djzsuzska
Sorozataddikt, zeneimádó és feliratkészítő.
Updates
-
The Borgias 2x06 #felirat 15%-on. Lassan, de készülget.
-
jóféle. :) RT @dschuppa AF kislemez! Hallgatni, megosztani, RT-zni ér!:) http://t.co/vdQl3dL6
-
Nikita 2x23 #felirat kész, beküldve ide-oda. Köszönöm az egész évados figyelmet, találkozunk a 3. évadban! :)
-
@maraxush nekem már nincsenek vizsgáim. :) és jó ideig nem is lesznek.
-
Nikita 2x23 #felirat 40%-on. A szokásosnál is rosszabb az időzítése, úgyhogy azt is javítgatni kell.
-
@vonzovera ez aranyos. :)
-
két éve ért véget a Lost RT @Dentorel http://t.co/i7qfINkN
-
@blaisect a himym-et is sem kaszálja a többség, pedig sosem lesz már olyan, mint régen. :) #sorrydemagaslabdavolt
-
@falatka2003 #truedat és nagyon rossz látni, hová jutott ez a sorozat a kezdetektől.
-
@darkspell good old times. :)
-
a Nikita viszont nagyon jó évadzáró részt szállított. az 1x11 óta nem volt ilyen izgalmas és jól felépített epizódja a sorozatnak.
-
hát ez a Supnat finálé nem volt valami nagy eresztés... ahogy az egész évad sem. jobb lett volna az 5. évaddal befejezni.
-
leccgó. másfél nap Offlájnia, here I come! :)
-
@chetory boldog születésnapot! :)
-
@Metalmacko valószínűleg kedden lesz kész.
-
Nikita 2x22 #felirat elkészült, beküldve ide-oda. :) köszi a türelmet!
-
@Bikkamakka csak a jövő hét folyamán. ha minden jól megy, akkor két részt is meg tudok csinálni. (2x06 és 2x07) #Borgias #felirat
-
@vordogh aha. úgy, ahogy megbeszéltük. :)
Posts
May 25, 03:39 PM
A közepesnél valamivel jobban teljesítő első évad után kíváncsian vártam a Nikita második évadát. Tavaly az évadzáró forgatásakor (csakúgy, mint idén) még bizonytalan volt a sorozat sorsa és bár nem kaptunk cliffhangert, bőven maradt történetszál erre az évadra. Az évadnyitó ennek ellenére harmatgyenge volt. Úgy tűnt, mintha a színészek a hosszúra nyúlt nyári szünet alatt elfelejtettek volna játszani. A másik probléma a kapkodásból fakadt. Egyszerűen nem tudták eldönteni a készítők, hogy melyik történetszál legyen hangsúlyosabb: a fekete dobozok utáni hajsza, a Felügyelők kiiktatása, a Divízió tönkretétele vagy Alex hadjárata a családja gyilkosa ellen. Beletelt pár epizódba, mire sikerült megtalálni a jó arányt.
Történetileg egyébként sokkal mozgalmasabb lett ez az évad, mint az előző. Nagyon sok történetszál futott párhuzamosan, egy részük keresztezte is egymást, így az évad végére alaposan átrendeződött a szezon elején látott felállás. Ennek köszönhetően sokkal pörgősebb és izgalmasabb lett az évad, mint a tavalyi. Nem egy epizód végződött áll-leejtős jelenettel, az átívelő sztorik pedig kifejezetten jól álltak az évadnak. Egyedül a Cassandrás szálat éreztem erőltetettnek, úgyhogy bízom benne, hogy a jövőben csak érintőlegesen foglalkoznak vele. Tavalyhoz hasonlóan idén is a fokozatos építkezés jellemezte az évadot és az is pozitívum, hogy mindegyik epizód kapcsolódott a fő szálakhoz, nem volt felesleges standalone rész, mint például a Fringe vagy a Supernatural idei évadában.
Ennek ellenére mégsem vagyok maradéktalanul elégedett a látottakkal. Nem a CGI-ra, a robbantásokra vagy a darkos hangulatra gondolok, mert ezek továbbra is a sorozat erősségeihez tartoznak, hanem az írói munkára. Hiába volt sok a történetszál, minden epizód után úgy éreztem, hogy egy tökösebb írógárdával sokkal jobb sorozat lehetne a Nikita. Mit értek ezalatt? Egyrészt többször előfordult, hogy egy jól felépített történetszálat egy tollvonással feloldottak. Percy kiszabadulását vagy Semak megölését nagyon hamar lerendezték, holott mindkét esemény fontos volt a későbbiekre nézve. Másrészt viszont arra is volt példa, amikor az írók nem voltak elég bátrak. Amandát például simán eltehették volna láb alól, amikor megvolt rá a lehetőség. Ezek a hibák sajnos még a legjobb epizódokon is rontottak.
A forgatókönyvi esetlenségek mellett a logikátlanságok voltak még szembetűnőek. Nem új keletű probléma ez, mert már az első évadban is jelen volt, de nem volt annyira látványos, mint idén. A legemlékezetesebb ilyen jelenet az, amikor Alex egy hatalmas puskával célba veszi az egyik orosz iparmágnást. Gyakorlatilag pár méterre van tőle, mégsem veszi észre a fegyvert, pedig elég feltűnő helyen van. Vagy amikor Nikita és Alex Semak rezidenciájából menekülnek és egy hadseregnyi testőrt kinyírnak, de Semakot már nem merik elintézni. Apróságnak tűnnek ezek, ugyanakkor az évadról alkotott összképet jelentősen befolyásolják.
Idén is nagyon sok flashbacket kaptunk, amik a múltbéli eseményekbe engedtek betekintést. Nikita múltja gyakorlatilag teljes egészében kirajzolódott előttünk, csak a gyerekkora maradt ki a visszaemlékezések sorából, arról csak az elmondottak alapján van elképzelésünk. Ez nem feltétlenül baj, mert így is nagyon jól tudták árnyalni az eddig megismert főszereplőt. A közelharcot is hanyagolták, így nem volt annyira hiteltelen, hogy egy 40 kilós nőnek nála kétszer-háromszor nagyobb hústornyokkal kell szembeszállnia. Az évad elejére jellemző túlzott romantikából is visszavettek, ami szintén dicsérendő lépés.
A színészi játék nem sokat változott az előző évadhoz képest, az viszont rögtön feltűnik, hogy Maggie Q-n és Shane Westen kívül minden színész jobban játszott. Amanda a Divízió vezéreként igazi love to hate karakter lett, aki még a korábbi társa megkínzásától sem riadt vissza. Remekül állt Melinda Clarke-nak ez a szerep, sokszor már a megjelenésével sikerült félelmet keltenie. A Percyt alakító Xander Berkeley játékára sem lehet panasz. A legjobb monológok hozzá köthetők és a mimikája is rendkívül kifinomult volt. A legjobb szereplő viszont kétségtelenül az Aaron Stanford által megformált Birkhoff, aki az előző évadhoz képest sokkal nagyobb játékteret kapott. Nagyon jó szövegeket írtak neki, amik még a gyengébb epizódokat is fel tudták dobni. Sean személyében pedig új szereplőt is köszönthettünk, aki legalább olyan odaadó társa lett Alexnek, mint Nikitának Michael.
Bár a gyenge évadkezdés után magára talált a sorozat, igazán a fináléban csúcsosodott ki a történet. A felvezető részt követően parádés évadzárást sikerült összehozni, ráadásul olyasmiket is megléptek benne, amik már régóta időszerűek voltak. A kivitelezéssel sem volt gond és a fordulatok is tetszettek. Percy halálával lezárult egy korszak, így a 3. évadban már Ryan kezében lesz a Divízió. Az alaptörténetből tehát kihozták, amit lehetett. Kérdés, hogyan tovább. Lényegében két szál maradt, ami kiindulásul szolgálhat. Az egyik az Amanda és Ari Tasarov által talált fekete doboz, a másik pedig az a rejtélyes figura, akivel Percy lepaktált. Meglátjuk, mire lesz majd elég.
Értékelés: A túl sok szál ugyan izgalmassá tette az évadot, viszont az előző szezont én kidolgozottabbnak éreztem. Tavaly ráadásul az említett hibák sem voltak ennyire látványosak, úgyhogy részemről 6.5/10 megy az évadra.
May 22, 06:02 AM
Hol van már az a sorozat, amiért 4 évadon keresztül rajongtam és aminek még az 5. évadát is elfogadtam volna sorozatzárónak? Elárulom: nagyon messze. A 6. évadnak is voltak hibái, de azt nem gondoltam volna, hogy a 7. évad ennyire gyenge lesz.
Pedig az évadnyitó remek volt. A 4. évad kezdésétől persze így is elmaradt, de a 7. évad első két része egy kis időre visszahozta a lelkesedésemet a sorozat iránt. Újra ugyanolyan rajongással vártam az új részeket, mint a korábbi évadokban. De sajnos nagyon hamar elmúlt ez a fajta optimizmus. Az előző évaddal ellentétben idén csak egy főellenséget kaptunk: a leviatánokat, akiket ismételten félelmetes, kegyetlen és legyőzhetetlen lényeknek állítottak be. Ehhez képest az évad nagy része úgy telt, mintha a leviatánok még mindig a Purgatóriumban laknának. A készítők látványosan hanyagolták őket, ami önmagában még nem is lett volna akkora probléma, mert volt már olyan évada a Supernaturalnak, ami nem(csak) a főszálas részek miatt volt élvezetes.
A fő probléma az, hogy monster-of-the-week formula egész egyszerűen elfáradt erre az évadra. Rengeteg ötlettelen és felesleges epizód volt idén, amik a megtekintést követően kitörlődtek az emlékezetemből. Még az epizódcímeket olvasva sem tudom megmondani, hogy az adott rész miről szólt, pedig a legtöbb sorozatnál ez még évek múlva is működni szokott. A mélypont egyértelműen az amazonos epizód, ami tele volt olyan elemekkel, amiket már láttunk az elmúlt évadokban. Szövegben sem remekeltek a heti ügyes epizódok. A poénok erősen megfogyatkoztak, nagyon kevés volt a kitekintés és a popkult utalás. Csak az utolsó részekben próbálták orvosolni ezeket a hibákat pl. Dean pitemániájával, illetve az amerikai társadalmat illető kritikával az elhízás kapcsán, de ez kevés volt.
Sajnos a készítők idén is folytatták a karakterek gyilkolását. Konkrét és átvitt értelemben is. Bobby halála, majd szellemként való visszahozatala az évad (és a sorozat) legrosszabb döntése volt. Jim Beaver ugyan sosem volt állandó szereplő, de Bobby nagyon fontos szerepet töltött be a Supernaturalban. Gyakorlatilag a srácok apjává vált az évek során, arról nem is beszélve, hányszor segítette ki őket. Teljesen értelmetlen volt a halála, mert semmivel sem vitte előrébb az eseményeket. Lényegében egy helyben toporgott a sorozat, a Winchester tesók nem tudtak mit kezdeni a leviatánokkal.
Castiel is nagyon megváltozott az évad végére. Miután kiszabadultak belőle a leviatánok, egy időre eltűnt a sorozatból és csak akkor tért vissza, amikor Lucifert ki kellett űzni Sam elméjéből. Ezt már akkor is öncélúnak tartottam, a későbbi részek pedig megerősítettek ebben: Castiel csak minimálisan járult hozzá az évad fő szálának megoldásához. Azzal, hogy egy gyogyós szintjére süllyesztették, felesleges szereplővé vált. Az évad végére két életképes mellékszereplő maradt a sorozatban (Meg és Crowley), akikre nehéz lesz egy teljes évadot alapozni.
A finálé meglehetősen kiszámíthatóra sikerült, a cliffhanger pedig a 3. évad zárásához hasonlított. Két értékelhető momentum volt az epizódban: Dick és Crowley beszélgetése a nyitányban, illetve az Impala begurulása a Born to be wild traktusaira. Egy finálétól ennél jóval többet várna az ember. A 8. évadtól egyébként új showrunner kerül majd a Supernaturalhoz, de nagyon remélem, hogy kijjebb tudja húzni a sorozatot a gödörből és egy kidolgozottabb szezont tesz majd le az asztalra.
