebayen a Minit, amelyet aztán körbejártunk. Elképesztő dolgokat mutatott rajta (exposé, időjáráswidget, dock és társai). Döbbenetesen halk és kicsi volt. Végiggondoltam, és rájöttem, némi hitellel megtoldva magam is ki tudom fizetni ezt a gépet, sőt, a félgigás memóriamodult gigásra fogom benne cserélni. Egy csoda volt, amikor először elindítottam. Néhány hét alatt sikerült megszokni a különcségeit, nagyon szépen belaktam.

Több mint hat éve a legfontosabb munkaeszközöm a Mini. A technológia azóta ellépett mellőle alaposan, egyre kiforrottabbá vált az OSX, és a pécék is nagyot ugrottak előre. Barátom, aki egy erős PC-ről lépett vissza munkahelyén ilyen Macre, vért pisilt, hogy dolgozni tudjon rajta. Mert a Mini néhány év alatt türelemre tanított. Elfogadásra. Toleranciára. Hiszen a feladatot mindig szépen elvégezte, de megkérte a maga idejét.

Valamikor félidő táján megadta magát a belső merevlemeze és a Superdrive, amely benne volt. Állítólag típushiba. Addigra a file-okat átmentettem egy külső vinyóra, ahonnan a Tiger is hajlandó volt elindulni. A gép rendületlen működött, amikor évente egyszer lemezre volt szükségem, a család közös PC-jén használtam. A Mini sérülten is tökéletes volt kiadványszerkesztésre, sitebuildingre, design feladatokra és kreatív írásra is. Még böngészni sem volt rajta annyira bajos, a Flasht kiirtottam, Silverlight nem is volt, a többi meg rendben ment. Böngészőként Caminot és a fejlődésben megrekedt Safarit használtam. Chrome erre a gépre sosem volt.

A Mininek volt köszönhető, hogy nem nyűgözött le a Windows7 (amely pedig nagy előrelépés a Windows történetében). A Mininek volt az is köszönhető, hogy hat év után is el tudtam végezni a szokásos feladataimat – tény, hogy több időbe telt. De nem kellett a háttérben vírusszoftvert futtatni, nem lassította semmi, nem volt heti feladat karbantartani – csak működött.

Tegnap kapcsoltam be először az új gépem, az iMacet. A sebességkülönbség elsőre is lenyűgöző. De maga az operációs rendszer – első blikkre – a régi ismerős. Nyilván megint hetekre lesz szükség, hogy belakjam. Amivel – úgy érzem – gazdagabb vagyok, az a tolerancia és a türelem, amellyel a számítógépet kezelem. Ezen a gépen nem kell várni, a gondolat és a tett kéz a kézben jár.

Úgy számolom, újabb hatéves ciklus vár rám egy Apple termékkel. Lehet megint dolgozni.

Sok időt töltsön egy látogató az oldaladon, vagy gyorsan találja meg, amit keres? Pörögjön az oldalletöltés, és minél több oldalt nézzen meg ügyfeled, vagy egyetlen oldal behívásával tudjon tájékozódni és dönteni? Ha sok oldalt megnéz a portálon, vajon megtalálta, amit keresett? És persze: vásárolt-e a termékedből, melyet online kínálsz? Kézre esően használható, könnyen áttekinthető, az eszközök széles skáláján azonos élményt nyújtó az oldalad? A webdesign talán legfontosabb kérdései ma ezek. (x)

Az online póker önmagában is nagyon komoly üzletág, de népszerűsége sem mentesíti a rendszergazdákat és designereket a felelősség alól, hogy e kérdésekre válaszoljanak. A Póker Bónusz Klub oldal most egy alapos ráncfelvarráson esett át – valószínűleg éppen azért, hogy jobb válaszokat adjanak ezekre a kérdésekre.

A korábbi megjelenés egyetlen főoldalon akart mindent elmondani. Zsúfolt, dobozokba kényszerített tartalmak vártak a látogatóra, szinte faltól falig írt mondatokkal.

A zsúfoltságot sugallta a választott betűtípus mérete is (még a címsorok sem emelkedtek ki markánsan a szövegtestből) – a pásztázó, az információt kereső tekintet aligha találta meg elsőre az információkat. Elveszett a szövegtengerben.

Az új megjelenés szakít a főoldal hegemóniájával. (Ez szerintem tökéletes választás. A keresőkből gyakorlatilag bármely aloldalra megérkezhet a látogató, így minden oldalon el kell őt igazítani és releváns információkkal ellátni, mit hol talál még a lapon és hogyan vonódhat be.)

