Trs Blzs

A szavazatok kiértékelése után úgy döntöttünk, hogy Csabi a Knicks, én pedig a Nuggets csapatát vezetem harcba, az elmúlt héten már mindketten csak és kizárólag velük gyakoroltunk. Nem volt egyszerű a felkészülésem. Egyrészt otthon PC-n játszom, másrészt más a kontroller, harmadrészt sosem játszott ebben a kameraállásban, negyedrészt egyébként sem játszom túl sokat, a 2K13-at utoljára karácsony környékén indíthattam el.

A gép elleni küzdelem lezsibbasztott agyilag, nagyon béna voltam, elsősorban védekezésben, ezért átálltam zónára, ami meghozta az eredményt és elkezdtem szorosabb meccseket játszani. Akkor még azt gondoltam, hogy ez a harcmodor Csabi ellen is eredményes lehet.

Szóval szerda este leültünk a TV elé, szomorúan konstatáltuk, hogy nekem Lawson, neki pedig Stodemire, Thomas és Wallace szolgálatairól kell lemondani a fájóan aktuális rosterek miatt, majd belecsaptunk a lecsóba.

Íme a teljes mérkőzés:

A kosárlabdában szerencsére minimális az esélye egy valódi karriergyilkos sérülésnek. Szinte nincs olyan roncsolódás, amelyből az orvosok ne tudnák annyira összerakni a játékost, hogy legalább legyen esélye a visszatérésre.

Sokkal gyakoribb, hogy a súlyos sérülések nem múlnak el nyomtalanul, esetleg új nyavalyákhoz vezetnek és a játékos már csak árnyéka önmagának.

Mielőtt rátérnénk az igazi, sportmozgás közben szerzett sérülésekre, szeretnék röviden megemlékezni három olyan fiatalemberről, akiket a halál ragadott el a kosárlabdapályáról.

Malik Sealy a Timberwolves játékosa 30 éves volt, amikor 2000-ben egy baleset után nem szállt ki az autójából, amelyben feldolgozhatatlan módon nem volt légzsák. A balesetet okozó férfit ittas vezetésért lecsukták, jelenleg visszaesőként nyolcéves börtönbüntetését tölti.

Drazsen Petrovics még 30 sem volt, amikor a német autópályán az autója becsapódott egy, a szalagkorlátot átszakító kamionba. Az autót Petrovics barátnője, a magyar felmenőkkel rendelkező Szalantzy Klára vezette, aki később Oliver Bierhoff felesége lett. Minden idők legjobb európai kosarasa nem volt bekötve.

Len Bias csak 22 éves volt, amikor két nappal az 1986-os Draft után leállt a szíve. Több mint két óráig küzdöttek az életéért, de a kokain erősebb volt.

És az értelmetlen tragédiáknak még nincs vége...

Itt kell ugyanemlítenem két irányítót, a sacramentói Bobby Hurley-t és a chicagói Jay Williamst, akik bizonyos tekintetben szerencsésnek mondhatók, hiszen élnek, de a kosaras karrierjük ment a levesbe. Hurley természetesen nem volt bekötve, amikor egy autóbalesetben majdnem otthagyta a fogát, Williams pedig nem viselt bukósisakot, amikor jogosítvány nélkül motorra ült és felcsavarodott egy lámpaoszlopra.

Sajnos még ezektől a tragikus esetektől eltekintve is a bőség zavarával küzdöttem, amikor össze akartam állítani a saját "Mi lett volna, ha..." ötösömet.

Irányító: Anfernee Hardaway
Nem is lehet kérdés. Ő volt az első játékos, akiért először rajongtam életemben; akihez se addig, se azóta nem láttam foghatót; aki miatt bevállaltam a 45-ös helyett egy 47-es cipőt, csak azért, hogy az övében játszhassak. Három teljes szezont kapott a sorstól, aztán a sérülések szép lassan felfalták a térdeit.

Eszembe jutott még: Baron Davis, Magic Johnson, Shaun Livingston

Hátvéd: Tracy McGrady
Az ezredforduló emblematikus pontgyárosa, akinek egy olyan szezonja sem volt, amikor minden mérkőzésen bevethető állapotban lett volna. Esetleg ha Orlandóban nem kap akkora terhelést, szebben öregedett volna. Előbb a háta, később a válla és a térdei mondták fel a szolgálatot és végül úgy kellett visszavonulnia, hogy az első körből sosem jutott tovább.

Eszembe jutott még: Pete Maravich, Michael Redd, Brandon Roy

Bedobó: Grant Hill
Ha nincs a Suns orvosi stábja, a Duke legendájának már évekkel korábban vissza kellett volna vonulnia. Ehelyett negyven évesen még mindig aktív, de ha visszatekerhetné az idő kerekét, valószínűleg nem írna alá még egyszer Orlandóba, mert azzal a lépéssel nagyon magára haragította a sorsot. Hat szezon alatt a lehetséges 492-ből mindössze 200 alkalommal állt a Magic rendelkezésére. Akit azóta látunk, már köszönőviszonyban sincs a detroiti évek All-NBA játékosával.

Erőcsatár: Jonathan Bender
Hatalmas ígéret. Hatalmas csalódás. Pedig magas volt, atletikus és sokoldalú. Csak nem tudott a pályán maradni. Az 1999-es Draft 1/5-ösének nyolc szezon sem volt elég ahhoz, hogy eljusson 300 mérkőzésig, mindössze 25 évesen vonult vissza.

Eszembe jutott még: Maurice Stokes

Center: Yao Ming
Még mindig csak 32 éves. A méreteihez képest kifejezetten gördülékeny volt a mozgása és kontinenseken átívelő karizmával rendelkezett. A magassága miatt a gyűrű alatt megállíthatatlan volt, de nem elégedett meg ennyivel, kifejezetten finom keze volt a középtávolikhoz is. Shaq szerint benne volt, hogy bekerüljön minden idők öt legjobb centere közé.