Értékelés: 4/10
Az eddigi leggyengébb évadon vagyunk túl, ez az osztályzat nálam már kaszaszint. Az évadnyitóra maradok, aztán meglátom, hogy suhan-e az a bizonyos kasza...
Az eddigi leggyengébb évadon vagyunk túl, ez az osztályzat nálam már kaszaszint. Az évadnyitóra maradok, aztán meglátom, hogy suhan-e az a bizonyos kasza...
May 18, 05:49 AM
Ismét elérkezett az upfronts, vagyis megvannak azok a sorozatok, amikre ősszel számíthatunk. Mielőtt azonban erre rátérnék, röviden értékelném a 2011/12-es évadot.
Tavaly viszonylag sok sorozatot vártam és elég sokat meg is tudtam tekinteni. Az évadot a high concept sorozatok bukásaként is elkönyvelhetjük, mert sem a Terra Nova, sem az Alcatraz nem volt hosszú életű. Mindkettő csalódás volt, úgyhogy már a pilot után megváltam tőlük. A Ringer sem nyűgözött le, a megvalósítás nagyon sok sebből vérzett. A River és az Awake viszont sokkal jobban bejött, mint vártam. Ezek is csak egy évadot értek meg, de a készítők jól ki tudták használni az alapsztori nyújtotta lehetőségeket.
Olyan sorozatok is szerepeltek a listámon, amik a mesék világába repítik a nézőt. A Grimm kellemes darabnak ígérkezett, a Secret Circle viszont nem tudott újat mutatni ezen a palettán.
A drámák mellett két szitkomot vártam, de az Up All Nighttól és a New Girltől is búcsút vettem a pilotot követően. A Suburgatory - bár nem szerepelt a várós újoncok között -, 5 rész után kifulladt.
A Once upon a Time-ot, a Person of Interestet, a Prime Suspectet és a Revenge-t pedig még nem sikerült bepróbálnom.
Lássuk akkor az idei felhozatalt csatornánkénti bontásban. Ismételten csak azokat emelem ki, amik érdekesek számomra.
NBC
1. Revolution
Amikor megláttam Eric Kripke és JJ Abrams nevét, akkor a várós projektek között szerepelt, a trailer megtekintése után viszont más véleményen vagyok róla. Posztapokaliptikus a téma, de rengeteg olyan elemet felvonultat, ami a közelmúltban elhasalt high concept sorozatokra (Terra Nova, Event, Flash Forward) emlékeztet. Ráadásul mivel egy család áll majd a középpontban, borítékolható, hogy az évad nagy része családi drámázásból fog állni. A pilotot mindenesetre bepróbálom majd, de nem jósolok nagy jövőt ennek a szériának.
2. Hannibal
A már ismert Hannibal Lecter történet sorozatos formában. Bármi kisülhet belőle, de bízom benne, hogy hosszútávon nézős lesz majd.
3. Animal Practice
Állatorvosos szitkom, de látok benne annyi potenciált, hogy a pilot után is érdekes maradjon.
FOX
1. The Following
Van egy kis Alcatrazos beütése, de tetszik, hogy a sorozatgyilkosok hangsúlyosabban lesznek jelen, mint más krimisorozatokban. A szereplőgárda is szimpatikus, úgyhogy ez egész jó kezdésnek. Midseasonben érkezik majd.
ABC
1. Last Resort
Tengeralattjáró, sziget, új élet, hazajutás. Meglesz a Lost utódja? Meglátjuk.
2. 666 Park Avenue
Ezt nagyjából azóta várom, hogy az első infók kijöttek erről a projektről. Tetszik az alapötlet és a színészek is jók, úgyhogy nagy elvárásaim vannak a pilot és a sorozat felé.
3. Red Widow
Nem a legvárósabb újonc, úgyhogy csak akkor veszem elő, ha jó véleményeket olvasok majd róla.
4. Zero Hour
Vérbeli összeesküvéses, nyomozós sorozatnak ígérkezik. Jöhet.
CBS
1. Elementary
Ez lesz az amerikai Sherlock, ami még jól is elsülhet. A britet nem hiszem, hogy felül fogja múlni, de remélhetőleg ez is nézős lesz majd. A színészeken nem fog múlni, meglehetősen jó csapatot sikerült összeszedni.
2. Vegas
Las Vegas, 1960-as évek, sheriff és leszámolás. Bár a vadnyugati sorozatokból a Justified az etalon, ez is jó sorozatot sejtet. Ennek ellenére csak mérsékelten várós, mert nem biztos, hogy egy évadnál tovább kitart majd a sztori.
CW
Szinte minden évben van egy-két olyan projektje a legkisebb network adónak, ami megtetszik, idén viszont az a helyzet állt elő, hogy egyik újonc sem érdekel különösebben. Ettől függetlenül nem kizárt, hogy valamelyiket bepróbálom majd, de elsősorban a kritikák és a vélemények fognak dönteni.
Az eddigi évektől eltérően idén nem állítok össze rangsort. A várt újoncsorozatok vagy high concept jellegűek vagy nyomozósok és nagyon minimális lenne közöttük a különbség. A legtöbb újonc egyébként midseasonben érkezik majd, így majd akkor lesz érdekes látni, mennyire váltotta be egy-egy újonc a hozzá fűzött reményeket.
May 14, 04:41 AM
Sokáig úgy nézett ki, hogy ez az évad lesz az utolsó és a Fox nem kér folytatást az univerzumok között utazós sorozatból. A csatorna azonban mégis berendelt egy 13 epizódos záróévadot, ami majd ősszel fog elstartolni. De ne szaladjunk ennyire előre, mert erről az évadról is van mit írni.
A hagyományokat folytatva ez az évad is ott kezdődött, ahol az előző befejeződött. A gép beindításával Peter kitörlődött a jelenből, de mivel a Megfigyelők nem végeztek tökéletes munkát, Peter a mi univerzumunkban is látszik. Pár résszel később hús-vér alakban is visszatért és feltett szándéka volt megtalálni az ő univerzumát. Az évad fele nagyjából ezzel a szállal telt, ami ötlettelen, önismétlő és unalmas epizódokat eredményezett. Az egyébként elég sokat elmond a színvonalról, hogy 4 epizód kihagyásával is követhetők voltak az események...
A 12. résznél talált magára a sorozat és kezdtek el foglalkozni a két univerzum jövőbeni összeütközésével. Sok újdonságot persze így sem mutattak, de egy kis időre visszatért a hitem a sorozatba. A David Robert Jones féle alakváltók, illetve a doki terve felpörgette az eseményeket és meglepően jó részeket eredményeztek. Ekkor jött az ominózus 19. rész, ami bár önmagában nem volt rossz, nagyon elütött a többitől. Úgy tűnt, mintha egy teljes évadot (vagy kettőt) előreugrottunk volna a történetben. A felvázolt jövőbeni események nem kapcsolódtak szorosan az eddig megismertekhez és borítékolható volt, hogy a 20-as rész újra a jelenben fog játszódni. Ez a kitekintés lényegében az 5. évadot alapozta meg, mégis rettentő öncélúnak éreztem, mert innentől kezdve kiszámítható lesz a sztori.
A finálé tökéletes példája volt ennek. Miután William Bell a jövőben is él (igaz, be van borostyánozva), nem volt meglepő, hogy ő áll a két univerzum elpusztításának hátterében. Olivia sorsát is előre lehetett látni, így a szereplőkért sem lehetett aggódni. Az utolsó jelenet nélkül akár sorozatzárónak is beillett volna az epizód, ahol mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. De mivel lesz 5. évad, a Megfigyelők támadását már most belebegtették nekünk. Ezek után csak olyan folytatást tudok elképzelni, amiben megalapozzák és megmagyarázzák a 4x19-ben látottakat.
Értékelés: 6/10
May 18, 12:32 PM
"Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen, Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen."
Értékelés: egyértelműen 10/10
Idestova tíz éve mutatták be a trilógiát, ami a mai napig a kedvenc filmjeim között szerepel. Tíz év sok idő, ráadásul idén decemberben érkezik a trilógia előzményfilmje, a Hobbit, így elérkezettnek láttam az időt a Gyűrűk Ura újranézéséhez. A megjelent kiadványok közül mindhárom résznél a rendezői változatot választottam, hogy a lehető legjobb legyen a filmélmény.
Az alapsztorira emlékeztem, de sok jelenet nem maradt meg bennem. Amikor először láttam a trilógiát, akkor nem alakult ki bennem olyan rajongás, mint a Harry Potter filmek iránt. Túl összetett filmnek tűnt, aminek 15 évesen nem tudtam igazán megérteni a mélységeit. Most viszont már látom azokat az értékeket, amiket Tolkien műve képvisel. Persze így is lenyűgözött a film, de ezúttal olyasmik is megragadtak, amik tíz éve nem. A trilógia egészét átszövő remény például most sokkal erőteljesebben hatott.
A Gyűrű Szövetsége nyugalmasabb filmnek maradt meg bennem, pedig ez is elég mozgalmas a maga módján. A Megye idillje, a Gyűrű ereje és története, a gyűrűlidércek (nazgûlok), a különböző lények, Szauron és Szarumán hatalma, a tündék és a maga az út Mordor felé rengeteg izgalmat tartogat. Rengeteg a lassítás és a közeli kép, amitől szinte tapintani lehet a nyomasztó hangulatot. Minden egyes jeleneten érződik a profizmus: a lények a legapróbb részletekig kidolgozottak, a fényképezés és az operatőri munka már-már művészi. Ez egyébként a trilógia többi részére is igaz.
A Két Torony már komorabb és a csaták is nagyobb horderejűek. Frodóék küldetése és a háború központi helyet foglal el a történetben, de így is nagyon sok mellékszálra kitérnek, amik fontos szereppel bírnak. Az entek (beszélő fák) gondolatai örök érvényűnek tűnnek, csakúgy mint Samu bátorító szövege. A trilógia ezen részében kevesebb lény szerepel, közülük is az olifántok és a lidércek sárkányszerű "lova" ragadott meg legjobban. Tetszett még, hogy tovább árnyalták az első részben megismert szereplőket. Legolas és Gimli például remek párost alkottak, a törpén keresztül pedig még humort is sikerült csempészni a feszült jelenetek közé.
A Király visszatérben a Középföldéért vívott utolsó harc és a Gyűrű megsemmisítése kerül előtérbe. Gollam történetén keresztül pedig a Gyűrű hatalmából is kapunk ízelítőt. Döbbenetes, milyen lény lett 500 év alatt Szméagolból. Ez egyébként a sminkesek munkáját is dicséri, akik remekül tudták érzékeltetni a hobbit átváltozásának fázisait. A trilógia ezen darabjából Aragorn lelkesítő beszéde, a Gyűrű elpusztítása és Aragorn királlyá koronázása maradt emlékezetes. Szép a trilógia zárása és mivel közel 12 órás a három film, nem könnyű elengedni a szereplőket.
Nemcsak a történet, a megvalósítás is pazar. A készítők maximálisan kihasználták Új-Zéland adottságait, így nem egyszer volt olyan érzésem, mintha dokumentumfilmet néznék. A tájak mellett a zenére is nagy hangsúlyt fektettek. Monumentális, ahol kell és a lírai részekhez is pontosan illeszkedik. Van néhány ismétlődő téma, mégis amikor meghallgatok egy tracket, magam előtt látom a jelenetet, ami alatt szólt. A színészek listája is elsőrangú, egytől fantasztikus játékot nyújtottak. Talán csak a játékidőbe lehetne belekötni, de egy feszesebb tempóval nem biztos, hogy ugyanilyen hatást tudott volna kiváltani a trilógia. Peter Jackson olyan mesterművet alkotott, ami szerintem évtizedek múlva is meg fogja állni a helyét.
Értékelés: egyértelműen 10/10
May 04, 04:15 AM
Többen is ajánlották a Fox 2005-ös sorozatát, de csak most sikerült megnéznem az első (és sajnos egyetlen) évadot. A sorozat Anthoyn Bourdain azonos című bestsellerén alapul. A történet alapja: a szakács Jack Bourdain rendkívüli tehetségéhez nem férhet kétség, de életmódja miatt (drog, szex, pia) mindenhonnan kirúgják egy idő után. Azonban kap még egy esélyt és a Nolita étterem főszakácsa lesz. Jack megragadja a lehetőséget, és úgy dönt, hogy megváltozik. Ez sikerül is neki, de azért nem lesz belőle túlságosan is jófiú.
