A legény azt mondta: 'Szeretlek'. A leány válaszolt: 'Szeretlek'. Egyikük sem tudta, mit beszél, csak érezte. De hiszen mi is csak a nevét tudjuk: szerelem. Egyszer csak átjárja minden atomunkat, mint az illat a virágot, és a virág is csak halálával szabadulhat meg az illatától. Valami fájó, édes aranykábulat, soha meg nem fejthető misztérium, a szépség megszállottsága, minden világok fölé emelkedés, mikor egyetlen ujjérintéssel mindent elvarázsolunk magunk körül, csodás hatalom, melyet úgy nyerünk, hogy Isten mosolyogva egy kis időre átengedi az uralkodást a mennyország vagy a pokol fölött, vers, melynek rímei a mindenségben csengenek, öröm, amely fáj és fájdalom, ami öröm, pihenés pár percig a halál koponyáján...
A tánc állott, a cigány húzta a csűr sarkában, a hold fölöttük hallgatta, csak ez  pár pillanat volt az övék. Az életük már el volt határozva. Az udvaron már fogták a lovakat... A klánéta utolsó hangja élesen felsikoltott, a párok elernyedtek, a tánc szédületes ritmusa megállott. A legény megfogta a szép fehérnép kezét.
- Te hónap a pap elé állasz. Most jere, esküdjünk meg ketten, és odavonta a cigány elé. A falu népe körülfogta. Tudta mindenki, hogy itt most esküvő lesz, halálos szomorú lakodalom, csodás, naiv, drága szertartás. A cigány fekete ajkához illesztette a klánétát és a többi 'sároskezű magyar' mögéje sorakozott. A legény felintett:
-Az enyimet!
A nóta felzendült a fiú ajkán:

Neköm senkim rajtad kívül
Nyájas, víg örömöt nem szül,
Nem fújnak oly fagyos szelek,
Hogy tégöd elfelejcselek ihajja...!

Nem bírta folytatni csak reszketett fehéren. A leány felnézett a fiúra, egész arca átváltozott, ahogyan folytatta:

Sír a szemem mindakettő,
Hull a könnyem, mint az eső,
Hull ölembe, hull a földre,
Hull a gyászos kebelemre. Ihajja...!

A legény megingatta a fejét, egy kicsit nézte a csűr földjét, és minden nagy fekete ködbe borult előtte.
Már nem is énekelte csak panaszolta:

Talán meg vagyok átkozva,
Isten előtt ostorozva..
Isten előtt, ember előtt,
S az én kedves rózsám előtt...

Az ősi különös székely dallamok elszóródtak az éjszakában. Legények, leányok úgy hallgatták, mintha templomban volnának, a szívükből édes patakok indultak, s kívül a fekete magasságokba felnyúló varjúkárogón szundító csak bólintott az új versre:

Felsütött a nap sugara,
Az én rózsám ablakára.
Vajjon annak mi az oka,
Az enyimre nem süt soha!...

- Oh beh igazad van! - bucsálódott egyik vénasszony. Hát hogyne volna igaza. Cudar világ biz ez! Miért van az, hogy akik egymást ennyire szeretik, azokat eltiltják egymástól? Amiért szegény, kúdus legény? Ott a két erős karja, s a szép természettye... Minek egyéb. Hiába! Ezön már nem lehet segíteni. Tudják mind a ketten. Azért aszondja a legény, hogy:

Szerettelek, azt megvallom,
De már annak vége vagyon.
Vége vagyon szerelmünknek,
Teljék kedve irigyünknek!...

A leány nem bírja tovább, felcsuklik. A fiú mintha megsajnálta volna a goromba szóért, szépen, finoman hozzáérinti a fejét a leány fejéhez, és így vigasztalja:

Nincs annyi csepp a záporban,
Sem katona a táborban,
Sem fortély a menyecskében,
Mint bánat az én szüvemben...

Most hirtelen szerelmük régi, boldog, titkos ideje jut az eszébe, mikor egymásra találtak... Elé is hozza neki..

Titkon tarték egy ösvenykét,
Kiön rózsám hozzádjárék...

Itt hirtelen megbicsaklik, az emlék boldogsága újból elsetétedik, mert...

Irigyeim eszrevötték,
Ösvénykémöt elkertölték.
Nem deszkával, nem karóval,
Hanem rágalmazó szóval...

Egyikük se bírja tovább. A többi legény, leány szíve is csordultig telt. Az utolsó verset már együtt énekeli mindenki, mint a görög tragédiák kórusa:

Jere rózsám túl a högyön,
Oda es csak lábujjhögyön!
Ott várlak a kis kapuba,
Zárj bé ölelő karodba!...

A varázs hirtelen szétfoszlik. A hajnal pirossága felver a hegyek mögül. Itt van az élet hideg, különös reggele, fel kell ébredni. A leány  szekere csörömpölve előáll, s egy kemény, haragos ember kiszakítja a fiú karjai közül. Az csak ernyedten néz utána... Mások is felszedelőzködnek, a tánc feloszlik. Kezdődik az élet, a valóság, a gondok, a kenyér újra igába hajtják a népet, és szétszakad a hímes fátyol a szíveken... A legény megtántorodik és elindul egyedül... A kocsma előtt megáll, kissé gondolkodik, és hirtelen elhatározással befordul az ajtón.
- Aztán ivott, ivott, szakadatlan - mondja az öreg Tóth Vilmos, aki a nótát és ezt a históriát lejegyezte - és soha többet ki nem józanodott.
Soha többet ki nem józanodott... Ilyen finoman, ilyen megértő szeretettel adja tudtomra, hogy a legény megőrült.
Szótlan, csendes árnyék lett örökre belőle az utolsó nóta után...

(Alsórákos, 1932.)
Keleti Újság, 1932. február 11.