Eszembe jutott még: Arvydas Sabonis, Ralph Sampson, Bill Walton

Csodálatos tehetségek, tragikus sorsok. Adjunk hálát, hogy napjaink három emblematikus játékosa közül kettő (James és Durant) mintha vasból lenne, egy (Bryant) pedig egyszerűen úgy döntött, hogy nem foglalkozik a sérülésekkel és a Barney-módszert választja:

"Whenever I start feeling sick, I just stop being sick and be awesome instead."

Ha szeretnénk perspektívába helyezni a Heat sorozatát, akkor jó támpontot adhat, hogy a széria február 3-án, a Superbowl napján kezdődött a Raptors ellen.

Ha szeretnék megdönteni a Lakers rekordját, akkor április 9-ig kell kitartaniuk. Ha aznap legyőznék a Bucksot, akkor 34 győzelemmel egyeduralkodók lennének ebben a hetekkel ezelőtt megközelíthetetlennek tűnő kategóriában.

Van esélyük? Természetesen van, hiszen nincs ma olyan párharc az NBA-ben, ahol egy adott este ne ők lennének az esélyesek. A szezont 12-3-mal kezdték és csak az ünnepek után lassítottak valamelyest a tempón, amikor Salt Lake Cityből január 14-én 24-12-es mérleggel távoztak.

Azóta a mutatójuk 30-2 és ma már ott tartanak, hogy legalább egyszer az összes csapatot legyőzték már a szezonban. A liga leghatékonyabb támadógépezete a saját palánkja alatt sem lazsál, mondvacsinált centereikkel is a jobban védekező csapatok közé tartoznak.

Engem három dolog ijeszt meg.

1. Már most playoff tempóban játszanak, mindössze öt csapat pattogtat komótosabban náluk, így semmi okom nincs azt feltételezni, hogy amit most látunk, arra májusban ne lennének képesek.

2. James és Wade duója sosem tűnt félelmetesebbnek. Az első hónapjaikban Spoelstra jobban tette, ha inkább külön-külön játszatta őket. Aztán következtek James hónapjai, amikor megfértek ugyan egymás mellett, de egyértelmű volt az alárendeltségi viszony. Most pedig tökéletes összhangban léteznek egymás mellett. James visszavett, Wade rátett egy lapáttal, az eredmény pedig minden idők egyik legfélelmetesebb párosa.

3. Rend van a fejekben. Nem pánikolnak, tisztában vannak azzal, hogy van a keretben 4-5 játékos, aki lángra kaphat, csak meg kell találni, ki az. Ha sikerül, percek alatt ledolgoznak akár 27 pontos hátrányokat is.

Wade ma éjjel nem állhat a csapat rendelkezésre, így a reflektorfény ismét Jamesen lesz majd, aki visszafogottabb teljesítménye ellenére is a sorozat motorja.

Szüksége van erre a sorozatra, mert pontosan tudja, hogy a végelszámolásnál sokat nyomhat a latban. Milyen végelszámolásnál? Amikor eldöntik, hogy hányadik helyre kerül a minden idők legjobb játékosait rangsoroló listában.

Könnyen lehet, hogy nem lesz meg az a hat gyűrű, ami a belépő, ha valaki Jordan elé akar kerülni. Kérdés aztán az is, hogy azokat a gyűrűket milyen értékesnek ítélik majd meg. Ahogy Kobenak is mennyire szüksége volt arra, hogy Shaq nélkül nyerjen, úgy LeBron értékelésébe is bele kellett számítania, hogy kora második legjobb bedobójával játszott egy csapatban.

Ha azonban elmondhatja magáról, hogy a bajnoki cím védőjeként és csapata vezéreként megdöntött egy öröknek tűnő rekordot, ezt követően pedig duplázott, az akár helyeket is jelenthet is számára a végén.

Ahogy az Alley-oopban is elmondtam, képesnek tartom őket arra, hogy megdöntsék a rekordot, bár Wade sérülése keresztülhúzhatja a számításaikat.

Bevallom, én szurkolni fogok nekik. Szerintetek összejön? Ha nem, ki fogja megállítani őket?

Ha van kedvetek játszani, akkor itt akár névvel és email címmel együtt is szavazhattok! Még az is lehet, hogy azok között, akik eltalálják, kisorsolok egy szerencsést, aki kap valami Alley-oopos apróságot.

A hőskorban voltak ugye az SMS-ek és az emailek. Aztán jött az "NBA a Sport TV-n" Facebook csoport, majd elindult a Sport TV hivatalos Facebook oldala, én azóta úgy kommentálom az elő meccseket, mint egy kaméleon. Bal szem a laptopon, jobb szem a meccsen. De figyeltünk már Twitter hashtaget és indítottunk chatet is, amely percek alatt összeomlott az érdeklődés hatására és Csabi hitelkártyájával kellett két negyed között előfizetési csomagot váltanunk, hogy mindenki beférjen.

Most arra gondoltunk, hogy érdekes, megkockáztatom, szórakoztató lehet számotokra, ha a meccs mellett azt is látjátok, hogyan dolgozunk, hogyan élünk meg egy-egy jelenetet. Ezért holnap az adás kezdete előtt néhány perccel élő streamet indítunk, amely, ha a technika is úgy akarja, egészen a lefújásig közvetíti a kommentátorállás történéseit.

Kis szerencsével az élő kép és a stream között elviselhető lesz a csúszás, és ha minden igaz, a kép mellé chatfalat is kapunk, amit természetesen igyekszünk figyelni.

A linket a meccs előtt a honlapon és a Facebook oldalon is megtaláljátok majd!

De ez még nem minden!

Aki hallgatja az Alley-oop podcastet, az tisztában van azzal, hogy néha fogadásokat kötünk, amelyeket én elvesztek és vagy dalra fakadok, vagy megiszom majd másfél litert abból az üdítőből, amelyet a legkevésbé kedvelek.

Úgy érezzük, hogy itt az ideje az újabb megmérettetésnek, de nem tudunk dűlőre jutni abban, hogy mi legyen a fogadás tárgya. Ezért benneteket kérünk, hogy a holnapi meccsel kapcsolatban küldjetek nekünk kommentben minél vadabb, minél érdekesebb, minél kiszámíthatatlanabb végeredményű ötleteket. Ami fontos: a meccs végére ki kell derülnie, ki nyer!