Ugyan az alaphelyzet drámai sorozatot sugall, a Kitchen Confidential igazi pörgős szitkom. Jó néhány sírvaröhögős poént és jelenetet szállít a sorozat, de inkább kellemesen szórakoztató, feelgood sorozatnak éreztem ezt a 13 részt. A kevésbé vidám dolgokat (állandó megfelelés a főnöknek, veszekedések) is úgy tudták tálalni, hogy végig megmaradt a sorozatra jellemző könnyedség.
Persze egy szakács mit sem ér a segédei nélkül, ezért Jack már a pilotban összehozza a nagyrészt haverokból álló csapatát. Akik egyébként egytől egyik tökéletesen eltalált karakterek. És ebben rejlik igazán a sorozat erőssége: olyan színészeket sikerült egymás mellé tenni, akik között maximálisan működik a kémia. Állandó a szívatás és az egymás közti rivalizálás (egy nő kegyeiért, vagy épp amiatt, hogy kiderüljön, hogy egy halas vagy egy cukrász a fontosabb ember egy étteremben). A poénok nagy részét ezeknek a jeleneteknek köszönhetjük, de arra is kiválóan alkalmasak, hogy kibontsák a karaktereket. A csapat újoncával (Jim) például szinte minden epizódban történik valami emlékezetes, de Jack brit cimborája (Steven) is parádés momentumokat szállít.
A legtöbb jelenet a Nolita konyhájában zajlik, de a pincérek, a hostess (Tanya) és a tulajdonos is meglehetősen nagy játékteret kap. Ez persze egyáltalán nem válik a sorozat kárára, mert ezek a szereplők is ugyanolyan őrültek, mint a szakácscsapat tagjai. Eyecandy tekintetében is rendben van a sorozat és bár a női szereplőknél sokszor rájátszanak erre, mégsem érződik öncélúnak ezeknek a szereplőknek a jelenléte.
Értékelés: 8/10
May 03, 12:32 PM
Az országos sorozatfinálékat idén a Raising Hope kezdte. 22 rész után vonult pihenőre a sorozat, ami csak azért ért váratlanul, mert valamiért 24 részes évadra számítottam. Annyira hozzátartozott a Raising Hope a szerdáimhoz, hogy furcsa lesz őszig nélküle.
Tavaly nagyjából egyenletes színvonalat nyújtott a Raising Hope, egy-két gyengébb epizód volt csak. Az idei évről ez sajnos nem mondható el. Gyengén indult az évad, az 5. rész hozta először azt a színvonalat, amit szeretek. Aztán sokáig hullámvölgybe került a sorozat és akkor még az is megfordult a fejemben, hogy kaszálom a sorozatot. Míg az előző évadra az ötletesség volt jellemző, addig a 2. évad első felében (leszámítva az 5. részt) kimerülni látszott ez a végtelennek tűnő tárház. Sótlanok voltak az epizódok, a poénok pedig olyan dolgokra voltak kihegyezve, amiken jobbára csak szörnyülködni tudtam.
Aztán jött a tarot kártyás rész és onnantól egyenesbe jött a sorozat. Nem egy olyan epizód volt, amit hangosan végignevettem. Ráadásul Maw Maw karakterét is egyre jobban kihasználták. Az évad elején nem igazán tudtak vele mit kezdeni és sokszor erőltetettnek éreztem a szerepeltetését. Idővel viszont annyira jó egysorosakat és jeleneteket adtak neki, hogy az epizódok nézése közben jó párszor meg kellett állítanom a felvételt, hogy néhány jelenetet visszanézzek. A vakvezető malac (ez is mennyire elborult ötlet, persze jó értelemben) házi feldolgozása például önmagában is ütött, Maw Maw-val meg pláne.
Kicsi Hope nagyot nőtt tavaly óta, a castingja viszont nem sikerült a legjobban. Az előző kisgyerek aranyos volt, míg a mostaninak meglehetősen ijesztő volt időnként az arca. Csak az utolsó epizódokban tudtam megbarátkozni vele. Mégsem vele történt a legnagyobb fordulat, hanem Sabrinával. Már az első évadban is voltak jelei, hogy ő és Jimmy össze fognak jönni, de nem gondoltam volna, hogy ezt már a második évadban meglépik. Az pedig külön dicsérendő, hogy utána is érdekesek maradtak a szereplők. A karaktereket sikerült elmélyíteni az évad során, gyakorlatilag mindenkit megismerhettünk. A gyengébb részek viszont rávilágítottak arra, hogy jó forgatókönyv nélkül ők sem tudják megmenteni az adott epizódot.
A finálé kapott egy dokumentalista felvezetést, ami ugyan szokatlan volt a sorozattól, mégis működött. A csattanó viszont meglepett és mérges is voltam a készítőkre, hogy ilyen hatásvadász eszközhöz folyamodnak. Az évadzáró nagy része erre a szálra épült és csak az utolsó két perc mentette meg a finálét. Nem örültem volna neki, ha más lezárást kap az évad. Természetesen ez az évad is tele volt popkult utalásokkal, le sem tagadhatná a sorozat, hogy a My name is Earl készítője jegyzi.
Értékelés: 7.5/10, ami nagyrészt a már említett hullámvölgynek köszönhető.
May 03, 12:58 PM
"You know what the two saddest words in the English language are?.... What party? That's kind of how I feel right now."
Fináléhoz érkezett az FX egyik zászlóshajója, így megint el kell köszönnünk Harlan megyétől és Raylantől. Szerencsére csak egy évig tart ez a szünet, mert a sorozat 4. évadját már korábban berendelték.
Az évadnyitó rész ugyanott folytatódott, ahol az előző szezon abbamaradt. Megmutatták, mi lett az előző évad túlélőivel, de a hangsúly sokkal inkább a jövőn volt. Robert Quarles személyében meg is kaptuk az évad egyik rosszfiúját, aki alaposan felkavarta az állóvizet. A másik rosszfiú (Ellstin Limehouse) később került képbe. Idén tehát két fontosabb szál dominált az évadban: Quarles és a kábítószerüzlet, illetve Limehouse és Dickie Bennett pénze. Ráadásul több ponton is találkozott ez a két szál, amitől sokkal összefüggőbbnek tűnt ez az évad, mint az előző.
Tavaly az volt az egyik fő gondom, hogy a felvezető részek után leült a sztori és sok olyan epizódot kaptunk, ami bár önmagában élvezetes volt, a főszálhoz érdemben nem kapcsolódott. A harmadik évadban azonban már nyoma sem volt a különálló epizódoknak, mert minden rész hozzátett valamennyit a fő szálakhoz. Amibe esetleg bele lehet kötni (és ebben igazat is adok azoknak, akiknek nem tetszett annyira ez az évad), az az, hogy néhány fordulat kiszámítható volt, illetve az utolsó részekben már nagyon belegabalyodtak a készítők a történetszálakba.
A karakterek is változtak az előző évadhoz képest, de ezúttal szerencsére jó irányba. Winona háttérbe szorításával Raylan ismét olyan volt, amilyennek az első évadban megismerhettük: kemény, megfontolt és erős. Az előző évadhoz képest jóval többször használta a fegyverét és az érdekeit is markánsabban tudta képviselni. Boyd ugyan nem lépett a bűnmentes élet útjára, mégis tetszett az az irány, amerre a karakterét mozgatták. Ugyanolyan megfontoltnak és céltudatosnak ábrázolták, mint Raylant, csak az eszközeikben és a pozíciójukban volt különbség. Quarles ugyanis Boyd köreit is sértette, mivel a detroiti gengszter csak Harlant és az embereket akarta kizsákmányolni.
Quarles kapcsán mindenképp meg kell említeni Neal McDonough nevét, aki tökéletesen hozta az öntelt és hidegvérű albínó főnököt. Bár az évad elején még felettébb irritált az állandó vigyorával, az évad végére el kellett ismernem, hogy ez is hozzátartozott ehhez a szerephez. Másik színésszel nem biztos, hogy ugyanígy tudott volna működni ez a karakter. Elég csak a lakókocsis jelenetet nézni, amikor a kissrác fegyvert fog rá. A legnagyobb változáson kétségkívül Quarles ment át: ahogy fogyott a lába alól a talaj, úgy csúszott egyre jobban szét. Limehouse hentesként és étteremvezetőként jobban beleillett a környezetbe, de a hatalma így is figyelemre méltó. Jó példa arra, mekkora ereje van az információnak egy ilyen közösségben.
A sorozat korábbi védjegyei (atmoszféra, színészi játék, jól megírt dialógusok) idén is megmaradtak, sőt a szövegekre még rá is erősítettek. Remekül működtek az Art és Raylan, illetve a Boyd és Raylan közti párbeszédek. Humorban is javult a Justified a kezdetekhez képest. A sok egysoros ("Do I have four kidneys?"), illetve Limehouse széfje (a piggybank) mind a sorozat ötletességét dicsérték. Nem volt hibátlan az évad, de így is nagyon erős szezont tudhat maga mögött a Justified.
Értékelés: 8/10
Fináléhoz érkezett az FX egyik zászlóshajója, így megint el kell köszönnünk Harlan megyétől és Raylantől. Szerencsére csak egy évig tart ez a szünet, mert a sorozat 4. évadját már korábban berendelték.
Az évadnyitó rész ugyanott folytatódott, ahol az előző szezon abbamaradt. Megmutatták, mi lett az előző évad túlélőivel, de a hangsúly sokkal inkább a jövőn volt. Robert Quarles személyében meg is kaptuk az évad egyik rosszfiúját, aki alaposan felkavarta az állóvizet. A másik rosszfiú (Ellstin Limehouse) később került képbe. Idén tehát két fontosabb szál dominált az évadban: Quarles és a kábítószerüzlet, illetve Limehouse és Dickie Bennett pénze. Ráadásul több ponton is találkozott ez a két szál, amitől sokkal összefüggőbbnek tűnt ez az évad, mint az előző.
Tavaly az volt az egyik fő gondom, hogy a felvezető részek után leült a sztori és sok olyan epizódot kaptunk, ami bár önmagában élvezetes volt, a főszálhoz érdemben nem kapcsolódott. A harmadik évadban azonban már nyoma sem volt a különálló epizódoknak, mert minden rész hozzátett valamennyit a fő szálakhoz. Amibe esetleg bele lehet kötni (és ebben igazat is adok azoknak, akiknek nem tetszett annyira ez az évad), az az, hogy néhány fordulat kiszámítható volt, illetve az utolsó részekben már nagyon belegabalyodtak a készítők a történetszálakba.
A karakterek is változtak az előző évadhoz képest, de ezúttal szerencsére jó irányba. Winona háttérbe szorításával Raylan ismét olyan volt, amilyennek az első évadban megismerhettük: kemény, megfontolt és erős. Az előző évadhoz képest jóval többször használta a fegyverét és az érdekeit is markánsabban tudta képviselni. Boyd ugyan nem lépett a bűnmentes élet útjára, mégis tetszett az az irány, amerre a karakterét mozgatták. Ugyanolyan megfontoltnak és céltudatosnak ábrázolták, mint Raylant, csak az eszközeikben és a pozíciójukban volt különbség. Quarles ugyanis Boyd köreit is sértette, mivel a detroiti gengszter csak Harlant és az embereket akarta kizsákmányolni.
Quarles kapcsán mindenképp meg kell említeni Neal McDonough nevét, aki tökéletesen hozta az öntelt és hidegvérű albínó főnököt. Bár az évad elején még felettébb irritált az állandó vigyorával, az évad végére el kellett ismernem, hogy ez is hozzátartozott ehhez a szerephez. Másik színésszel nem biztos, hogy ugyanígy tudott volna működni ez a karakter. Elég csak a lakókocsis jelenetet nézni, amikor a kissrác fegyvert fog rá. A legnagyobb változáson kétségkívül Quarles ment át: ahogy fogyott a lába alól a talaj, úgy csúszott egyre jobban szét. Limehouse hentesként és étteremvezetőként jobban beleillett a környezetbe, de a hatalma így is figyelemre méltó. Jó példa arra, mekkora ereje van az információnak egy ilyen közösségben.