A főoldalon a grafikus újragondolta a táblázat megjelenését – a lekerekítésekkel egyértelműen csatlakozott a mai trendekhez. A tartalmak nem érnek faltól falig, szellősebb, kényelmesebb ránézni. Szakított a fehér alapon fekete betűkkel is, és ez a képernyőn egyértelműen az előnyére vált a táblázatnak (ráadásul kiemelte a többi tartalom közül, amely maradt fehér alapon fekete).

Megnövelte a betűméretet, az alcímek és a linkek kiemelkednek a szövegből, segítve a pásztázó, gyors olvasást. Táblázatokba zsúfolt információk helyett bátran kezdte használni az oldalsávot – gyanítom, hogy a kevesebb átkattintást érő tartalmakat helyezte át ide.

A grafikus kihasználta azt is, hogy a korszerű technikák végre elszakították a webet a korlátozottan rendelkezésre álló fontok világától – a menüpontok, címek, kiemelt tartalmak ezért saját, jól megkülönböztethető, egyedi fontot kaptak. Az új design bátrabban használja és nagyobb szerepet is szán a képeknek, a jól megválasztott illusztrációknak – ez is helyes és felhasználóbarát választás.

A fejlécben más, jobb helyre került a mottó, átalakult (talán nem egészen előnyére, de mindenképpen a trendekhez igazodva) a logó, hangsúlyosabb helyet kaptak a közösségi oldalak a nyitólapon (ezek szerepeltetése vitás, az elmúlt években mindenki kirakta őket, mára fokozatosan kezdenek lekerülni az oldalakról. Kényelmesek, de igencsak fékezik az oldalak betöltődését).

Gyengesége még az oldalnak, hogy egyelőre nem gondol azokra (a látogatók 5–8%-a átlagosan), akik okostelefonról érkeznek. Az oldal nekik is a teljes weboldalt adja, amely a kis képernyőn csak korlátozottan képes érvényesülni. A mobilélmény megteremtése még feladat a Póker Bónusz Klub csapatának.
 (x)

Titkon (vagy nyíltan) mindannyian szeretnénk jó fotósok lenni, és a technikai fejlődése elhiteti velünk, hogy a tízezer óra gyakorlata nélkül is azok lehetünk. A fotográfia régen egy mesterség volt, amelyhez komoly anyagi és szellemi befektetés kellett. Ma, úgy hisszük, elég hozzá egy telefonon lévő hangyabokányi nyílás is. A technika pótolni akarja számunkra a háttértudást és az eszközöket is. Nem kérdés, miért népszerű az Instagram, és miért válik minden közösségi oldal egyre inkább archivált fotódokumentációk lelőhelyévé. Pedig fotózni nem tud akárki.

Szellemi eszmélésünk, és így egész gondolatvilágunk ma még ugyanis elsősorban verbális. Esemény, amikor a gyermek megszólal, esemény, amikor megtanul végre beszélni, majd esemény az is, amikor leírja első szavait. Onnantól fogva pedig az ember a nyelv fogságába kerül, emlékei, élettörténete, mindennapos és kimagasló eseményei kivétel nélkül narrációk, szavakból felépülő szövegek.

Felnőtt korunkra megszűnünk képekben gondolkodni, mert a szavak tűnnek kényelmesebbnek, praktikusabbnak. Bár mozgóképek vesznek körül bennünket folyamatosan, ezeket folyton lefordítjuk a nyelv eszközeivel egy másik embernek. El tudjuk beszélni a naplementét, a folyó áramlását, a szerelem minden örömét és kínját.

A fények folyamatos mozgásából egyetlen pillanatot kiragadni nem egyszerű. Technikailag ma már bármi lehetséges, de a gép hipermodern optikája önmagában süket és vak – az érző, gondolkodó és főként a látó ember nélkül csak hardver, csak üveg és műanyag. Aki fotós akar lenni, annak újra meg kell tanulnia meglátnia a pillanatot, újra keretezett képekben kell gondolkodnia, s lefordítani a nyelv narrációját a képek speciális közléseire. Ez nem mindenki előtt nyitva álló út, s főleg nem automatikus, nem azonnal és önmagától sikerülő vállalás.

Még az első próbálkozásainkra, a hitvány fotókra sem mond kemény ítéletet az, aki szeret bennünket. A kapcsolati háló, amelyeket ezek a szolgáltatásokat élteti, megkíméli az amatőr fénybúvárt a kudarctól. Kedvére fotózhat, kísérletezhet, dokumentálhatja életét – és örülhet, hogy fényképei széles közönséget kapnak. Lájkol, és őt is lájkolják széles egyetértésben.