Ígérjük, hogy a vesztes méltó büntetését is közösen találhatjuk ki!

Mindenkinek kellemes vasárnapot, ebéd után aludjatok egy nagyot, hogy bírjátok a kiképzést!

Nem vicc. Ahogy azt a derék Harrison Barnes, a Warriors újonca is büszkén demonstrálja, a fenti bekezdés nem kacsa, hanem a valóság.

Az új gúnya február 22-én, a San Antonio ellen kerül először bevetésre. Ha a Spurs a szürke pizsamájában fog játszani, lavór nem marad szárazon.

A titok nyitja persze az, hogy az átlag NBA-rajongó nem rendelkezik olyan parádés felsőtesttel, mint én, vagy ha mégis, nem érzi magát komfortosan, ha pőre válla kéjtől izzó női szemek tüzében ég. A "focimezzel" ez a probléma áthidalható, hiszen mostantól nem kell beöltözni az atlétafazonú mez alá, hanem lehet full kreténben nyomni.

Én még nem tudom, melyik oldalon állok az ügyben. Ahogy Barnes ugrabugrál a promófotókon ebben a kifejezetten jól sikerült mezben, úgy érzem, meg tudnám szokni a váltást és még tetszene is.

Ha azonban behunyom a szemem és magam elé képzelek tíz pólóban rohangáló embert, kicsit olyan, mintha becsöppentem volna a világ legatletikusabb gimnáziumi osztályának a tornaórájára.

Az lesz a legjobb, ha benneteket kérdezlek meg: menő vagy ciki?

Csak éppen rendes logója nem volt. Az első kb. húsz adást még egy Sport TV-s háttérre applikált fejhallgatóval húztuk ki, de amikor decemberben új szerverre költöztünk és az iTunesban is már saját néven jelentkeztünk, összeszedtem magam és összetákoltam egy átmeneti logót.

Már akkor is tudtuk, hogy mindössze hetek kérdése és nemcsak Magyarország, hanem konkrétan az egész világ egyik legtehetségesebb és legfelkapottabb sportgrafikusa elküldje logóterveit.

Ő Németh Gyula, aki történetesen Budapesten él és dolgozik hol az adidasnak, hol az NFL-nek, hol az MLB-nek. Itt bővebben is olvashatsz róla, itt pedig megcsodálhatod fantasztikus sorozatát, ahol egy éven keresztül minden nap megrajzol egy főgonoszt Hollywood történelméből.

Nos, a múlt héten megérkeztek az első tervek és jó ügyfélként minimális változtatásokkal jóvá is hagytuk, hogy a pénteken kikerült epizódban már debütálhasson.

Azóta úgy fest, hogy minden rendszeren átfutott a frissítés, szóval itt az ideje, hogy megmutassam nektek az Alley-oop logóját.

Remélem, jó sokáig fogjuk nézni!

Köszi, Gyula!

Figyelem, a linkek 18+ kategóriába sorolható tartalmakhoz vezethetnek!

A Super Bowl a baráti körben évek óta a megszokott forgatókönyv szerint zajlik. A felvezető műsor alatt felzárkóztatjuk magunkat egymás életéből és nagyon sokszor koccintunk a viszontlátás örömére. A mérkőzés alatt pedig egy ideig megpróbáljuk eldönteni, hogy melyik a szimpatikusabb csapat, majd a halftime show után mind reménytelenebb küzdelmet folytatunk az álmossággal.

22:40

Amikor megérkezem az idei házigazdához, a felvezető műsor már elkezdődött. Van egy listám, amire felírtam, hogy mit akarok elérni az életben. Jó, igazából nincs. De ha lenne, nem szerepelne rajta, hogy egyszer szeretném Szaniszló Csaba fejét az életnagyságnál másfélszer nagyobb méretben látni. Főleg nem HD-ben. Mégis megtörtént.

A mindig fess Sanyi szót fogadott az NFL-szerkesztő Galuskának, aki ezt írta neki a múlt héten az új stúdióban érvényes dress code-dal kapcsolatban: "Sanyinak mellény is, ha már megcsináltatta!"

Ha már új stúdió és dress code... A héten én is debütáltam és egy zakóval próbáltam felnőni a helyszín exkluzivitásához. Olyan vagyok, mint Johnny Depp. Bármit veszek fel, jól áll. Ettől még a látvány meglepő lehetett, mert apósom, aki évek óta tisztában van azzal, hogy bármikor felbukkanhatok a Sport TV-n, azzal fogadott a vasárnapi családi ebéden, hogy látott valakit a Szolnok-meccs felvezetőjében, aki nagyon hasonlít rám.

Jelmezes főpróba nem volt, ezért Kornél kicsit kilóg a tornasorból világos zakójával és rózsaszín ingével. Az Alley-oopok felvétele ebből a szempontból könnyebb, mivel Csabi konkrétan mindig a fehér Roma-melegítőjében jelenik meg a Skype-ablakban, így tudom, mihez kell igazodnom. Kornél úgy sejtem, hogy a földön térdelhet, mert ugyanolyan magasnak látszik, mint Sanyi. Félre ne értsetek, Sanyi hatalmas ember, amikor Lenge Ligát kommentáltunk, statikailag meg kellett erősíteni az alámondó alatt a födémet, Kornél viszont hatalmas! A frizurája kifejezetten pikáns, a homloka felett égnek álló tincs arra enged következtetni, hogy Cameron Diaztól kért hajzselét.

"Ki ez a csávó?" - kérdezik pajtásaim, amikor feltűnik Baltimore-lila nyakkendőjében Balázs, én pedig elmesélem, hogy a nevéhez fűződik a fő közszolgálati csatorna történetének kb. legjobb műsora, a Dob + Basszus, amit szerencsére még el lehet érni az MTV Videótárában, de DVD-sorozat kellene belőle. Most egy cseh vagy lengyel rádióadó képviseletében érkezett.