A sorozat korábbi védjegyei (atmoszféra, színészi játék, jól megírt dialógusok) idén is megmaradtak, sőt a szövegekre még rá is erősítettek. Remekül működtek az Art és Raylan, illetve a Boyd és Raylan közti párbeszédek. Humorban is javult a Justified a kezdetekhez képest. A sok egysoros ("Do I have four kidneys?"), illetve Limehouse széfje (a piggybank) mind a sorozat ötletességét dicsérték. Nem volt hibátlan az évad, de így is nagyon erős szezont tudhat maga mögött a Justified.
Értékelés: 8/10
April 08, 04:04 PM
Jó régen volt átalakítás az oldalon, de két év után elérkezettnek láttam az időt egy nagyobb kaliberű ráncfelvarrásra. :) Az előzőre azért került sor, mert szerettem volna, ha színesebb külsőt kap a blog. Idővel viszont már sok lett a szín és az apróbb változtatásokat nehéz volt hozzáilleszteni a már meglévő színvilághoz.
A mostani külső megint letisztultabb, de sajnos a bejegyzések nincsenek elkülönítve. A betűméretet növeltem kicsit, hogy könnyebb legyen olvasni a szöveget. Kisebb változások lehetnek, de az alapkinézet egy ideig biztosan ilyen marad.
April 14, 05:47 PM
Az Upfrontskor kikerült első ajánló alapján a Supernatural első évadaira emlékeztetett a Grimm és a nyitórészt látva efelől nem is kellett csalódnom. Alapjában véve a Grimm is a nyomozós sorozatok táborát erősíti, amihez a mesei körítés szolgál extraként. Vagyis a mesékből már jól ismert lények hús-vér alakban léteznek és a mi világunkban garázdálkodnak. Egy nyomozópáros pedig igyekszik hűvösre tenni őket.
Szerencsére már az első pillanattól kezdve működik a kémia a szereplők között, így nem volt olyan sótlan az epizód, mint az Alcatraz pilotja. A páros egyik tagjáról kiderül, hogy a Grimmek leszármazottja és így átlát a mesebeli lények maszkján. Ezzel egyrészt helyzeti előnybe kerül, ugyanakkor sok mindent első kézből kell majd megtapasztalnia, mert a nagynénje gyengélkedik és az átok így száll tovább a családon belül. Azt is tudjuk Nickről, hogy feleségül akarja venni a menyasszonyát, Juliette-et. Nick társáról, Hankről viszont szinte semmi nem derül ki.
A nyomozással egyébként nincs gond, szépen végigvezetik elejétől a végéig. Tetszett, hogy nem másolták le egy az egyben a Piroska és a farkas történetét, hanem a modern korba helyezték, ahol a piros ruhás lányokra vadászó farkas sorozatgyilkosnak számít. Annak is örültem, hogy nem kellett speciális eszköz a lények leterítéséhez, elég volt lelőni őket. A nyomozás során még segítsége is akadt Nicknek egy Eddie nevű farkas személyében. Egész jó párost alkottak, a humoros jelenetek nagy része hozzájuk köthető.
A megvalósítás korrekt, jól játszanak a színekkel, az árnyékokkal és a hangokkal. Így végig érződött a sejtelmes hangulat, ami illik ebbe az atmoszférába. Dicséret jár még a Sweet dreams két verziójáért (Eurythmics, illetve Marilyn Manson), mert a zenén keresztül sikerült érzékeltetni azt, hogy azért mégsem olyan ártatlan ez a világ, mint hisszük. Összességében kellemes kikapcsolódást nyújtott ez a 40 perc, nyárra ideális lesz darálni az első évadot.
Értékelés: 7/10
May 03, 01:10 PM
Tavaly az egyik legjobb újoncként írtam a Shamelessről, idén viszont más véleményen vagyok róla. A sorozat alapjai (szegénység, Frank tahósága) megmaradtak, de sokszor volt olyan érzésem, hogy a készítőknek sikerült átesniük a ló túloldalára.
Olyan fő sztori, ami az évad gerincét adta volna, idén sem volt, ami nem lett volna hátrány, ha jobban meg vannak írva a részek. Gondolok itt arra, hogy az epizódok kezdése sokszor volt összecsapott és olyan elemekre utaltak benne, amiktől erőltetettnek hatott az egész. Monica visszahozása egyértelműen ilyen volt. Később persze kaptunk magyarázatot, hogy miért tért vissza a Gallagher családba, de az efféle ugrások eddig nem voltak jellemzők erre a sorozatra. A nagymama behozatala viszont jót tett az évadnak. Érdekes volt Franket egy számára idegen szerepben látni és jó pár epizódon keresztül elnézegettem volna, ahogy az anyja parancsait teljesíti. Épp ezért sajnáltam, hogy hamar kimerült ez a kapcsolat és el kellett távolítani a nagyit.
Az előző évad igazából a karakterekkel ragadott meg és idén is hasonló színvonalat reméltem. Az évad első epizódjaiban tényleg azt folytatták, amit a tavaly elkezdtek, utána viszont mindegyik szereplőt sikerült kifordítaniuk és ellenszenvessé tenniük. Lip például, aki a legokosabb gyereknek számított, hirtelen úgy dönt, hogy otthagyja az iskolát és egy olyan szekér (vagyis lány) után fut, ami nem akarja felvenni. Vagy Debbie, aki tisztában van a család anyagi helyzetével, mégsem vonja kérdőre az anyját, amikor az esztelen költekezésbe kezd. Mégsem ezek a legszembetűnőbbek, hanem az, amit Karennel műveltek az írók. Karennek sosem számított igazán a pénz, most mégis el akarja adni a gyerekét, ráadásul azt a családot szemeli ki, amelyiknek a legtöbb pénze van. Arról nem is beszélve, hogy bánik a saját gyerekével és anyjával a szülés után. Annyira irritáló szereplő lett belőle, hogy egy-két évad erejéig abszolút nem hiányozna a sorozatból.
Bár az előző évadban is voltak olyan epizódok, ahol a készítők elrugaszkodtak a valóságtól, idén ez már többször is elfordult. Míg egy öreg néni kihozatala az idősek otthonából belefér a Shameless kereteibe, egy utcára lezuhanó óriási fémdarab már nem. Valahogy nyilván vissza kellett terelni Sheilát a házba, de például egy vérszomjas kutyával hihetőbb lett volna az a jelenet. Sheila egyébként az évad végére felettébb szimpatikus lett, Jodival pedig remek párost alkotnak.
Az is zavart még ebben az évadban, hogy az írók sokszor nyúltak öncélú, egyenesen polgárpukkasztó eszközökhöz. Az, ahogy Frank megöli a szívbeteg nőt, egyszerűen gyomorforgató volt. Volt ugyan a Sinchronicityben is hasonló húzás, de ott úgy tudták tálalni az eseményeket, hogy az ember nem háborodott fel rajta. Itt viszont Frank azért dugta halálra a nőt, hogy megszerezze annak pénzét. Ez a gátlástalanság pedig nagyon nem illett sem Frankhez, sem a sorozathoz.
Ezt az évadot is a Fionát alakító Emmy Rossum vitte el a hátán, aki tovább mélyítette a már ismert gondterhelt karaktert, aki kénytelen vállára venni a világ baját. A csúcspont egyértelműen az utolsó részben látott családi összeborulás, amivel sikerült elérnie a sorozatnak a tavalyi színvonalat. Jól állt ez a drámaiság a Shamelessnek, de szerencsére a készítők nem vitték túlzásba a kilátástalanság ábrázolását. Az egész évadot nézve azonban hullámzó a minőség és túl sokára talált vissza a sorozat abba a mederbe, amit az első évad után vártam.
Értékelés: a hullámvölgyek és az öncélú húzások miatt csak 6/10-et érdemel ez a szezon.
Az előző évad igazából a karakterekkel ragadott meg és idén is hasonló színvonalat reméltem. Az évad első epizódjaiban tényleg azt folytatták, amit a tavaly elkezdtek, utána viszont mindegyik szereplőt sikerült kifordítaniuk és ellenszenvessé tenniük. Lip például, aki a legokosabb gyereknek számított, hirtelen úgy dönt, hogy otthagyja az iskolát és egy olyan szekér (vagyis lány) után fut, ami nem akarja felvenni. Vagy Debbie, aki tisztában van a család anyagi helyzetével, mégsem vonja kérdőre az anyját, amikor az esztelen költekezésbe kezd. Mégsem ezek a legszembetűnőbbek, hanem az, amit Karennel műveltek az írók. Karennek sosem számított igazán a pénz, most mégis el akarja adni a gyerekét, ráadásul azt a családot szemeli ki, amelyiknek a legtöbb pénze van. Arról nem is beszélve, hogy bánik a saját gyerekével és anyjával a szülés után. Annyira irritáló szereplő lett belőle, hogy egy-két évad erejéig abszolút nem hiányozna a sorozatból.
Bár az előző évadban is voltak olyan epizódok, ahol a készítők elrugaszkodtak a valóságtól, idén ez már többször is elfordult. Míg egy öreg néni kihozatala az idősek otthonából belefér a Shameless kereteibe, egy utcára lezuhanó óriási fémdarab már nem. Valahogy nyilván vissza kellett terelni Sheilát a házba, de például egy vérszomjas kutyával hihetőbb lett volna az a jelenet. Sheila egyébként az évad végére felettébb szimpatikus lett, Jodival pedig remek párost alkotnak.
Az is zavart még ebben az évadban, hogy az írók sokszor nyúltak öncélú, egyenesen polgárpukkasztó eszközökhöz. Az, ahogy Frank megöli a szívbeteg nőt, egyszerűen gyomorforgató volt. Volt ugyan a Sinchronicityben is hasonló húzás, de ott úgy tudták tálalni az eseményeket, hogy az ember nem háborodott fel rajta. Itt viszont Frank azért dugta halálra a nőt, hogy megszerezze annak pénzét. Ez a gátlástalanság pedig nagyon nem illett sem Frankhez, sem a sorozathoz.
Ezt az évadot is a Fionát alakító Emmy Rossum vitte el a hátán, aki tovább mélyítette a már ismert gondterhelt karaktert, aki kénytelen vállára venni a világ baját. A csúcspont egyértelműen az utolsó részben látott családi összeborulás, amivel sikerült elérnie a sorozatnak a tavalyi színvonalat. Jól állt ez a drámaiság a Shamelessnek, de szerencsére a készítők nem vitték túlzásba a kilátástalanság ábrázolását. Az egész évadot nézve azonban hullámzó a minőség és túl sokára talált vissza a sorozat abba a mederbe, amit az első évad után vártam.
Értékelés: a hullámvölgyek és az öncélú húzások miatt csak 6/10-et érdemel ez a szezon.
March 30, 05:41 PM
Ritka, amikor egy film magyar címe találóbb, mint az eredeti. A The Grey ennek ékes bizonyítéka, ugyanis már a címben benne van az egész sztori. Egy repülőgép lezuhan az alaszkai hegyekben, és a nyolc túlélő - egy olajfinomító dolgozói - hóvihar kellős közepén találják magukat. Hamarosan egy farkasfalka veszi őket üldözőbe, hogy megvédjék területüket a betolakodóktól...
A történet csak háttérként szolgál, inkább a megvalósításon van a hangsúly. Elég, ha csak a forgatási helyszínt vesszük. Az interjúk szerint -30 fokos hidegben vették fel a jeleneteket, ami bizony embert próbáló idő. A szél, a havazás és a hófúvások miatt volt egy dokumentumfilmes színezete is a The Greynek. Fogcsikorgató a hideg, kietlen a táj, nincs semmi, ami az életben maradást segítené. Márpedig itt az emberi élet a tét. És a hideg csak az egyik veszély, a farkasok ugyanilyen félelmet keltenek. Ugyan misztikus lényekként ábrázolják a farkasokat, de a kegyetlenségük hihető, így nem volt velük különösebb bajom. A váratlan támadásoknak köszönhetően pedig tényleg aggódni lehetett a szereplőkért.