Nincs ezzel amúgy semmi baj. Magam annyit teszek meg csupán, hogy a szolgáltatáson belül tartom a fotóimat. A döntően szövegalapú Twitteren ritkán adok közre saját fotókat. A multimédiás Facebook jobban elviselné ugyan ezeket, de amíg képeim nem tartalmaznak valóban ezer szót, szintén ritkán terhelem ismerőseimet ezzel.

De amatőr fénybúvárként magam is megpróbálom a tízezer óra lassan teljesülő gyakorlatával meg-megragadni a legfontosabb pillanatokat.

A cinizmus magasiskolája a döntés, hogy a kereskedelmi televíziózás antitézisét, Puzsér Róbertet főműsoridőben alkalmazza az RTL Klub. A kritikus minden esetben szóvá teszi a gagyit, a giccset, a kínosat – a televízió pedig rendre azokat a versenyzőket hozza helyzetbe a Csillag születikben, akik ellen csípős véleményét megfogalmazta. Egynegyednyi véleménye nem ügydöntő, kisebbségi pozíciója pedig egész kulturális életünk szimbóluma.

A televízió nem fél megmutatni a saját antitézisét, hiszen nincs benne szemernyi kétely sem. Saját maga mutatja be a markáns ellenvéleményt, és azt üzeni, tudja, hogy nem teremt értéket, tudja, hogy nem a minőség, nem a profizmus pártján van. Ennek ellenére ma is és még holnap is ő dönti el, kit fogunk szeretni, kinek fogunk szurkolni. Döntését csakis a nézettség befolyásolja, azok az apró körülmények, amelyek mögé negédes sztorit, megható narrációt, pikáns részleteket tud tenni. Ez számít, nem a hozzáértés, nem az ízlés. A bulvárhírérték fontosabb, mint a kétpercnyi produkció. Az, hogy a művész a műsor után éhen fog dögleni, nem az ő gondja, nem is vállal érte felelősséget.

Puzsér Róbert így lesz a bohóc, a különös biodíszlet, akin röhögni lehet, akinek egyre inkább a prosztósága lesz az, ami miatt odakapcsolnak a nézők. Mert rajongani az alaposan felnarrált sztárért fognak, szavazataikat a megható történet nyeri el. Puzsér eközben önmagát adja, és konzekvensen képvisel olyan szempontokat, amelyek a kereskedelmi televíziózás szempontjából marginálisak.

A showbiznisz hátterét, a döntések motivációit eddig ritkán láttuk. Sokan sejtették, hogy a tehetségkutatók alaposan kitalált forgatókönyvek szerint zajlanak, de ennyire nyíltan, mint az RTL Klub, még egyetlen csatorna sem vállalta fel, hogy feltárja a döntések mozgatórugóit. Aki ellen Puzsér kikel, hamarosan ötperces sztár lesz. Akit Puzsér szeret, az meg nem értett, el nem ismert művészként küzdhet tovább.

Szép ez, mint a kritikus és a nyálgépezet véletlen találkozása a zsűriasztalon.

Berényi Konrád írja, hogy immár akadálytalanul elérhető minden eszköz, amellyel online tartalmat lehet előállítani. Az elektronikus média a gyakorlatban nélkülözheti a stúdiót, a szerkesztőséget. Komplett rádióadást, tévéműsort lehet előállítani otthon. Konrád ugyanott olvasható figyelmeztetése azonban helyes: kritika nélkül képtelenség bármilyen szakmát gyakorolni. Jó ízlés, mérték nélkül tartalmat ontani a netre kockázatos.

Az internet kissé elmozdult attól a térképtől, amelyet a kilencvenes évek végén rajzoltak róla. Ezen még hatalmas, jól átjárható kikötők látszottak (CNN, NYT, itthon az Index és az [origo]) látogatók százezreivel, illetve magányos szigetek néhány tucat látogatóval. Albert-László Barabási még helyesen jegyezte meg: elméletileg bármit feltehetünk a netre, de gyakorlatilag nulla az esély, hogy magányos oldalunkat bárki is elérje. A közösségi média ezen az elven jelentősen változtatott. Bármi berobbanhat a fősodorba néhány napra, néhány órára. Magányos, nekünk nagyon tetsző kis szigetünket eláraszthatják a turisták, akik elfogulatlan szemmel érkeznek, és hajlamosak szemetelni.