23:20

A felvezető műsor közben, ahogy ez mostanában szokás, az internet gyöngyszemei között csemegézünk. Szóba kerül az Emberböllér, majdnem elalszunk a Firestarterre, majd a gyermekeit motoros fűrésszel rémisztgető apa után előkerülnek az őszinte filmelőzetesek is.

A Sötét Lovag - Felemelkedés kapcsán nem kerülhetjük el az “Anne Hathaway: rúgnád vagy dugnád” kvíz ürömi fordulóját sem. A fiúk egyöntetűen az utóbbi irányába hajlanak, mindössze a házigazda felesége zárkózik el az együttműködéstől, pedig a hóna alatt szorongatott “A szürke ötven árnyalata” kötet alapján nagyobb nyitottságra számítottam.

23:39

Kapcsoljuk New Orleanst. Ricsiék új fejezetet nyitnak a gonzó újságírás történelemkönyvében, én pedig titkon továbbra is abban reménykedem, hogy a következő epizódban eljut a Mardi Grasra és néhány gyöngyért cserébe előkapja az ikreket.

00:00

Bejelentkezik a Mercedes-Benz Superdome. A látvány lenyűgöző. Akinek megvan hozzá a TV-je és a lakóhelyén elérhető a Sport TV HD-ben, az MOST fizessen rá elő, mert libabőr.

00:10

Berohannak a csapatok és megkezdődik a mérkőzés hivatalos felvezetése. Az egyik leghangsúlyosabb téma a Harbaugh-testéverek kapcsolatának feldolgozása grafikonok és bejátszások formájában.

Házigazdánk, Csabi “elismerően” nyilatkozik az édesapa kreativitásáról gyermekei névadása kapcsán, pedig van benne ráció. Jack és Jackie két fia, Jim és John. Ha tippelnem kellene, a kutya neve Joe lehet.

Amikor kiderül, hogy a testvérek 49 és 50 évesek, felmerül, hogy ők is a becsapós “szoptatás közben nem lehet teherbe esni” elmélet áldozatai lehetnek.

00:20

Ahogy végigkísérjük a két csapat útját New Orleansba, nagyjából tizenötödször állapítom meg, hogy bár a különbség az NBA-hez köthető “The Association”-nel csökkent, továbbra is magasan az NFL Films a major ligák legkreatívabb, leghatásosabb képeket előállítani képes részlege.

Jennifer Hudson énekel. Amikor befutott, bármelyik NFL-csapatba befért volna falembernek. Azóta Józsi visszafogott becslése szerint száz kilót fogyott.

Az este embere az ezerfogú jeltolmács, John Maucere, akit a himnusz alatt Alicia Keys kísér zongorán. Nagyon tetszett Weisz Fanni, de sírva kérem az illetékeseket, hogy jövő szilveszterre szerezzék meg Áder János mögé.

A himnusz végére nagyon vártam egyébként a repülőköteléket, de be kell látnom, hogy egy fedett dómban ez nem tartozik a kifejezetten látványos programelemek közé.

00:30

És elkezdődik! A képernyőn Kaepernick. “Miért van a karján buszmenetrend?” - hangzik el a kérdés, miközben megegyezünk abban, hogy noha azt ugyan nem tudjuk eldönteni, milyen vér folyik a 49ers irányítójának az ereiben, de az biztos, hogy kinézetre olyan fazon, akit Jean-Claude Van Damme a film 20. percében agyon szokott lőni vagy csapni.

00:40

A NFL szájszinkron videó egyenes következményeképpen minden alkalommal, amikor a vezetőbíró szót kér, egy emberként üvöltjük, hogy “FINGERTIME”!

00:52

Isaac Sopoaga :)

00:55

Megfogadom, hogy bővíteni fogom szakkommentátori szókincsemet és a csapattársakat legalább négyből egy alkalommal magam is játszótársnak fogom nevezni.

01:00

Idegesítő, hogy amikor a stúdióban ülő szakértők (és Sanyi) beszélnek, csak vágóképeket látunk. Megkérdezem Twitteren Galuskától, hogy miért nem adják vissza képben is a stúdiót és legnagyobb bánatomra alsógatyára, atlétára vetkőzött kommentátorokat vízionálok. Később kiderült, hogy a gárda az új székek magas üléspozíciója miatt elmenekült az asztaltól és kortárs jazzbalett formációban nézte a meccset.

01:20

Felháborodok, amikor Dicksont az oldalvonalnál banánhéjjal dobálják meg a nézők. Azt hittem, ez csak Európában “divat”. Szerencsére a következő FINGERTIME során kiderül, hogy csak sárga zászlók voltak, mivel belekapaszkodtak a derék Ed maszkjába.

01:25

Kaepernick botrányosan nagy intercepciont dob. “Hogy lehet valakinek ilyen egyenes a hajvonala?” - hangzik el egy szakértő kérdés, ahogy az irányító csalódottan leveszi a sisakját.

01:31

Ha már haj. Kiderítjük, hogy Józsi az új hajával leginkább Makungára hasonlít a Madagaszkár 2-ből.

01:40

A félidőre készülve spontán szavazás indul: Beyoncé feneke feszes vagy karfiolos? A szavazás 2-2-re áll, amikor Krinya érthetetlen okokból megemlíti Jennifer Lopezt és a párbeszéd komolytalanná válik.

01:48

A Ravensnek minden bejön! Flacco dob egy Hello Kittyt a semmibe, Jonesnak pedig még arra is van ideje, hogy perecelés után felálljon, megbolondítson két védőt és megfussa a TD-t.

02:10

A színpadon Beyoncé és másodpercről másodpercre kevesebb ruha van rajta! Nagyon működik a szeme HD-ben, azt hiszem, egyszer el is pirulok, amikor rámpillant.

A színpad tele van bombázó csajokkal. Hol van egy bátor Justin Timberlake, hogy mindenkiről letépje a melltartót?

Látványban a novemberi Muse koncert után sokkal több kell, hogy lenyűgözzön, de amikor összeáll a Destiny’s Child, érthetetlen okokból kiráz a hideg.