Mind a nyolc túlélő más tulajdonságokkal bír és persze egy rebellis szereplő is van a csapatban, aki nélkül unalmas lett volna a film. És bár nem ismertük meg őket teljesen, lehetett értük aggódni. A főszereplőt játszó Liam Neeson viszont messze kitűnik a többi közül. Nem is kell beszélnie, az arcáról gyakorlatilag minden leolvasható. Tisztában van az élet és a halál mélységével, végig racionálisan gondolkodik és akkor sem adja fel, amikor már tényleg nincs esély.
Érdemes még megfigyelni a ruházatot és a rendelkezésre álló eszközöket, amik mind a hitelességre játszanak rá. Nekem még a zuhanással sem volt bajom, mert azt is hihetőként tálalták. A zuhanás után meg tényleg a szerencsén és a találékonyságon múlt minden. Tetszett, hogy végig a realitás talaján maradt a film, nem volt benne olyasmi, ami kilógott volna ebből a környezetből.
A film hosszán viszont lehetett volna rövidíteni, mert volt egy-két unalmasabb jelenet. Általában a tűz körüli beszélgetések tűntek hosszúnak, amik a karakterizációul szolgáltak, de kevés szereplőre fókuszáltak. Így maradhatott a film végére egy olyan illető Liam Neeson mellett, aki alig szólalt meg a 110 perc alatt. A lázadó vagy a rémhírkeltő szereplő sokkal nagyobb játékidőt kapott, pedig ők korábban meghalnak. Emellett a főszereplő feleségére vonatkozó kitekintések egy részét is feleslegesnek éreztem. Egy kicsit feszesebb tempóval nem törték volna meg a film dinamikáját.
Értékelés: 8/10
May 18, 12:41 PM
Finálézott az első midseasonös újonc, aminek nemrég írtam a pilotjáról. Nyolc részt kaptunk első körben, de sajnos gyenge nézettséggel futott a sorozat, úgyhogy a 2. évad egyelőre csak halvány remény. (Update: A sorozat hivatalosan is megkapta a kaszát, tehát nem lesz folytatás.)
Az a helyzet, hogy sokkal jobban bejött a The River, mint vártam. A kezdés a hibák ellenére bíztató volt, de igazán az utolsó epizódokban teljesedett ki a sorozat. A környezetet és az atmoszférát már korábban is dicsértem és szerencsére a folytatásra sem lehetett panasz ezen a téren. A kézikamerás jelenetek még nagyobb hangsúlyt kaptak és teljesen olyan érzést keltettek, mintha mi is a szereplők között lennénk. Bármennyire tartottam tőle az elején, rögzített kamerával nem valószínű, hogy ilyen hatást el tudtak volna érni. Mégsem ettől volt jó ez az évad, hanem attól, hogy maximálisan ki tudták használni az alapsztori nyújtotta lehetőségeket.
A fő cél ugyebár Emmet Cole megtalálása volt, de emellett olyan legendákat vettek elő (Akasztott ember legendája, Szellemhajó), amik önmagukban is érdekesek voltak. A történethez csatolva meg pláne. Megvolt bennük az a plusz, amiért érdemes volt várni a következő epizódot. Nem sok ez a 8 rész, de 22 epizódban nem tudott volna működni a sorozat. Túl sok lett volna a filler epizód és az sem biztos, hogy a minőséget is tartani tudták volna. Tetszett még a karakterizálás és a színészi játék, mindenkit pont annyira ismertünk meg, amennyire kellett. A Leslie Hope-ról alkotott véleményem viszont nem változott. A legidegesítőbb alakítás hozzá köthető.
Az egzotikus helyszín miatt elkerülhetetlen a Losthoz való hasonlítás. Nos, a 8 rész kevés az objektív véleményhez, mindenesetre a River jó úton halad, hogy a "nagy előd" nyomába érjen. Az első évad még messze van a kultikus sorozat minőségétől, de így is olyasmiket sikerült megcsillogtatnia, amiket mindig díjazok egy highconcept sorozatnál. A flashbackek, a karakterizáció, a megvalósítás, a hangulat és a fordulatok jól sikerültek, válaszokat is kaptunk a felvetődött kérdésekre és a szereplők köre is bővült a pilot óta.
Az első 5 epizód hasonló sémát követ, a 6-os rész viszont egy az egyben főszálas. Nem történik sok minden, hiszen végig egy videofelvételt látunk, amin keresztül jobban megismerhetjük Emmet Cole-t. A korábbi visszatekintésekből már kaphattunk róla képet, de a jelen eseményeinek szempontjából mindenképpen szükség volt erre az epizódra. Ahogy az utána következőre is. A 7. epizódban ugyanis olyasmiket megléptek a készítők, amikre nem számítottam. Az egész epizód a képernyő elé szegezett és sosem lehetett tudni, mi lesz a következő jelenetben. A doki megtalálását én az utolsó epizódban vártam, úgyhogy sikerült meglepniük. A fináléban ismét a varázslaté volt a főszerep, ami nem tetszett annyira, de az utolsó jelenet alapján simán el tudom képzelni a 2. évad fő vonalát.
Értékelés: 7/10
April 06, 06:13 PM
Az Awake-hez hasonlóan az Alcatraz is a várós újoncok között szerepelt a májusi upfrontskor és ez a sorozat is az alaptörténetével és a szereplőgárdával nyűgözött le. Ennek ellenére elég sokára jutottam el a pilot megtekintéséig, hiszen a tengerentúlon lassan véget ér a sorozat első évada.
1963-ban vagyunk (egész pontosan március 21-én), amikor elavult mivoltának és a növekvő költségeknek köszönhetően az Alcatraz hivatalosan is bezárta kapuit. Minden rabot elszállítottak a szigetről. Csakhogy nem ez történt. Közel sem… A rabok ugyanis eltűntek. Most viszont visszatértek és ugyanott folytatják, ahol a börtön előtt abbahagyták: gyilkolnak. Ráadásul ugyanúgy néznek ki, mint fél évszázaddal korábban. A jelenség felkelti egy kisebb nyomozócsapat figyelmét, akik a bűnözők lekapcsolása mellett megpróbálják kideríteni, hogy mi is történt valójában.
Történet pipa, lássuk a szereplőket. Rebecca Madsen nyomozót Sarah Jones alakítja, aki a Sons of Anarchy 2. évadából ismerős. Társa, a képregény geeket alakító Jorge Garciát a Lostban ismertük meg. Segítőnek és felettesnek megkapják Emerson Hausert, aki börtönőr volt az Alcatrazban. Őt Sam Neill alakítja, akit legutóbb a Happy Townban láthattunk és ezúttal is rejtélyes karaktert hoz. Az ígéretes színészek ellenére azonban nincs összhang a szereplők között. Sarah Jones és Jorge Garcia párosa nem működik, Sam Neill pedig túlságosan kívülállónak tűnik.
A fényképezés szép, rengeteg a közeli kép és a külső helyszínen játszódó jelenet. A flashbackek kellőképpen hangulatosak, a zene filmszerű. A zeneszerző egyébként Michael Giacchino, akinek a Lost zenéit köszönhetjük. Viszont akárhogy is nézzük, ez egy nyomozós sorozat, amihez az Alcatraz csak keretként szolgál. Az aktuális ügy megoldása túl gyors és sablonos. Az átívelő sztoriból és a válaszokból nem sokat kapunk. A visszatekintések jók, sőt, sokkal élvezetesebbek, mint a jelenben játszódó események. Egyrészt képet adnak a hatvanas évekbeli börtönéletről, másrészt valamennyire megismerjük az aktuális szökevényt. Ha viszont nem elég érdekesek a visszatérő börtönlakók, akkor könnyen unalomba fulladhat a sorozat. Ráadásul a sztoriban sincs annyi lehetőség, hogy sok évadon át kitartson a sorozat. Kérdéses, mi lesz azután, hogy az összes rabot elfogták és lecsukták.
Az Alcatraz kezdése tehát kicsit felemás és bár jobban tetszett, mint a Terra Nova pilotja, a folytatásra egész biztos nem maradok. Hiába az ütős háttérsztori, úgy fest, hogy a heti ügyek fognak dominálni. Azok pedig nem elég érdekesek, hogy kitartsak a sorozat mellett.
Értékelés: 6/10
March 22, 01:37 PM
"Egy köböt pedig lehetetlen szétbontani két köbre egy negyedik hatványt két negyedik hatványra és általában a négyzet kivételével egy hatványt egy ugyanolyan két hatványra. Erre találtam egy valóban csodálatos bizonyítást, de a lapszél túl keskeny ahhoz, hogy befogadja." - Pierre de Fermat
Ennyire azért nem bonyolult a film, de annyit tudni kell róla, hogy a címben szereplő matematikus létező személy, akinek ezt a sejtését azóta már bebizonyították. És hogy miért egy matematikai idézettel kezdtem a posztot? Azért, mert a film főszereplői matematikusok. Négy matematikus levelet kap, amiben egy Fermat fedőnevű házigazda egy titokzatos találkozóra invitálja őket, ha sikerül megoldaniuk egy számokkal kapcsolatos feladványt. A találkozó helyszíne egy szoba, amelynek falait hidraulikus présgépek mozgatják. A gépek akkor lépnek mozgásba, ha nem sikerül egy perc alatt megoldani Fermat feladványait. A tér és az idő pedig egyre fogy...
A fő sztorit már a plakát ellövi, amibe óhatatlanul is belebotlik az ember a film beszerzése közben. Ettől eltekintve viszont kellemes meglepetés volt a film. Főleg azért, mert a szoba területének szűkülésével párhuzamosan egyre mélyebbek lettek a karakterek. A találkozó helyszínére érkezéskor ugyanis látszólag nem ismeri egymást a négy ember, később azonban felszínre kerülnek a köztük levő kapcsolatok. Az idő előrehaladtával pedig az is kiderül, hogy ki és miért hívta egybe ezeket az ártatlannak tűnő tudósokat. A karakterek életszerűek, a viselkedésük pedig abszolút hitelesnek tűnik.
Feszültségteremtésben is remek a Fermat szobája, ami főleg a zenének, illetve a kameramozgásnak (közeli képek, felülnézeti felvételek) köszönhető. Ennek eredményeként jó párszor olyan érzésem volt, mintha én is abban a kis szobában lennék. A krimis szálnak örültem, mert szeretem az intelligens filmeket, ahol gondolkodni is kell filmnézés közben. És bár elég hamar kitaláltam a megoldást, jó volt látni azt a tudatosságot, ahogy felépítették a filmet. A csavarok és a logikus magyarázatok adtak némi Agatha Christie-s hangulatot a mozinak. Annak ellenére, hogy a film nagy része egy szobában játszódik, egyáltalán nem mondható unalmasnak. A dialógusok pörögnek és a falak is meglehetősen gyorsan mozognak, ami gyors döntéseket kíván.
Mindezek alapján akár zseniális film is lehetne a Fermat szobája, de sajnos van benne néhány olyan hiba, ami rontotta az összképet. Az egyik legszembetűnőbb Fermat feladványainak egyszerűsége. Sosem voltam jó matekos, de néhányat még én is meg tudtam volna oldani, míg a matematikusokon kifogott. Habár ezt betudom annak, hogy a film nem matekzseniknek készült. Aztán az a jelenet, amikor az elhagyott úton azért nem tudja felvenni az illető a mobilját, mert vezet, de egy pillanatra sem áll meg, inkább megy tovább... Ez a jelenet túl irracionális volt.
Noha a matematika elég száraz tudomány, a készítők jó pár kikacsintást és némi humort is becsempésztek a filmbe:
"- A nyomás kiszámíthatatlan. A szemétből szenet csinálhat, vagy gyémántot is.
- Ez Archimédesz volt?
- Nem, MacGyver."
"- A nyomás kiszámíthatatlan. A szemétből szenet csinálhat, vagy gyémántot is.
- Ez Archimédesz volt?
- Nem, MacGyver."
Jók voltak ezek az apróságok, mert valamelyes enyhíteni tudták a feszültséget. És hát a Lostos számok sem mindennap fordulnak elő spanyol thrillerben. :)
Értékelés: a hibák ellenére simán hozott egy 8/10-es filmélményt.