A szerkesztőség védelmet nyújt, mert ott minden bizonnyal vannak olyanok, akiknek birtokában van a tízezer óra gyakorlata. Minél komolyabb a szerkesztőség, annál kisebb az esély a hibára – nem csak az adott téma szakembereivel, de akár jogászokkal is át lehet egy-egy anyagot beszélni a publikálás előtt. Legyen komoly figyelmeztetés minden tartalomfelelősnek, hogy még így is előfordulnak hibák, melyeken órákig, napokig röhög a Twitter, a Facebook és a Google Plus közönsége.

Az egyemberes szerkesztőség számára csak ez a teher van, hiszen nincsenek valódi önellenőrző eszközei, készítsen akár weboldalt, Youtube-csatornát, vagy Twitter-fiókot, egyedül kell döntenie arról, hogy a szöveg, a rádióadás, a moziklip megüti-e a minőséget, vagy sem.

Hitem szerint nincs asztalfióknak írás (alkotás) – ami elkészül, mindig nyilvánosságra vágyik. Azonban ízlés, mérték, tapasztalat, mások munkáinak alapos ismerete kell ahhoz, hogy megítéld munkád valódi értékét. Hacsak nem vagy végtelenül magányos, érdemes, ahogy Konrád írja, megkérni valakit arra, hogy nézzen rá a végeredményre. Hátha nem érdemes megnyomni a publikálás gombot.

Olvass másokat, olvass nagyon figyelmesen, ha szöveget akarsz írni. Ha videóklipet készítesz, nézz meg minél többet a régiekből, lásd át, milyen eszközökkel milyen hatást lehet elérni. Hallgass régi és sikeres rádióadásokat, ha podcastokat gyártasz. Ez is a tízezer óra gyakorlat része, amelyet ha birtokolsz, jó eséllyel elkerülheted a beégést.

Doktor úr! Nem vagyok őrült! Kérem, higgyen nekem! Mindent meg tudok magyarázni. Sora volt az egész történetnek. Úgy indult, hogy rágyújtottam a fordulóban, ahogy huszonöt éve mindig. Akkor lépett mellém az az öregember. Mosolygott, közben meg valami szokatlan kedvesség áradt belőle. De a szaga volt a legfurcsább. Amikor gyerek voltam, a muterék templomba járattak. A tisztelendő úr reverendájának volt ez a szaga, mint az öregnek. Csak állt mellettem, és sokáig nem szólt. Végül aztán megbökte a karom. „Már csak öt órád maradt.” Ennyit mondott, és közben is mosolygott. Először nem értettem. Még hat köröm volt hátra a melóból, kétszer húsz perc szünettel, abból meg sehogy sem jön ki az öt óra. „Az életedből, úgy értem.” Mintha olvasott volna a gondolataimban.

Elnyomtam a cigit, aztán felszálltam. Jöttek utánam az utasok, és elindultam, ahogy mindig. Öt óra. Beleállt a gyomromba a görcs. Úgy éreztem, valamit tennem kell. Aztán hirtelen elöntött a vágy. Nem volt már kérdés, mi lesz életem utolsó nagy dobása. Enni kell egy nagy adag pacalt. Körömmel, és néhány jó nagy szelet házi kenyérrel. Az utolsót.

Vagy nyolc éve nem ettem pacalt. Koleszterinem van, gyomorfekélyt kaptam évekkel ezelőtt, az üléstől az aranyér is elért, a szülés ehhez képest, mindig azt gondolom, hogy a kutya fasza lehet. Az asszony minden könyvet elolvasott, hogy ne legyen annyira pocsék a reformált kaja, de én azt sosem tudtam megszeretni. Bezzeg egy jó pacal! A muter főzte a legjobbat a környéken, aztán már csak nagyon kevés étteremben esett jól utána, de azért volt pár ilyen hely.

Igen, szabálytalan volt, amikor leszállítottam az utasokat. De nem is nagyon hőbörögtek. Műszaki hiba mindig előfordul, mondtam nekik, hogy nem tudom garantálni a biztonságukat a járművön. Aztán elmentem abba az étterembe. Alsóvárosba, ahol úgy készítik a pacalt, mint a muter, nem sajnálják a körmöt sem, jó zsíros az egész, kívánja a kenyeret, meg a száraz fröccsöt.

Öt órám maradt, és úgy éreztem, muszáj megenni még egy igazán jó pacalt, enni hozzá kenyeret, meginni az utolsó fröccsöt. Leparkoltam a buszt, ahogy kell, be is zártam. Kicsit messzebb álltam meg az étteremtől, mert tudtam, hamarosan feltűnik, hogy letértem a fordáról, és keresni fognak. Egy unikummal kezdtem. Nem mintha étvágyat kellett volna nekem csinálni, úgy kívántam a kaját, mint aki napok óta nem evett. És ez, végül is igaz volt, mert pacalt már nyolc éve nem is láttam.