“Ha a Destiny’s Child vissza tud térni, akkor a 49ersnek is sikerülhet.” - írja Twitteren Adande és nagyon remélem, hogy igaza lesz, mert bármerre nézek, nehezülnek a szemhéjak.

02:33

Nincs igaza. Jacoby Jones.

02:43

Ilyet se nagyon látni, elmegy a villany New Orleansban. Nem irigylem Csabiékat, nem lehet kellemes egy ilyen váratlan félórás beugrás. Nekünk sem egyszerű az élet, egyikünk ugyanis szeretné kitölteni a Velvet “Transzvesztita vagy igazi nő?” fotókvízét, de nem megy mobilról.

02:50

Közös megegyezéssel úgy döntünk, hogy a kapcsolószobában nagyjából ez folyhat.

03:08

Ha áram van, minden van.

03:24

Éppen elkezdtem volna gépelni, hogy semmi sem történik, mire a 49ers kiizzad végre egy TD-t. Körbenézek, de csak én örülök. Minden pajtásom elesett az áramkimaradás alatt.

03:30

Most először van olyan érzésem, hogy a 49ersnek van védelme és nem csak azért vannak a pályán, hogy meglegyenek.

03:39

A helyzetem egyre aggasztóbb. Egy ideje már egyedül iszom és kezdek beleizzadni a bőrgarnitúrába. Nagyon kell egy jó meccs... ÉS A 49ERS MEGSZERZI A FUMBLE-T, MEGINT ŐK TÁMADHATNAK!

03:45

Zseniálisak az osztott képernyős Harbaugh-jelenetek...

03:52

A 49ers futójátékában nagyjából annyi fantázia van, mint egy mosópor reklámban, így Akersnek kell nem is olyan messziről rúgnia, de kihagyja, mivel a láthatatlan ember kirúgja a támaszkodó lábát. Kap még egy esélyt a zebráktól.

“Ball does lie.” - morogja valahol csalódottan Rasheed Wallace és beleszív a spangliba, amikor a második kísérletet Akers csúnyán bebikabombázza.

03:56

Megyek, töltök egyet.

04:02

A 49ers hősies védekezése után a piroslámpás negyedben végre Randy Moss is játékra jelentkezik és előkészíti az egyre ellenállhatatlanabb Gore újabb combos futását.

04:04

Ray Lewis sisakján miért van gallytörő rács, más néven emberlökő? Ebben szokott offroadozni?

04:05

Colin Kaepernick! Sőt, COLIN KAEPERNICK! Csak megtanulom leírni a nevét így a végére. Megint futott és ha egy irányító fut, Balázska valamiért boldog.

Rámennek a két pontra, mint Illés Béla a hosszú átadásra. És bukják, mert hosszú idő után sikerül siettetni Kaepernicket. Meccs lesz ebből így a végére.

04:12

San Francisco Harbaugh-nak bejön az élet, igazat adnak neki a bírók, nincs meg az első kísérlet. De csak lelassítani tudja a Ravenst, megállítani nem. Mindenki (én legalábbis biztos) tolást vár az utolsó centik leküzdésére, ehelyett Flacco ismét egyik legmegbízhatóbb célpontját, Boldint választja.

04:20

Nagyjából most érünk abba a szakaszba, amikortól minden egyes play kulcsfontosságú.

04:28

Ami a liláknál Boldin, az a 49ersnél Gore. Szorul a hurok. A Ravens-játékosok szeméről verset lehetne írni. Nem lenne túl optimista...

04:46

És itt a vége! Nem vagyok méltó arra, hogy elkezdjek okoskodni, hogy történt-e szabálytalanság a végén és mit kellett volna másképp csinálni.

Nem hittem volna, hogy a 49ers képes lesz felállni, de összességében hiába voltak ők a szimpatikusabbak (persze csak azért, mert ők kerültek hátrányba), a Ravens a laikus szemével megérdemelten nyert.

Flacco rendíthetetlen volt, dobott alhangon három álompasszt és nem nagyon hozott rossz döntést. Ezzel szemben a 49ers az utolsó percekben mintha nem tudta volna az optimális játékot megtalálni és ez a bajnoki címükbe került.

"Nem alszunk, hogy emberek legyünk?" - kérdezi Józsi, aki időközben magához tért és igaza van, mivel nem sikerült hétfőre szabadságot intéznem. Akkor még nem tudja, hogy egy percet sem fog tudni aludni a horkolásom miatt.

Megint megfogadom, hogy jövőre több meccset fogok nézni. Megint nem fogok.

Ide jutottunk. Szenzációszámba megy, ha a csapat, amelyet nyáron sokan a bajnoki címre is esélyesnek tartottak, nagy nehezen képes behúzni egy W-t. A hazai pályán elért győzelmet még érdekesebbé, esetleg értékesebbé teszik a statisztikák.

A Lakers 50% fölött dobott mezőnyből, 40% fölött a triplavonal mögül és fölényesen nyerte a lepattanópárbajt (45-30). Öten jutottak tíz pont fölé, de senki sem érte el a húszat. Howard nagy kedvvel, hatékonyan játszott és Gasol is lubickolt a hatodik ember szerepkörében.

És még egy "apróság". Steve Nash két gólpasszig jutott, Kobe Bryant tizennégyig.

Amikor már mindenki készen állt arra, hogy lemondjon a Lakersről, előhúztak a cilinderből egy mutatványt, amit még nem láttunk tőlük.

Huszonöt napjuk, tizenkét meccsük, hosszabbítások nélkül nagyjából hatszáz percük van arra, hogy bizonyítsák Mitch Kupchak tervének (Kobe + Nash + DH12 + D'Antoni + trágya pad) életképességét. Február 21-én ugyanis lezárul az átigazolási időszak és azt követően D’Antoninak (akit nem fognak kirúgni) azzal kell főznie, amije van.

Bármennyire hihetetlen, még mindig nem futottak ki az időből, de már menekülniük kell, mint Indiana Jonesnak a perui templomban a kőgolyó elől.