March 10, 05:54 PM
Elég régen beharangoztam az írást a sorozatról, de a Homelandhez hasonlóan ebből is évadkritika született. Ősszel egyébként egyáltalán nem szerepelt a Boss a nézősök között, csak akkor kezdett el érdekelni, amikor a Starz még a bemutató előtt két évados berendelést adott a sorozatnak. Az sem volt utolsó szempont, hogy a készítőket Shakespeare Lear király című tragédiája inspirálta a forgatókönyv írásakor, ami csak növelte a kíváncsiságomat. A pilotról jobbára pozitív véleményeket olvastam, úgyhogy mindenképpen bele akartam nézni a sorozatba.
A sorozat középpontjában Tom Kane (Kelsey Grammer), Chicago városának polgármestere áll, aki aktívan gyakorolja is hatalmát a város felett. Egy nap azonban súlyos és egyre rosszabbodó mentális betegséget diagnosztizálnak nála, ami idővel a józan ítélőképességére is kihat majd. Arra pedig szüksége van, hogy egy 50 kerületből álló várost irányítson és manipulálhassa a kormányzóválasztást. Egy ilyen pozíció karizmatikus és mindenre elszánt politikust kíván. Kane megfelel ezeknek a kritériumoknak, hiszen számos korábbi ügy miatt ő lett Illinois állam leghatalmasabb embere. Ezek miatt viszont rengeteg áldozatot kellett hoznia. Feleségétől, Meredithtől (Connie Nielsen) elhidegült és csak a formalitás kedvéért él együtt vele. Lányától, Emmától (Hannah Ware) annak drogos múltja miatt tisztes távolságot tart. A betegség viszont rádöbbenti Kane-t, hogy elveszítheti az eddig megszerzett hatalmát.
Az első három részben a betegség lesz hangsúlyos és ízelítőt is kapunk arról, mi vár Kane-re a későbbiekben (kézremegés, akadozó beszéd, zavaros tudat). A betegség bemutatása mellett természetesen a politikai eseményekre is kitérnek, de az első 3-4 epizódban ezek csak alapozásként vannak jelen. Az igazi politikai játszma az évad második felében kerül előtérbe. Eleinte tartottam attól, hogy ez a sorozat kárára válik, de szerencsére a készítők tudták, mit akarnak. Az egész évad rendkívül tudatosan fel lett építve és egy nagyon erős politikai drámát sikerült prezentálniuk. A pilot önálló filmként is megállja a helyét, de igazán a 7-8. részben teljesedik ki a sorozat.
A pilotban még sablonosnak és érdektelennek éreztem Meredithet és Emmát, de a későbbiek meggyőztek arról, hogy fontos szerepük van a veszélyes hulladékot lakott terület közelében lerakó polgármeseter és a kormányzati székre vágyó, de a riválisok ajánlatára ugró és a feleségét úton-útfélen csaló Zajack mellett. Kane ugyanis csak a lányának számol be a betegségéről, mindenki más előtt titokban tartja. A gyógyszerekhez is csak a lányán keresztül jut hozzá. Meredith pedig rideg és kimért feleségként ugyanolyan karakter, mint a férje. Bármit megtesz a hatalomért, még ha ezért el is kell távolítania a férjét.
A sorozat erősségei közé tartoznak a jól megírt nagymonológok, amikben a főszereplőt alakító Kelsey Grammer brillírozik. Nélküle nem lenne ennyire karizmatikus a polgármester. Olyan elementáris erővel bír a játéka, hogy a többi színész majdhogynem eltörpül mellette. Az első három rész után nem is nagyon emlékeztem a többi szereplőre. Kane ugyanis szemrebbenés nélkül elsöpri azokat, akik az útjában állnak. Legyen szó a talpnyalóiról, a nevét besározókról vagy akár a családjáról. Epizódról epizódra válik belőle önző, gátlástalan és keménykezű diktátor. Hatalomvágya a hozzá közelieket is megfertőzi (Zajack, Kitty, Stone), de amikor ezt a legközelebbi tanácsadója a szemére veti, Kane őt is eltakarítja.
A megvalósítást tekintve is igényes a Boss. A főcím depresszív hangulata a folytatásban is megmarad. Végig a komor, elmosódott színek dominálnak, csak a választás napján térnek vissza az élénk, meleg színek. Sok a színészek arcára fókuszáló közeli kép és a szabadtéren játszódó jelenet, amik némi dokumentarista színezetet kölcsönöznek a sorozatnak. A kissé lassú, de bíztató kezdés után szép ívet járt be az évad, egyedül az újságíróval nem tudtak mit kezdeni az írók. A történethez csak minimálisan tett hozzá, az évad második felében már felesleges volt a jelenléte.
Értékelés: 8/10
March 10, 05:55 PM
Érdekes karriert futott be a Fox tavalyi midseason szitkomja. A csatorna be sem akarta kérni az első évadot, de a gyártó stúdió közbenjárásának köszönhetően végül hét részes berendelést adtak neki. Tavaly tavasszal képernyőre is kerülhetett, de a gyenge nézettség miatt már az upfronts előtt elkaszálták. Nyáron azonban úgy döntöttek, hogy a Breaking In kap egy 13 részes 2. évadot. A 2. évad első része a héten került bemutatásra, ezért újranéztem az amúgy sem sok epizódból álló első szezont.
Egy olyan biztonságtechnikai cég van a középpontban, ami arra szakosodott, hogy a megrendelők rendszereit tesztelje és azt mérje fel, hogyan lehet azokba betörni. A fő karakter az újonc Cameron, aki végighackeli magát az egyetemen, tandíjat nem fizet, a vizsgákat pénzért lopja ki társainak és minden prof szémítógépéhez hozzáfér. Fel is kelti a Contra főnökének, Oznak a figyelmét, aki felveszi a csapatba. A csapatban megtaláljuk a munkatársait előszeretettel szívató Casht, a különcködő Josht, a zárfeltörő és dögös Melanie-t és barátját, Dutchot, aki később csatlakozik a bandához.
Stílusát tekintve a Breaking In a Chuckra, a Big Bang Theoryra és a Communityre hajaz. Rengeteg a geek poén, a popkult utalás (különösen a Comic Conos részben), a betörések pedig sokszor elég mulatságosra sikerülnek. Bár a sorozat címe a betörésekre utal, ezekből látunk a legkevesebbet. Az évad első részeiben még nagy hangsúlyt kapnak, a későbbiekben azonban inkább az irodai légkörön és a szereplőkön lesz a hangsúly. Ez persze egyáltalán nem válik a sorozat hátrányára, mert így a karakterek nagyobb lehetőséget kapnak a kiteljesedésre. Az elején még csak elnézegettem a sorozatot, az évad vége felé azonban már jó néhány hangosan nevetős jelenet adódott. A Cameron és Cash közti versengés és szívatás például végig megmarad, de Dutch-hoz is számos humoros jelenet köthető. A Melanie és Cameron közötti (plátói) szerelmet is helyén kezelték, nem vált romantikus giccsparádévá a sorozat.
A szereplők teljesen rendben vannak, hozzák a tőlük elvárhatót. Annak ellenére, hogy a pilotban Cash és Josh kifejezetten idegesítő és ellenszenves volt, hamar meg lehetett kedvelni őket. Cash például ugyanolyan szerethető figura lett, mint Abed a Communityben. A prímet mégsem ő viszi (és nem is Cameron), hanem Oz és Dutch. Az őket játszó színészek (Christian Slater és Michael Rosenbaum) egyszerűen lubickolnak a szerepükben, a karakterükben pedig rengeteg a lehetőség, amit a készítők szerencsére ki is használnak. Bár a hét epizód kevés, mégis egy többször újranézős, szórakoztató évadot láthattunk.
Értékelés: 7.5/10
March 06, 07:21 PM
Marilyn Monroe a mai napig a filmvilág egyik ikonjának számít, akinek a nevével bármit el lehet adni. Hogy ezt a kisugárzásának vagy a tehetségének köszönheti/köszönhette-e, azt mindenki döntse el maga. Ez a film csak egy kis szeletet mutat meg belőle. A trailer megtekintése után alig vártam, hogy láthassam a filmet. A hangulatot már ott sikerült megalapozni, úgyhogy olyasfajta varázslatra számítottam, mint a The Help esetében.
1956 nyarán a 23 éves friss diplomás Colin Clark (Eddie Redmayne) úgy döntött, hogy a filmiparban próbál szerencsét, és alacsony beosztású asszisztensként dolgozott A herceg és a színésznő forgatásán, a filmen, ami Sir Laurence Olivier (Kenneth Branagh) és Marilyn Monroe (Michelle Williams) főszereplésével készült. Monroe éppen a mézeshetét töltötte új férjével, Arthur Miller-rel (Dougray Scott). 40 évvel később a film forgatása alatt írt naplóját közzé tették - egy hét eseményei kivételével, ami néhány évvel később Egy hetem Marilynnel /My Week with Marilyn/ címen jelent meg. A film ennek az egy hétnek a története: hét idilli hangulatú napé, amikor Colin segítségével az ünnepelt sztár kicsit kiszabadult Hollywood és a gyakran nyomasztó munka szorításából.
Minden adott volt ahhoz, hogy egy szerethető és hangulatos filmet láthassunk, ám a végeredményben csak az egyik valósult meg. Hangulatilag teljesen rendben van a film. A zenék, a ruhák, az autók tükrözik a kort és a film üde színfoltjaihoz tartoznak. Ráadásul sok jelenet játszódik színfalak mögött (mint az Artistban), ami szintén sokat emel a színvonalon. De sajnos mindez kevés, ha a főszereplőn elbukik az egész. Jó pár kritikát olvastam a film előtt és a látottak fényében egyet kell értenem velük: Michelle Williams nem volt túl jó választás Marilyn Monroe szerepére. Az a helyzet, hogy az összes többi színész jobb nála. Még a nyúlfarknyi szerepet kapó autósofőr is. Kenneth Branaghról és Judi Denchről már nem is beszélve. Külsőleg sikerült Marilyn Monroe-vá válnia, de a Colint alakító Eddie Redmayne-nel közös jeleneteknél egyszerűen nem működik a kémia a két színész között, míg Colin és Lucy (akit Emma Watson alakít) között igen.
Pedig Michelle Williams mindent megtesz, de így is borzasztó erőltetett a játéka. A plakátok és a megjelenése alapján könnyedebbre számítana az ember. Az Oscar-jelölése is teljesen érdemtelen. Egy másik színésznővel (pl. Scarlett Johanssonnal) talán jobban működött volna a film. Ha eltekintek a főszereplőtől, akkor tényleg nem találni kivetnivalót a filmben. De mivel az Egy hét Marilynnel a főszereplőn áll (illetve jelen esetben bukik), sajnos nem volt olyan élvezetes a múltbéli utazás, mint a Helpnél vagy az Artistnál.
Értékelés: 6/10
March 04, 07:14 PM
Hatvan százalékos várakozási indexszel startolt az ABC horrorsorozata, aminél két dologtól tartottam. Mivel a Paranormal Activity készítői jegyzik a sorozatot, tartottam tőle, hogy sok lesz a hatásvadász jelenet, illetve hogy a kézikamerázás miatt nem fog úgy tetszeni. Az alapsztori már upfrontskor ismert volt: egy bizonyos Emmet Cole nevű természetfilm-sorozatot gyártó férfi eltűnik az Amazonas-vidékén, a családja pedig fél évvel később a keresésére indul. Az utazás költségeit az eddigi sorozatot támogató csatorna állja, de csak úgy, ha filmre vehetik a mentést. Ami persze csak elsőre tűnik egyszerű feladatnak.
Ahogy az alaphelyzetből is sejthető, a végeredmény olyan, mintha egy National Geographic műsort néznénk. Ez persze nem baj, sőt, a legpozitívabb csalódás az, hogy a kézikamerás felvételek egyáltalán nem voltak zavaróak. Helyenként dokumentarista jellegű a megvalósítás, de ez nagyon is jól állt a Rivernek. A táj csodaszép és ezt maximálisan kihasználták a duplapilotban: sok a felülnézeti felvétel és az elidőzés egy-egy folyószakaszon, tisztáson. Még a CGI szitakötők sem lógtak ki a képből, bár ha már őket ennyire kihangsúlyozták, akkor egy kicsit többféle állatot is megmutathattak volna. Így egy picit üresnek éreztem a környezetet, de ha a folytatás is ilyen lesz, akkor sem lehetünk szomorúak.