Én elhittem annak a reverendaszagú öregnek, hogy öt órám maradt az életből, és nem akartam a mindenható elé vezető útra üres hassal lépni. Ha öt órám maradt, akkor nem számít a járat, nem számít a koleszterin, csak az számít, hogy még egyszer utoljára betegre egyem magam pacallal és kellemesen berúgjak a fröccstől.

Egyből két adagot rendeltem, és most először nem néztem, mibe kerül. Gondoltam, hogy megemelték az árát, mióta nem ettem, de valójában nem érdekelt. Már egy egész óra eltelt az ötből, szinte sietnem kellett, hogy el tudjam a dolgot rendesen végezni.

A negyedik adag már nem esett annyira jól, de becsületesen megettem. Kérdezgetett a pincér, hogy biztos, hogy kérek-e még, de csak bólintottam. Valahogy nem akaródzott neki elmondani, hogy már csak öt, sőt, akkor már csak három és fél órám van hátra. Kezdtem magam rosszul is érezni, szokatlan volt a rengeteg zsíros kaja, és a fröccs is, bár akkor inkább arra gondoltam, közeleg a vég. Biztos, hogy a mentőt is a pincérfiú hívta ki, de erre alig emlékszem. Itt ébredtem a doktor úr osztályán, ahol nagyon kedvesek velem. Talán túl kedvesek is, gyanúsan kedvesek.

Higgye el, hogy nem vagyok őrült. Csak boldog akartam lenni még egy kicsit. De a doktor úr sem tett volna mást, ha csak öt órája marad élni, nem?

Annyira szép az iroda abban a felújított szecessziós belvárosi épületben! De vonzó volt a heti 38 óra elvárt jelenlét, a kajacsekk, a ruhapénz és a teljesen legális jövedelem is. Meg aztán, hogyan is állhattam volna ellen Robi hívásának! A mindig elegáns, drága parfümillatot árasztó, sármos, itt-ott őszülő agglegény bárkit levett a lábáról, nehogy engem. Új típusú, mint mondta, sikerre ítélt céget visz, segítenék-e. Mi az, hogy? Nagyon is!

Az első nap máris meetinggel indult, csinos, ápolt fiatalok lepték el a tárgyalót. Diákat vetítettek, világítottak az asztalon az almalogók, fantasztikus ötletek sziporkáztak. Megittak vagy három liter kávét a négyórás megbeszélésen. Délután új szereplőkkel folytatódott a megbeszélés, majd kiállították a számlát. Annyit mondhatok, vaskos volt.

Másnap kilenckor ismét megbeszélés volt, az üresjáratokban próbáltam az ügyfelek megrendelésére válaszolni, de Robi rám szólt, koncentráljak a munkámra. A meetingek után, öt órakor még kiküldtem két-három emailt, de aztán mennem kellett szülői értekezletre.

Robi gyakran utazott el vidékre, vagy külföldre – tapasztalatcserére, új megoldások megismerésére. Ettől persze a meetingek nem maradtak el az irodában, cserélődtek a diák, villogtak az almalogók ugyanúgy. Annyi változott, hogy kevesebb email érkezett a céges postaládába, ez persze jó volt, mert az eddigiekre sem volt még lehetőség válaszolni.

Az első hónap után sajnos racionalizálási meetingek következtek, a cég pénzügyei nem álltak túl jól, de a megbízott tanácsadóknak remek ötleteik voltak. Kicsit úgy éreztem, hogy hiányzik, aki ezeket az ajánlott cselekvéseket végrehajtja. Ajánlottam, hogy megvalósítom az ötleteket, de Robi azt mondta, nem nélkülözhet egyetlen megbeszélésen sem. Késő délután meg szülői értekezlet volt, utána meg az iskolai énekkar fellépése.

A meetingek folytatódtak, ahogy a kávé és a frissítő is jól fogyott. Betelt jegyzetekkel egy vastag A4-es jegyzetfüzet, remek ötletek, a legjobb ügyfélszerző technikák, számviteli tippek-trükkök sorakoztak az oldalakon. Sajnos nem volt, aki végrehajtsa őket. Mondtam Robinak, hogy szívesen elkezdem megcsinálni, amit az értekezleteken eldöntött, de azt mondta, szó sem lehet róla, hiszen máris kezdődik a következő meeting.