Ahhoz, hogy képesek legyenek betömni a hajón tátongó lyukakat és kiszivattyúzzák az eddig beáradt vizet, több áldozatra és önzetlenségre lesz szükség, mint bárki képzelte. Elsősorban "természetesen" Kobe Bryant részéről.

Igen, megint Kobe, aki lassan olyan, mint a Moldova-klasszikus öreg parasztja, akinek az ésszerűsítő brigád a történet végén viharlámpát akar a tökére akasztani, hogy éjszaka is tudjon dolgozni.

Kobe azt gondolta, vagy sokkal inkább remélte, hogy a nyári felfordulás után is megtarthatja közel 100%-os tulajdonrészét a Lakersben. Mintha belátta volna, hogy tévedett. Ahhoz, hogy a Lakers elinduljon felfelé, Howardot is be kell vennie az üzletbe.

Csakhogy Dwight Howard egyszerű fiú. Nem ért a finom célzásokból, a gesztusokból. Két centiről kell az arcába üvölteni, hogy megértsen valamit. Kobe tizennégy gólpassza (amelyből négynél Howard volt a címzett) egy ilyen kiáltás volt: "CSAPATEMBER VAGYOK! TÖBBET FOGOK PASSZOLNI! LESZEL SZÍVES ÖSSZESZEDNI MAGAD ÉS ELKEZDENI VÉDEKEZNI VAGY KITÉPEM A GERINCEDET ÉS A KOPONYÁDBA VIZELEK!"

Miközben csak reménykedhetünk abban, hogy Dwight megértette az üzenetet, érdemes eljátszani a gondolattal, hogy milyen játékos lett volna Kobe Bryant, ha nem pont Michael Jordant választja példaképének. Pénteki teljesítményét és a statisztikákat elnézve talán érdemesebb lett volna valahova Jordan és Magic közé belőnie magát.

Rengeteg statisztika látott napvilágot arról, hogy mi történik a Lakersszel, ha Bryant túl sokat dob. Íme egy a sok közül: Kobe eddig 116 alkalommal jutott negyven pont fölé jut és a Lakers ezeknek a meccseknek csak a kétharmadát tudta megnyerni. Amikor azonban legalább tíz gólpasszt kiosztott (28 ilyen eset volt), a csapat győzelmi mutatója 82%-ra ugrik!

Azaz kifejezetten jól áll neki a játékszervezés. Érdekesség, hogy Jordannél ezek a számok 70% és 68%, azaz ő egyértelműen jobbat tett csapatával, ha a pontszerzést tartotta szem előtt.

Kobe eddig is olyan játékos volt, aki egyik meccsről a másikra képes volt gyökeresen változtatni a játékán. Ha gyűrűket szeretne nyerni, talán érdemes lenne pályafutása utolsó éveiben képességeit a csapat érdekébe állítani. Nem azt mondom, hogy ez az egyetlen út, hiszen a Lakers ezer sebből vérzik, de mivel már a "minden megoldás érdekel" fázisban vannak, ez (is) egy reális opció.

Ugyanis most nem csak arról van szó, hogy a Lakers bejut-e a rájátszásba vagy sem. A franchise jövője a tét.

Huszonöt napjuk van. Ma este a Thunder ellen kezdődik.

Sosem tudtam büntetőt dobni. Még akkor sem, amikor tudtam kosarazni. Megnéztem, a legjobb szezonomban is csak éppen hogy elértem a 60%-ot.

Azóta teltek az évek, jöttek a kilók, csökkent a játékidő és vele együtt az önbizalom, így ma már az 50% megközelítése is földöntúli örömmel tölt el.

Megjegyzem, nem foglalkozom sokat a témával, egy nagyon jó csapat 7-8. embereként a fő feladatom a védekezés megszilárdítása, nem oszt, nem szoroz, ha a meccsenként jutó egy-két lehetőséget elkótyavetyélem.

Szóval sejtettem, hogy rosszul fogok járni, ennek ellenére egyértelmű volt, hogy ezt a kihívást fogom választani a Csabi által vázoltak közül.

A felvétel a ma este játszott rangadónk szünetében készült:

Hát ennyi. A szezonban elért 30%-os mutató nem sajtóhiba, hanem képességeim hajszálpontos leképezése a matematika nyelvére.

Háromszorosan is megérdemlem ezt a büntetést. Egyrészt nem tudom befogni a számat. Másrészt nem tudok büntetőt dobni. Harmadrészt a mai meccs végén egy kosárlabdapályán ritkán látható gusztustalan falttal terítettem le az ellenfél egyik játékosát.

A - ha jól számolom - négy doboz üdítőt az ő egészségére fogom legurítani a legközelebbi adandó alkalommal.

Ball don't lie.

Hollinger azóta már a Memphis Grizzlies menedzsmentjében húzza az igát, de a PER tovább él korábbi munkahelye, az ESPN honlapján.

Hasonlóan sok más mutatóhoz a PER célja is az, hogy egyetlen számmal illusztrálja a játékosok teljesítményét egy adott időszakban (általában egy szezonban).

Nagyon fontos, hogy a PER percekre visszaosztva kerül kiszámításra és figyelembe veszi az érintett játékos csapatának játéktempóját is, tehát elvileg az összes olyan játékos összehasonlítható a segítségével, aki meccsenként legalább hat percet a pályán tölt, ez ugyanis a mérés alsó küszöbe.

A PER természetesen nem tökéletes. Maga Hollinger figyelmeztet arra, hogy a rendszer nem képes megfelően értékelni azoknak a védőspecialistáknak a hatékonyságát, akik nem jeleskednek a labdaszerzések, illetve a dobásblokkolások területén.

A listát ebben az évben is (zsinórban hatodik alkalommal) LeBron James vezeti több mint 30 pontos PER-rel. Ez egy olyan lélektani határ, amelyet a liga történelmében rajta kívül mindössze hat játékos tudott átlépni: Chamberlain (3x), Jordan (4x), (David) Robinson, O’Neal (3x), McGrady és Wade.