Tetszett, hogy hamar beindult a sztori és csak később bontották ki a karaktereket. Ez vélhetően a későbbiekben is így lesz, mert az összes szereplőt nem sikerült teljes egészében bemutatni a pilot során. A hangsúly érthető módon az eltűnt doktor feleségén, Tessen és a fián, Lincolnon van. A Lincolnt alakító Joe Anderson remek, de az anyját játszó Leslie Hope-ot túl fiatalnak éreztem a szerephez. Az epizód elején levő báros jelenetnél inkább tűnnek testvéreknek, mint anya-fia párnak. Arról nem is beszélve, hogy helyenként nagyon idegesítő volt a viselkedése (pl. amikor sikítva kérdezi a szellemtől, hogy él-e még a férje).
Az ijesztgetésekkel sincs gond, pont annyit kapunk belőle, amennyit a sztori megkíván. A szellem-témához is úgy nyúltak, hogy ne legyen idegesítő a végeredmény. A horrorelemek működnek, a babás rész például kimondottan jól sikerült. Láttunk egy életre kelt legendát is, amikből bizonyára lesz még az évad során. A kisípolások viszont sokat rontanak az élményen, mert nagyon erőltetettnek tűnnek.
A hangulat tehát megvan, a kutatás és a varázslat pedig izgalmasnak tűnik. Az első két epizód egy kicsit a Supernatural első évadára emlékeztet, vagyis úgy fest, hogy jobbára heti "ügyeket" fogunk kapni, miközben a fő szál is halad.
A hangulat tehát megvan, a kutatás és a varázslat pedig izgalmasnak tűnik. Az első két epizód egy kicsit a Supernatural első évadára emlékeztet, vagyis úgy fest, hogy jobbára heti "ügyeket" fogunk kapni, miközben a fő szál is halad.
Értékelés: 7/10
March 22, 01:30 PM
Öt díjat zsebelhetett be az idei Oscar Gálán (Legjobb film, Legjobb férfi főszereplő, Legjobb rendező, Legjobb filmzene és Legjobb kosztüm) Michel Hazanavicius filmje, ami a díjátadók előtt abszolút hidegen hagyott. A díjeső miatt viszont kíváncsi lettem rá.
A címben (mindegy, hogy az eredetit vagy a magyart vesszük alapul) minden benne van: a The Artist ugyanis egy utazás a filmtörténelembe, egészen pontosan a némafilmek korába. 1927-et írunk, amikor George Valentin (Jean Dujardin) az egyik legnagyobb filmcsillag. Az élete tökéletesnek látszik: imádja a munkáját, élvezi a felé irányuló rajongást, és beleszeret Peppy Millerbe, a feltörekvő és gyönyörű színésznőbe (Bérénice Bejo), miután együtt dolgoztak egy filmen. Amikor Zimmer, a stúdiófőnök (John Goodman) felhívja sztárunk figyelmét arra, hogy a mozi jövője a hangosfilm lesz, Valentin egyáltalán nem foglalkozik a fenyegetéssel. Ám nem sokkal később valóban elterjed a hallható párbeszédekkel operáló film műfaja, ráadásul ez az új médium Peppy Millert emeli a legnagyobb sztárok közé. George-nak pedig küzdenie kell azért, hogy lépést tartson a változó világgal.
Manapság nem igazán készülnek némafilmek (főleg nem nagyközönségnek), így eleinte furcsálltam, hogy miként lehetett ez a film a tavalyi év legjobbja. Merthogy ez inkább rétegfilm, ami a véres-lövöldözős-robbantós filmen felnőtt nézőknek unalmas lehet. Való igaz, hogy nem nézném meg újra, de egyszer érdemes megtekinteni. Már csak azért is, mert úgy tiszteleg a némafilmek előtt, hogy tulajdonképpen a műfaj halálát mutatja meg. Olyan korszak az, ahol hang híján a színészeknek sokkal több mindent bele kell adniuk a játékba, mint a normál filmeknél. Gondolok itt a gesztusokra és a mimikára, hiszen a film során csak a kiírások nyújtottak némi támpontot a cselekményre vonatkozólag, az érzelmeket már a színészeknek kellett visszaadniuk. És ez maximálisan sikerült, egy idő után már nem is hiányzott a beszéd a filmből.
A zene amellett, hogy tökéletesen visszaadja a 20-as, 30-as évek hangulatát, kitölti azokat az űröket, amiket a cselekmény és a "némaság" nem tud visszaadni a vásznon. A zene mellett a ruhák is nagyon korhűek voltak, néha olyan érzésem volt, mintha a Midnight in Parist nézném fekete-fehérben. Zeneileg talán annyiban volt jobb az Artist, hogy itt nem volt annyira monoton a dallam és a csendnek is jóval nagyobb szerepe volt. A legjobban az a jelenet tetszett, ahol elhallgatott a zene és a tárgyak zörejei veszik át a terepet, a főszereplőt kivéve pedig hirtelen mindenki hangot kap. Sok jelenet játszódik a kulisszák mögött, így láthatjuk, milyenek voltak az akkori stúdiók és hogyan zajlott egy filmforgatás.
A színészi játék az első perctől fogva magával ragadó, különösen a két főszereplőé, Jean Dujardiné és Bérénice Bejoé. Dujardin az érzelmi paletta teljes skáláját megjelenítette és majdnem olyan jó alakítást nyújtott, mint Gary Oldman a Tinker Tailorban. Azért csak majdnem, mert nekem Smiley alakja maradandóbb élményt nyújtott, mint a némafilmes. Bérénice Bejo pedig a természetességével és a bájosságával nyűgözi le a nézőt. Elég csak az öltözős jelenetet megemlíteni, ahol a fogason lógó zakó szinte életre kel a kezei között. A színészeken kívül még a főszereplő kutyáját, Uggie-t kell megemlíteni, aki amellett, hogy imádnivaló, fontos szereppel bír a történetben.
Az egyedüli negatívum az utolsó jelenet, amit elég összecsapottnak éreztem. A szép és alapos felvezetés után rövidnek tűnik a befejezés. Egy pár perces levezetéssel teljesebb lehetett volna a filmélmény. Nem egetrengető hiba ez, de emiatt nem érzem úgy, hogy ez lett volna a tavalyi év legjobb filmje. Ha a díjazást nézem, a Legjobb főszereplő és a Legjobb filmzene kategóriában való győzelmet megérdemli, a többinél viszont túldíjazták a filmet. Hiába jó film a The Artist, nincs meg benne az a plusz, ami miatt később újranézném.
Értékelés: 8.5/10
March 02, 02:18 AM
Mivel szeretem a kémfilmeket, az első trailertől kezdve várós volt John le Carré regényének filmadaptációja, ami a 2012-es Oscarnál csak egy jelölést zsebelhetett be a legjobb főszereplő kategóriában (de azt teljesen jogosan). Mielőtt erre kitérnék, következzen a történet dióhéjban.
A 70-es évek Londonjában vagyunk, ahol az egykori kémet, George Smileyt (Gary Oldman) visszahívják az angol hírszerzéshez. Úgy tűnik, kettős ügynök (úgynevezett vakond) vette be magát a Körönd kódnevű székhelyük falai közé, hogy Angliát végső veszélybe sodorva, a szovjetek számára kémkedjen. Smiley a múlt és jelen hihetetlenül kusza és rejtélyekkel teli eseményei között kutatva próbál tényekre találni. Elrejtett dossziék, szétzúzott életek szégyellt emlékei, halálosan veszélyes kémek alkotják munkája gerincét mindaddig, míg egy kiugrott ügynök, Ricki Tarr (Tom Hardy) fel nem tűnik. Ahogy segítségével egyre több tény tárul Smiley elé, egyre tisztábban látja az élet-halálra menő kémjátszmák és a játékosok mozgatórugóit, míg végül lehull a lepel az árulóról.
Kétszer álltam neki a filmnek, mert első megnézéskor a 10. perc tájékán feladtam. Nem azért, mert csapnivaló a minősége, hanem azért, mert ennek a filmnek kipihenten érdemes nekiállni. A történetben ugyanis sok a helyszíni és időbeli ugrás, arról nem is beszélve, hogy kell idő, mire letisztul a nézőben, hogy ki kicsoda, ki ellen van és miért "harcol". Nos, erre nem voltam felkészülve, de mivel továbbra is érdekelt a film, újra nekiugrottam. És nem is bántam meg, mert egy igen jó kémfilmet láthattam. A sztori kellőképpen szövevényes és a szálak a szemünk előtt rajzolódnak ki (amihez folyamatos figyelemre van szükség), így végig találgatni lehet, vajon ki a tégla. Ez nyilván lassú tempót kíván, de helyenként vontatottnak éreztem a filmet. A végén viszont, amikor minden a helyére kerül, már úgy éreztem, hogy a lassabb jelenetek sem voltak feleslegesek. Azt viszont mindenképp le kell szögezni, hogy nem egy akciódús filmről van szó.
Az atmoszféra remek, különösen a belső terekben és a szűk, füstös szobákban játszódó jelenetek adták vissza a legjobban a hidegháborús hangulatot. A zenét is dicséret illeti, főleg azért, mert inkább aláfestésként szolgált, nem pedig öncélú domináns erőként. A helyszínek tekintetében mindenképp meg kell említeni Budapestet, ahol a kezdő jelenet is játszódik. A film egyik legakciódúsabb részéről van szó, amire még sokszor kitérnek a későbbiek során. Itt egyébként ismerős magyar színészek is feltűnnek (Mucsi Zoltán, Kálloy Molnár Péter, Kassai Ilona és Csuja Imre) és a dialógusok egy része magyarul történik. Az említett színészek ráadásul nem statisztaként vannak jelen, hanem komoly szerepük van.
Ha már színészek, a fő szereplőkre a legjobb színészeket sikerült megnyerni, akik egytől egyig profi alakítást nyújtanak. A vezető szerep a Smileyt játszó Gary Oldmané, aki kifinomult és részletekbe menő alakításával megérdemelte az Oscar jelölést. Néhány monológnál és közelítésnél kifejezetten sejtelmes hangulatot teremtett. Mellette viszont kevés hely jut a többieknek, a Körönd vezetésének tagjait nem is igazán sikerül megismerni. Ez talán a film legnagyobb negatívuma, mert fontos szerepet töltenek be a történetben. Szerencsére a Jim Prideaux-t alakító Mark Strong, a Peter Guillamet játszó Benedict Cumberbatch és a Ricki Tarrt megformáló Tom Hardy nagyobb játékteret kap.
Végezetül essen szó a címről is. A Tinker Tailor Soldier Spy egy kiszámolóson alapul, aminek az első sora így hangzik: Tinker, tailor, soldier, sailor, rich man, poor man, beggar man, thief. A film során természetesen ez is értelmet nyer, mivel a Körönd tagjaira utalnak velük: Pery Alleline (Toby Jones) - Suszter, Bill Haydon (Colin Firth) - Szabó, Roy Bland (Ciarán Hinds) - Baka, Toby Esterhase (David Dencik) - Szegényember, valamint Smiley. A Kém kilétét viszont a film végéig homály fedi...
Értékelés: 8/10 - Annak ellenére, hogy jobban kifejthették volna a főbb karaktereket, a film jól felépített és összeszedett.
March 02, 10:58 AM
Legutóbbi személyes bejegyzésemet azzal zártam, hogy kíváncsian várom az idei évet, mert végzek az egyetemmel. Nos, a januári államvizsga után február elején eljött végre az a pillanat, hogy a kezemben tarthattam a diplomámat. :)
Nagyon hamar eltelt ez az öt és fél év, sokkal gyorsabban, mint a középiskolai időszak. Ennek ellenére csak ötödévben tudatosult bennem, hogy már tényleg nincs sok hátra a diákévekből. Előtte nagyon távolinak tűnt, meg nem is igazán gondoltam bele. Nem volt tiszta a rendszer (nem vitték túlzásba a tájékoztatást), plusz az aktuális teendők mellett idő sem volt ezen mélázni. A tanítási gyakorlatok és a szigorlatok után már nyilvánvaló volt, illetve a lakótársaim is megjegyezték párszor, hogy hiányozni fogok nekik jövő félévben.
