krisztian hadi

手彫り

Öröm, bódottá

“Az emberek többsége városokban lakik, ahol napjában akár több száz, sőt több ezer emberrel is találkozhat. A társas interakció ezért nagy jártasságot igényel, megkívánja mások gyors és helyes észlelését és értelmezését. Egész jól elboldogulunk ezzel a rendkívül nehéz és zavarba ejtő feladattal, megtanultuk, hogyan egyszerűsítsünk, kategorizáljunk, osztályozzunk, besoroljunk, csoportosítsunk, sztereotipizáljunk, és így tovább. Igaz, számos hibát ejtünk, hiszen ítéletalkotásunkban befolyásol a helyzet, saját előtörténetünk, aktuális hangulatunk, személyes elfogultságunk, a másik személy.

A helyzet megkövetelte gyors döntések eredményeképpen érzékelésünk és értékelésünk felszínes lesz, és így elsősorban csak a különbségeket látjuk, ami elválaszt bennünket egymástól. Nincs módunk, lehetőségünk elmélyülni, ahol a megismerés van, a megismerésen túl az elfogadás, azon túl pedig, ha még mélyebbre hatolunk, akkor az egységgel találkozunk.

De valóban nincs módunk? Megtanultuk, hogyan tájékozódjunk a társas érintkezésben, biztonságot nyertünk, rutinosan eligazodunk. Megengedhetnénk magunknak, hogy tanult viselkedésünktől kicsit eltávolodjunk, és elfogulatlanabbul, szabadabban tekintsünk embertársunkra. Csakhogy félünk, félünk a megismeréstől, félünk, hogy a megismerés megváltoztat talán, biztosabb megtartani a távolságot, a határokat, elrejtőzni az idegenség fala mögé, és egyszerű sémákkal definiálni a látottakat, megelégedni azzal, amit a felszín megmutat, amit a benyomás észlel, ami a megismerés nélkül eljut a tudatunkba. A mi világunk ismert és biztonságos, maradjunk hát ebben.

De a biztonság mellett más előnyökhöz is juthatunk. Ha nem engedjük magunkhoz, nem ismerjük meg, akkor haragudhatunk arra, akire úgy gondoljuk, okunk van neheztelni, bűnbakká kiálthatunk ki egy személy, vagy népcsoportot, különbnek, jobbnak, szebbnek, okosabbnak érezhetjük magunkat a másiknál.

Nem akarjuk, hogy meglássuk, tulajdonképpen egyek vagyunk. Egyek vagyunk azzal is, aki ki sem látszik a piercingjei alól, egyek vagyunk azzal is, aki - szerintünk - nevetséges kis Playboy-nyuszit rak a köldökére, és egyek vagyunk azzal is, aki tudatos elképzeléssel egy élet filozófiáját varratja magára. Meg kellene tanulnunk a külső jegyeken keresztül megpillantani az embert. Áthatolni a ruhán, a bőr elválasztó határmezsgyéjén, és eljutni a szívig.

Kisbaba tud így nézni, rámosolyogni a számunkra csúnya vagy piszkos, esetleg rossz szagú személyekre is, az ő találkozása a lélek találkozása egy másik lélekkel.”

Idézet: Singer Magdolna: Lelke rajta – A tetoválás pszichológiája

Fotón: Krishi @ WildCat Tattoo

Alakulnak a dolgok azért…

Ma elmentem az előhívott negatívért (jövő héten hívatom a kiválasztott képeket szép nagyban, mattban, kerettel…) és ha már a boltban jártam nézelődtem kicsit. Pár objektív kipróbálása után magamhoz vehettem egy újabb fix objektívet (200mm/F3.5) némi köztársasági váltó kipengetése után.

És így néz ki vasra tekerve:

Egy Revuenon márkájú, elég robosztus felépítésű fém objektívvel van dolgunk. A blende szépen jár, a fókusz is finoman mozog. Az obi végén még van egy előretolható fém napellenző is bónuszként

“A férfinak hirtelen úgy rémlett, hogy a tulajdon két szeme, mint egy-egy madár felröppent az ég magasába, és onnan les le rá. És nem más, mint ő maga, aki itt a történtek furcsaságán töpreng, ő folytat igen-igen furcsa életet.”

Abe Kóbó: A homok asszonya

Emócionális kisegerek. Nyomtat, kivág, szeret

http://dsng.hu/stuff/emouse.pdf

Ahogy én látok a fényképezőn keresztül…