Azt is meetingen jelentette be a tanácsadóknak, a vékony laptopos, tornacipős fiataloknak is, hogy vége, a cég – dacára a kemény munkának, amelyet kifejtettek – tönkrement. De máris megnyugtatta őket, új cég alapításában gondolkodik, ahol számít a munkájukra, és arra, hogy új diákat vetítenek sok kávé mellett az almalogós gépeikről.

Barátomnak mesteremberre volt szüksége, beírta a szerinte megfelelő kulcsszót a Google-be, az első helyen kiadott találatot felhívta. Kijöttek, megcsinálták – drága volt. Semmilyen minőségi kifogás nem érheti a céget, korrekten számlát adtak a munkáról, de többe került, mint a piaci átlag. Ha ez sokszor előfordul, kialakulhat itthon a gyakorlat, hogy a találati oldalról csak lapozás után választunk. Lehet, hogy lesz olyan megrendelés, sorolj hátrébb engem a Google-ban, nem akarok drágának látszani.

Érzékenyek vagyunk az árra, sokszor a sebesség vagy a minőség rovására is hajlandóak vagyunk engedményeket tenni, ha valami olcsóbb. Lábon lövi a tisztességes és a fejlődés szempontjából nagyon fontos (online) versenyt a hazai pénztelenség: egyszerre kellene a globális és egyébkén jó trendeket követni, miközben meg kellene megfelelni a magyarok pénztárcájának (és az állam rémesen bonyolult és drága bürokráciájának).

A cég, amelynek weboldala a találati oldal élén van (eltekintve a szerencsés véletlenektől), nyilván pénzt és energiát fordít webes jelenlétére. Letisztult, áttekinthető a weboldala, gyors szerverek szolgálják ki az optimalizált kódokat, odafigyelt a tartalomra, költött arra, hogy legyen elég hivatkozása a világhálón. Van munkatársa rá, vagy megbízott egy céget azzal, hogy gondozza a honlapot. Ezt a pénzt pedig – evidens – beleszámítja munkájának költségébe.

A villanyszerelő bácsi, akinek még a nagymamám írta fel a telefonszámát, nem költ webes megjelenésre, nyugdíj mellett még szívesen megszereli, amihez kedve, ereje van, a számlát megbeszéljük ’okosba’ – így hát lényegesen olcsóbb tud lenni, mint az egyébként pokoli versenyben a Google első helyeire kerülő, villanyszereléssel foglalkozó vállalkozások. Hiába az ügyfélcentrikusság, hiába a minőség, hiába a pontos számla – ez így drága lesz.

Ha ez így megy, sajnos, el tudok képzelni olyan helyzetet, amikor a SEO-szakembert arra kérik, tegye hátrébb a találati oldalon a linket. Ne keltsük magunkról a legjobb benyomását – legyek csak a második oldalon, tűnjek inkább feltörekvőnek, de ne az elsőnek. Mert az első, a legjobb – hiába minden érdem – biztosan nagyon drága. Weblapra költ, SEO-ra költ, Facebook-jelenlétre költ – és végül ezt is én, az ügyfél fizetem meg.

Nem mondom, hogy ez normális. A normális az lenne, ha meg tudnánk fizetni az otthon, vagy a cégnél szükséges munkákat valódi áron a mestereknek. Annak, aki a legjobb, aki fizikailag jól dolgozik, és virtuális jelenléte is kifogástalan. De a hazai helyzet nem ez. Mi inkább elkezdünk óvakodni a legjobbaktól. Talán még a nagymama által régen felírt telefonszámot is előkeressük, és megoldjuk évtizedes barátunkkal, Guszti / Béla / Jozsó bácsival a problémánkat. Igen, „okosba.” Igen, olcsón.

Data beats opinion (a. m. kb.: az adat legyőzi a véleményt) – ez a mantra, amelyet a Google munkatársai mindenütt ismételgetnek. Az új és új szolgáltatásokat kínáló médiacég pedig elképesztő mennyiségű adattal rendelkezik. De sosem lehet az összes adat birtokában – az adatok száma ugyanis minden időpillanatban végtelen. Ám az adat, amellyel lesújthatunk egy nem elég tetszetős véleményre, bármikor rendelkezésre állhat.

Véleménye – szoktuk mondani: mint a segglyuk – mindenkinek van, és általában nem vagyunk a másikéra kíváncsiak. Ám ha jobban megnézzük, kiderül, alig néhány különböző vélemény van csupán, amelyeket az egyes emberek a magukévá tesznek, elfogadnak, unos-untalan ismételnek. Egy kor uralkodó véleménye idővel ideológiává nemesedik / silányul, amely rátelepszik az egyéni véleményekre, és lassan mindent meghatároz. Egészen a következő uralkodó paradigmáig.