A januári államvizsga gyorsan lezajlott és nagyon örültem, hogy túl vagyok rajta. Függetlenül attól, hogy nem egészen úgy sikerült, amilyennek szerettem volna, úgy jöttem ki róla, hogy ez volt az utolsó egyetemi vizsgám. A diplomaosztó már jóval ünnepélyesebb hangulatú volt és hát hihetetlenül jó érzés volt kézben tartani öt és fél év munkájának gyümölcsét. És volt sapkadobálás is a végén. :)
Az egyetem és az éjszakába nyúló tanulás biztosan nem fog hiányozni, a csoporttársak és a város viszont igen. Pécs már az egyetem előtt is szimpatikus volt és ez az egyetem alatt sem változott. Rengeteg emlékezetes pillanatot és igazi barátokat köszönhetek az egyetemi éveknek, így vegyes érzelmekkel vágok neki a jövőnek.
February 21, 09:13 AM
Tavaly még REM munkacímmel futott a projekt és már csak azért is érdekelt, mert Kyle Killen, a Lone Star készítője jegyezte. A címváltozást követően először csak két perc, aztán az első 7 perc, végül az első 8 perc is kijött az Awake-ből. Tegnap azonban az NBC az egész pilotot feltette a honlapjára, így muszáj volt bevizsgálnom a legvártabb idei újoncot. Hivatalosan egyébként március 1-jén kerül bemutatásra.
Michael Britten nyomozó autóbalesetet szenved a családjával és amikor magához tér, kiderül, hogy csak a felesége élte túl a balesetet, a fia meghalt. Amikor viszont este elalszik és másnap reggel felébred, a fia él és a feleségét vesztette el a balesetben. Nyomozónk tehát két párhuzamos világban él, de kérdéses, hogy melyik az álom és melyik a valóság.
A kezdés elég ütősre sikerült és bár utána kellett egy kis idő, mire követni tudtam a történetet, az epizódról abszolút pozitívan tudok nyilatkozni. A baleset után nagyon szépen bemutatják az említett két világot: a rendőrségi munkát, a gyászt és a szeretett családtag elvesztésének fájdalmát, valamint azt, hogy maga Britten hogyan éli meg ezt a helyzetet. Nyomozónk mindkét világban pszichológushoz jár, akik a saját módszereikkel próbálnak segíteni neki, illetve a beszélgetésekből sok olyan információ kiderül, amire a néző is rákérdezne, rácsodálkozna. Ez különösen tetszett az epizódban, főleg azért, mert tökéletesen illeszkedik egy ilyen koncepciójú sorozatba.
A szereplők közül egyértelműen a nyomozót alakító Jason Isaack kapja a legnagyobb játékteret, de erre a történet miatt szükség is van. Remekül helytáll ebben a szerepben, csakúgy, mint a feleségét játszó Laura Allen és a fiát alakító Dylan Minnette. És bár ők kevesebbet szerepeltek, karakterüket így is sikerült megismerni. Egyedül az epizód gerincét képező nyomozás volt gyenge, a jellemábrázolás viszont kiválóan sikerült. Szépen felépítették az epizódot, egyik jelenetet sem éreztem túlzónak vagy elnyújtottnak. Gyönyörű a fényképezés, az epizód minden percén érződik az igényesség és a kidolgozottság. Kérdés, milyen irányt vesz a sorozat a továbbiakban, epizodikus lesz vagy esetleg kapunk valamilyen főszálat. Mert az alapsztori nem húzható el a végtelenségig. A pilot mindenesetre ígéretesre sikerült, megérte várni rá.
Értékelés: 9/10 - Ha marad ez az irány, akkor a Homeland mellett az Awake is az évad legjobb újoncai közé fog kerülni.
March 04, 07:06 PM
Az első évadot követő hosszú várakozás után januárban végre elrajtolt a Sherlock második évadja. Ismételten csak három részt kaptunk és bár a sorozat sajátosságai megmaradtak, ez az évad nem mutat olyan egységes képet, mint az előző.
Az évadnyitó rész lett a legerősebb a három közül. Az első etap cliffhangerét nagyon hamar feloldották, ami csak azért nem tetszett, mert túl egyszerűen rendezték le Sherlock és Moriarty "vitáját". Az előző évad utolsó jelenetében szinte tapintani lehetett a feszültséget, ezt viszont az évadnyitóban már nem tudták visszaadni. Az utána következő ügy és nyomozás viszont bőven kárpótolt. Irene Adler személyében ezúttal A nő volt Sherlock ellenfele és roppant élvezetes volt kettejük macska-macska tánca. Természetesen az ésszel való harc dominált, de egy-két akciódús jelenet is helyet kapott. Ezektől pedig még izgalmasabb lett az epizód.
"- No, it’s the burglar, he’s got himself rather badly injured. Oh, a few broken ribs, fractured skull, suspected punctured lung… He fell out of a window.- And exactly how many times did he fall out the window?
- It’s all a bit of a blur, Detective Inspector. I lost count."
Remekül felépítették az egész epizódot és a kiírások is visszatértek, ezzel is segítve a nézőket. A nyomozás mellett a komikus jellegből is kaptunk ízelítőt. Az első évad után pedig ismét meg kellett állapítanom, mennyire jól áll a sorozatnak az intelligens, jól adagolt humor. A Mrs. Hudsonnal történt incidens után pedig az is kiderült, hogy a néni bizony nélkülözhetetlen Sherlock számára.
"Mrs Hudson leave Baker Street?! England would fall!"Sokáig tudnám még dicsérni az első részt, mindenesetre a stáblista után elégedetten álltam fel a székből.
A második rész az egyik legismertebb történetet, A sátán kutyáját dolgozta fel, így nem kevés várakozással ültem le az epizód elé. A végeredménnyel viszont már nem voltam annyira elégedett. Kezdem a pozitívumokkal, mert abból még így is több volt. A vidéki kiruccanás és az ismeretlen terepen zajló nyomozás jót tett az epizódnak. Dr. Watson (Martin Freeman) a megszokottnál nagyobb játékteret kapott, aminek azért örültem, mert Holmes miatt sokszor a háttérbe szorul. És ha már Sherlock, azt hiszem, itt volt a legjobb Benedict Cumberbatch játéka. A dedukciós megfigyeléseken kívül rengeteg finomság volt az alakításában.
Talán a Londonon kívüli környezet vagy épp a nyomozás jellege miatt elég hamar ki lehetett találni a megoldást. Az első kutatóbázisi látogatás után reménykedtem benne, hogy más lesz a végkifejlet, de az epizód második fele a történet szempontjából egyáltalán nem volt meglepő. Mivel szeretem a krimiket és a nyomozós sorozatokat, ez még nem is volt olyan nagy gond. Az már igen, hogy ebben az epizódban több volt az ijesztgetés, mint az érdekes párbeszéd és az agymunka. A félelmetesebb jelenetek nagy része hatásvadászra sikerült, aminek a csúcsa a CGI kutya volt. Nagyon kilógott az erdei közegből és a sorozathoz sem illett az effajta húzás.
A harmadik részt már előkészítették a második epizód záró képsorai: ismét előkerül Moriarty, hogy megvívja harcát Sherlockkal. Egy kidolgozott, pergő macska-egér játékot kaptunk, aminek mind a nyitása, mind a zárása hatásos volt. És bár az utolsó jelenetre számítani lehetett, így is legalább egy évet gondolkozhatunk azon a bizonyos hogyanon. Ez az epizód Moriartyról és az őt megformáló Andrew Scottról szólt, aki remekül hozta a tenyérbemászó, öntelt, őrült-zseni antihőst. "Every fairytale needs a good old-fashioned villain.”
A második részt nem volt nehéz túlszárnyalni, de a 3. epizód így sem tudott annyira lenyűgözni, mint az első. Ez csak szimplán jó volt.
A második részt nem volt nehéz túlszárnyalni, de a 3. epizód így sem tudott annyira lenyűgözni, mint az első. Ez csak szimplán jó volt.
Összességében tetszett az évad, főleg azért, mert sikerült elmélyíteni az eddig megismert karaktereket. Sokkal több volt a humor, kiírásokból pedig annyit kaptunk, hogy talán még az előző évadból hiányzókat is bepótolták. Egyedül a második rész nem tetszett, az első évadban a gyengébb epizód nem ütött el ennyire a többitől.
Értékelés: az előző évadhoz hasonlóan epizódonkénti bontásban:
2x01: 9.5/10
2x02: 6.5/10
2x03: 8/10
March 02, 02:46 AM
Másfél évvel ezelőtt, a Sherlockkal párhuzamosan futott a Vexed három részes első évadja, írás viszont valamiért nem született róla. Sokáig úgy tűnt, hogy ezzel a három epizóddal el is búcsúztathatjuk a sorozatot, de nemrég érkezett a hír, hogy berendelték a 6 részes második évadot.
A szériát a Misfits egyik írója, Howard Overman készíti, de ezúttal nem tinik a főszereplők, hanem egy nyomozópáros: a tapasztaltabb Jack Armstrong és a Bristolból érkező Kate Bishop. A két szereplő szöges ellentétei egymásnak, mégis remekül működik köztük a kémia. A nyitórész első perceiben például olyanok, mintha házastársak lennének. Ez persze a színészek (Toby Stephens és Lucy Punch) érdeme is, akik abszolút a hátukon viszik a sorozatot.
Nyomozós sorozat lévén ügyeket is kapunk (elsőként egy sorozatgyilkost), de a humor sokkal nagyobb szerepet kap, mint a rendőri munka. Ami jobbára a rendőrség épületével szembeni kávézóban zajlik, mert ott jobb a kávé. A legtöbb humorforrást maguk a helyzetek, illetve Jack szolgáltatja. Rengeteg az abszurd és idióta jelenet, a szereplők mégsem válnak nevetségessé. Sőt, néhány jelenet el is gondolkodtatja a nézőt (pl. hogy a multik mennyi mindent tudnak a vásárlóikról), de persze ezt sem szájbarágósan teszi.
A háromszor 60 percben remekül tudtak karakterizálni az írók. Az első részben felvázolt magánéleti szálakat pedig a későbbiekben is folytatják. Jó pont, hogy nemcsak a két főszereplőt, hanem a mellékszereplőket (Tony és Nez) is meg tudtuk ismerni. Bár nem szerepeltek sokat, nagyban hozzájárultak az élvezeti faktorhoz. A sorozat legnagyobb erénye azonban az, hogy tökéletesen vegyíti a krimit és a komédiát.
Értékelés: mindhárom rész egyforma színvonalat hozott, úgyhogy az egész évadra 8/10 megy.
Posts
The Killing Season 2 Wrap Party Drinks List in Vancouver
Photo from Eric Ladin’s Twitter @EricLadin
hehe :D
Basking shark - Cetorhinus maximus
Named because it is usually seen swimming slowly at the surface while feeding, as if sunning itself, basking sharks are second only to more ….
nee. :D :D
azt.a.mocskos!! -.-” :DDD
Ezért remélem pokolra jutsz!
NEEEEEEEEEEEEEEEE, most kezdtem el a netet böngészni, nem akarom máris bezárni baszki. ez annyira szar :D :D :D
Ezt lehet le kéne nyúlnom appdroidra
Audio
-
bugthings: ahhhh sample track released! “The Christmas Waltz” is the opening track from A Very She & Him Christmas on Merge Records.http://www.mergerecords.com/store/store_detail.php?catalog_id=823176660 plays
-
random-deinography: Konyha zenekar, bicsiz. Friss, forró kenyér illata, céltalan félötök haza- felé felégetett hidak, a háború örök divat, A füstszűrőt evő parázs, bolond lányokba zárt varázs, Stoppolni bármit, ami jön, az se baj, ha kamion…10 plays
-
Rob Duncan - Gunfight Epiphany (Theme from Terriers)10 plays
-
The 88 - At least it was here (Theme for Community)0 plays