Itt rögtön álljunk is meg egy szóra és egyperces néma fejhajtással tisztelegjünk James teljesítménye előtt, aki ezzel a statisztikájával (a héten elért 20 000 pontja és 5000 gólpassza mellé) is igazolja, hogy visszavonulása után minden idők legjobb játékosai között kell említenünk. Addig még néhány (nem kettő, nem három, nem négy...) bajnoki címmel erősítheti a kampányát.

Érdekesség, hogy aki egynél többször tudott 30 pont fölé jutni, az mind egy lélegzetvételre, egymás utáni szezonokban tette. A mutató létjogosultságát sokak szemében megkérdőjelezheti, hogy Jordan utolsó brutális (31,6) szezonja egybeesik első bajnoki címével, a következő öt gyűrűt a 25-30-as sávban pattogtatva nyerte.

Ahogy tehát említettem, idén is LeBron James vezet (30,31), de Kevin Durant nem sokkal (29,14) marad le mögötte. Kíváncsi lettem, hogy vajon előfordult-e valaha az NBA-ben, hogy egy szezonban többen is 30 fölé jutottak ebben a különleges kategóriában.

Itt szeretném megjegyezni, hogy a listát megszűrtem, így csak olyan játékosok kerülhettek fel rá, akik az adott szezonban legalább 30 meccsen pályára léptek és legalább 20 percet átlagoltak, hogy a percemberkék ne zavarják az összképet.

Szóval és tettel, összesen egy olyan szezont találtam, ahol egyszerre pattogtatott két legendás szezont futó játékos, 2008-09-ben, amikor James (28,4 PPG; 7,6 RPG; 7,2 APG) mellett jelenlegi csapattársa Dwyane Wade (30,2 PPG; 5,0 RPG; 7,5 APG) is áttörte az álomhatárt és 30,4-es PER-rel zárta az idényt.

Szerettem volna perspektívába helyezni Durant idei szezonját, ezért kibővítettem a listát, hogy azok is bekerülhessenek, akik elérték a 29-es PER-t. A fenti hét játékoshoz így is csak Paul (ugyancsak a 2008-09-es szezonból), Garnett, Kareem és a már említett Durant csatlakozhatott.

A PER-hívők szempontjából tehát kijelenthető, hogy minden idők legbrutálisabb egyéni teljesítményeit 2008-09-ben láthattuk, amikor hárman is 29 pont fölé jutottak, de ha Durant így folytatja, nem kizárt, hogy az idei szempont abból a szempontból is legendás lesz, hogy ismét ketten is 30 pont felett végeznek.

Persze bármennyire is szórakoztató, ez csak játék a számokkal és óvatosságra int, hogy az eddig regisztrált 17 legendás szezonból mindössze 4 zárult bajnoki címmel. Shaq kétszer, Jordan és James pedig egy-egy alkalommal tudta gyűrűvel koronázni félelmetes egyéni teljesítményét.

Mindenkinek joga van egy találó becenévhez. Az NBA-játékosoknak meg egyenesen szükségük van egyre. Egy becenév azt jelenti, hogy megérkeztél. Egy becenév azt jelenti, hogy van benned marketingpotenciál. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a menő beceneveknek a hagyományos viccekkel együtt bealkonyodott.

Összeállítottam egy tízes listát. Természetesen szubjektív, ennek ellenére beszédes, hogy nem szerepel rajta aktív játékos. Pedig a feltételek adottak, hiszen a felhasználók ontják magukból az interneten mémmé alakuló poénokat. Talán csak arra lenne szükség, hogy ezt a kreatív energiát rendszerezzék és szervezett csatornákba tereljék. Különben lehet, hogy a menő becenevek is a viccek sorsára jutnak: kikopnak a köztudatból.

Aki nem hisz nekem, fusson velem végig a tavalyi MVP-szavazás végeredményén és sorolja fel az itt található játékosok becenevét: James, Durant, Paul, Bryant, Parker, Love, Howard, Rondo, Nash, Rose, Wade, Westbrook, Nowitzki, Duncan, (Joe) Johnson.

Hogy lehet az, hogy ennek a rengeteg karakteres irányítónak nincs beceneve? Hogy lehet az, hogy minden idők legjobb kezű "hétlábasának" sincs? Hogy lehet az, hogy Kevin Durant kapcsán a legjobb, amivel elő tudtunk állni, a Durantula volt? Hogy lehet az, hogy Kobe Bryant kénytelen előállni egy saját becenévvel, ami kb. mindennek a legalja? Ráadásul egy olyan hónaljszagúval, mint a Black Mamba, amit nagyjából csak ez a reklám képes legitimálni?

Ebből is látszik, hogy Kádár alatt rend volt és ezt mindjárt bizonyítom is.

A forrás, amelyet használtam, a Wikipediáról származik, az itt talált információt egészítettem ki saját gyűjtéssel.

Listámra nem kerülhettek fel a manapság oly népszerű, a vezeték- és keresztnév erőszakos keresztezésével születő torzszülött becenevek, így nincs C-Webb, T-Mac, D-Will, D-Rose és még sorolhatnám.

Emellett fontosnak tartottam, hogy a toplistára felkerülő neveket akár egy szakkommentátor is felhasználhassa, azaz a túl hosszúnak és körülményesnek tűnő becenevek kikerültek. Ezért mondtam le két nagy kedvencemről, a Human Hightlight Reelről (Dominique Wilkins) és a The Big Fundamentalról (Tim Duncan) is.

+1: Michael, azaz Michael Jordan

Minden idők legnagyobb játékosának nem volt igazán eredeti és találó beceneve. Az “Air” sokkal inkább a Nike ötlete volt, mint a szokásos elkövetőké (kommentátorok, újságírók, nézők). Jordan elérte azonban azt, amire csak a legnagyobbak képesek, pályafutása végére kisajátított egy tökéletesen hétköznapi keresztnevet és amikor azt hallottad egy meccsen, hogy "Michael", akkor biztos lehettél abban, hogy kinél van a labda.