A vélemények viszonya az adatokhoz, úgy tűnik nekem, így sugallják, olyan lehet, mint a testi betegségek viszonya az elmebajokhoz. Az embernek 206 csontja van, ezekhez ízületek, izmok kapcsolódnak, ezek kiadják a szerveket, szervrendszereket. Ezek mind-mind külön is megbetegedhetnek, a gond izolálása, az orvosság megtalálása kétszázhatmillió különböző kihívás. Ezzel szemben az emberi elme szerkezete ugyan ismert, de működése alig: az elmebetegségek talán tucatnyi, voltaképpen unalmas sémára bonthatóak: szenvedélybetegség, skizofrénia, bipoláris zavar, stb. A csontok területe gazdag és objektív, az elme szegényes és szubjektív.

Ideológiát létrehozni (néha adatokból, néha azoktól teljesen függetlenül) ugyanakkor hatalmas szellemi teljesítmény. Ahogy a világot látjuk, inkább vélemény (elme), mint adat (csont), és olyan nevekhez kötődik, mint például Buddha, Jézus, Szent Ágoston, Giordano Bruno, később Schopenhauer, Marx, Heidegger, Sartre. Egyikük véleményét sem veri meg az adat, legyen az bármilyen számos, bármilyen precíz, bármilyen aktuális. Felülkerekedik az adatokon a buddhizmus, a kereszténység, a szabadgondolkodás, a marxizmus és az egzisztencializmus is.

Persze ma, ezen a netokratív síkbolygón arra törekszenek az úgynevezett véleményvezérek, hogy mindössze két vélemény legyen: egy igen-igen tetszetős és egy alapból megvetendő. Ezért naponta megtörténik az a bravúr, hogy ugyanabból az adatból gyökeresen ellentétes véleményt alkotnak a véleménygyárosok. Erre persze joggal mondja bárki, hogy az adat megveri a véleményt. Egy gondolattalan, a világmagyarázó narrációkat elutasító világban az adat uralma természetesen mindenekfeletti.

Ma adatokból kell döntést hozni, adatokból kell kormányozni, adatokból kell terméket létrehozni, adatokból sikert kovácsolni. Adatokból kell jólértesültnek lenni, amely kiváltja a műveltséget, és úgy hiszik, kiváltja idővel a véleményt is.

Azonban kár lenne elfeledni, hogy e mondat, ”data beats opinion”, mindössze egy, és egyelőre nem uralkodó vélemény a többi között.

Legelőször önmagamat tiltottam ki innen. Aztán már mást nem is kellett. Hozzászólást innen sosem töröltem, legfeljebb félreálltam, letöröltem, ahogy a költő mondja.

Beteg egy álom, de megálmodtam a Blogtér jövőjét. Alant ingyen és bérmentve közrebocsátom, éljen vele, aki tud, aki akar. Az „új”, azaz a mostani Blogtér alapvetően nyílt, felhasználókra, profilokra és bizonyos mértékben követésre épül, emellett számít a blog mellett a 140 karakteres mikroblogra is. Ez mind szép, jó, ebből kell előrelépni. Lehetőleg nagyot.

Posztomtól posztodig Ülök a monitor előtt éjszaka, S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd Távol barát merengő írását.

Petőfivel együtt mondom: a szabály nem más, mint a tehetségtelen középszer mankója. A törvényeket megtartom, KRESZ szerint vezetek, sakkban és fociban nem csalok, de a rendet a saját észjárásom, nem másé alapján teremtem magam körül. Ha nem sikerül, az én felelősségem (nota bene: akkor is az enyém, ha más képzelt rendjét követem).

Ez az elfogadás, amelyben most részem van, minden rettenetes és minden jó tulajdonságommal együtt, olyan energia, amely megtanít végre élni. Megtanulni élni – tudom, különös jelszó. Kitől? Mi végre? Hát nem élek most is? Bővebben erről itt.

Játékot javasolok blogot vezető társaimnak, már akit ez érdekel. Mostanában divatos, hogy mini, vagy nem is annyira mini interjúban faggatják egymást a bloggerek. Magam kicsit fűszerezném az interjú egyébként remek, de hagyományokkal terhelt műfaját: mi lenne, ha egy (vagy több) olyan interjút írnánk egy általunk választott bloggerrel, ami egyáltalán nem igényli sem a valódi, sem a virtuális pá...

Bár alattvalói nap mint nap ezt képzelték, a bukás mégsem dühös robajjal történt. Harc vagy zendülés elképzelhetetlen is lett volna az uralkodói jogar árnyékában. Az elkerülhetetlen pusztulás nesztelen és láthatatlan maradt az utolsó percekig.

Röviden: lehet. Mégpedig úgy, hogy furmányos barátaink, a webdesignerek összes trükkjét, vizuális hatásvadászatát, dobozát, keretét eltüntetjük egy egyszerű, a könyvjelzőink közé elmenthető eszközzel.

Tetszik, nem tetszik, az olvasás mindannyiunk számára játékkal, szépirodalommal és a sajtóval kezdődik. A Zengő ábécé és a Gőgös Gúnár Gedeon esztétikailag értékes szövegek. Amikor belelesünk szüleink kintfelejtett újságjába, a sajtóval találkozunk. Móra Ferenc és Gárdonyi Géza regényei kimondottan szépirodalmi igénnyel készültek. Nem az én hoz létre szövegeket először, hanem a szövegek hozzák ...

Tisztelt kartársnők! Azért hívattam ide most magukat, mert ma van a nemzetközi nőnap, ugyebár. A nőnap, kérem szépen, mindenképpen fontos. Fontos nekem, a férfinak, de tudom, fontos ez maguknak is, kartársnők.

Sok szeretettel és empátiával küldöm ezt a dalt:

Tisztességes helyre könnyű járni. Suhanó, frakkos pincérek között pezsgőt kortyolgatni kényelmes. Itt lenni azonban munka. Olyan, mint valakit szeretni, érte a szabadságról és az akaratról lemondani. Mint önmagam helyett valaki mást választani. Munka, mint elviselni egy másik embert, unni és kívánni őt mértékre, de mindig egy időben. Részlet egy írásomból.

Megvan nyilván mindenkinek az a mondat, hogy „most köttettük be otthonra az iwiwet”, amely alatt a beszélő az internetkapcsolat kiépítését érti. Kerestem az okát, hogy miért veszett el a Facebook iránti lelkesedésem ilyen hamar, és számos érdekes blogbejegyzést találtam. Ezekből szemezgetek e linket követve a honlapomon.

Kicsit gondolkodtam, kell-e ez a kerülendő vulgáris szó, de aztán maradt. Elolvastam az íróakadémia nekem küldött könyvét (köszönöm!). Szállóige: tudatlannak könyvet kezébe adni olyan, mint gyereknek kést – egyszerűen nem bírtam ki, hogy a magam keresetlen és tahó modorában ne fikázzam szét. Erre reagált a kolléganő, aki a Blogteréhez hasonlító hirdetési bartellben vehetett rész azon az e...

A kommunikációelméletben zajnak nevezik a csatorna torzítását, amely nehezíti, hogy az üzenet eljusson a feladótól a címzettig. A zaj természetes velejárója a kommunikációnak, ellene ágálni olyan lenne, mint felróni, hogy vasárnap után hétfő következik a naptárban. Az azonban nem mindegy, hogy a csatornán a zaj és a jel aránya milyen.

Azon tűnődöm, a radikális változás vajon forradalom-e? József Attila szerint csakis a proletárforradalom az, a többi zendülés, puccs, ribillió. Elolvastam a „Párt” választási programjának egy részét, az egyharmadát körülbelül, a többit átfutottam. Magyar jövő, elszámoltatás, idegenszívűség, államosítás, hazai termék védelme, erkölcs, fegyelem, rend. Milyen ismerős szavak ezek, nem? ...

Tisztelem Pécsi Ferencet, tisztelem lelkesedését a civil és közösségi tartalmak iránt, minden erőfeszítését a nyitott társadalomért, de – Arisztotelész híres szállóigéjét ideráncigálva – még jobban tisztelem az igazságot. Nincs különbség, legfeljebb földrajzi távolságokban, hogy a szomszéd utcába megyek interjút kérni, vagy a szomszéd kontinensre a technikai vívmányai segítségével. ...

Itt a kor, amikor már meg kell tudnia mondani az embernek, hogy mihez ért valójában, munkaadója, ügyfele, megbízója mire tudja használni. Azzal, hogy a világ iránt érdeklődő, technikai újdonságokra nyitott bölcsész, mire megy a munkaadó, az ügyfél és a világ? Jó lenne valami választ találnom erre mihamarabb. A Szétszóródom bejegyzés erre folytatódik.