10. Dr. J, azaz Julius Erving

A "Doktor" egy gimnáziumi barátjától, Leon Saunderstől kapta a becenevét. Leon volt a "Professzor", Julius pedig a "Doktor". Aztán amikor Erving elkezdett varázsolni a Rucker Parkban, és rá akarták aggatni a "Fekete Mózes" és a "Houdini" becenevet, ő kérte meg az embereket, hogy ha mindenképpen el szereték nevezni, szeretne inkább "Doktor" lenni. Azon kevés becenevek egyike, amely teljesen összenőtt tulajdonosával.

9. Big Country, azaz Bryant Reeves

Bryant Reeves az éppen megalakuló Vancouver Grizzlies első draftoltja volt, egy hegyomlás méretű pirospozsgás fehér center. A pályafutását sajnálatosan rövidre szabták a sérülések, Memphisbe már nem költözött a csapattal. Tehetséges fiú volt, de tipikusan az a játékos, akin rosszul állt a mez, sokkal inkább el tudtad képzelni egy traktor kormánya mögött, szalmaszállal a szájában. A "Nagy Vidéki" becenevet egyetemi csapattársa, Byron Houston ragasztotta rá, amikor látta, milyen hatással van Reevesre első repülőútja.

8. White Chocolate, azaz Jason Williams

Volt időszak, amikor az NBA legszórakoztatóbb csapatát nem Minnesotában, nem is Phoenixben, hanem Sacramentóban kellett keresni. Egy rafinált center (Divac), egy All-NBA erőcsatár (Webber), egy triplagyáros (Sztojakovics), egy kullancs (Christie) és egy pofátlanul fiatal irányító, az ezredforduló Rubiója, akiért reggel megnézted az aktuális Kings-meccs összefoglalóját, hogy mit is csinált már megint. A Kings PR-osa, Stephanie Shepard nevezte el "Fehér Csokoládénak". Amikor meg kellett magyaráznia, hogy miért, előállt egy-két hajmeresztő indokkal, pedig a lényeg annyi, hogy ez a srác úgy bánt a labdával, mint egy fekete utcakölyök.

7. The Worm, azaz Dennis Rodman

Rodman beceneve önbeteljesítő jóslat volt. Aki azt hiszi, hogy egy frusztrált ellenfél ragasztotta rá a "Féreg" nevet, téved, mert az édesanyja volt a tettes, ugyanis flipperezés közben pont úgy tekergőzőtt, mint egy ... féreg. Aztán ahogy teltek az évek, a pályán is megszolgálta becenevét, hiszen egy gátlástalan szemétláda lett belőle, aki nemcsak hogy nem irtózott a piszkos munkától, hanem egyenesen imádta azt és kedvenc szórakozása az volt, hogy mentálisan elpusztította ellenfeleit.

6. Big Shot Brob, azaz Robert Horry

Aki az ezredforduló környékén kezdte el követni az NBA-t, az pontosan tudja, hogy Robert Horry honnan kapta a becenevét, amelyet nem kevesebb, mint hét bajnoki gyűrű támaszt alá. Az itt szereplő szörnyszülöttet Bill Simmonsnak köszönhetjük, aki sosem tudta eldönteni, hogy Rob vagy Bob a vége, ezért összemosta és megszületett "Big Shot Brob", minden idők egyik leghasznosabb specialistája, aki a legfontosabb pilanatokra tartogatta a legjobbját.

4-5. Hakeem the Dream és Clyde the Glide, azaz Hakeem Olajuwon és Clyde Drexler

Két játékos, akit annyi minden összeköt. 1. Együtt játszottak a Univerity of Houston egyetemi csapatában, amelyet Phi Slama Jamának neveztek el, egyszerre utalva a játékstílusukra jellemző zsákolásokra és az amerikai egyetemeken működő, görög betűkkel jelölt diákszövetségekre. 2. Aztán profiként is játszottak egy csapatban, megint csak Houston városában, ahol bajnoki címet is nyertek közösen. 3. Mindketten egy beszédesen rímelő becenévvel rendelkeznek. Hakeem, aki olyan elegánsan játszott, mintha egy álmot láttunk volna, és Clyde, aki úgy siklott át az ellenfél védői között, mintha korcsolyázott volna.

3. The Iceman, azaz George Gervin

Minden idők egyik legjobb hátvédje nemrég múlt 60 éves és övé az NBA egyik legmenőbb beceneve. Gervint azért nevezték el "Jegesnek", mert annyira cool (szó szerinti fordításban hűvös) volt a pályán és olyan rezzenéstelen arccal dobta a hetvenes évek floaterét, a pincért. Aki nem hiszi, nézzen utána: http://youtu.be/U5s6bSfOBpI

2. The Mailman, azaz Karl Malone

Amennyire nem kedveltem Malone-t, mint játékost, annyira találónak tartom a becenevét, még akkor is, ha visszatekintve úgy tűnhet, hogy bizonyos kulcsfontosságú mérkőzéseken a Postás cserben hagyta az övéit és előre le nem egyeztetett szabadnapot vett ki. Ritka az ennyire egyszerű analógiára épülő becenév, amelyet tulajdonképpen bárki megkaphatott volna, aki egyenletesen játszik, mégis Malone-ra aggatták rá még egyetemista korában. Szerencsére nem egy középszerű senkire vesztegették el, hanem minden idők egyik legjobb erőcsatárára.

1. Magic, azaz Earvin Johnson

A becenevek királya, amely nemcsak hátborzongatóan találó volt, de olyannyira összenőtt viselőjével, hogy nehezen hihető, hogy a hivatalos szerveken kívül bárki más az eredeti keresztnevét használná. A Magic név 15 évesen ragadt rá, amikor másodikos gimnazistaként egy szerény 36 pont, 18 pattanó, 16 gólpasszos meccset tett le az asztalra. A feltaláló Fred Stabley Jr., a helyi lap újságírója volt, akit az sem riasztott el, hogy Earvin anyukája mélyen vallásos volt és szentségtörőnek tartotta a Magic nevet. Első helye a fejemben megkérdőjelezhetetlen, hiszen amellett, hogy tökéletesen találó volt, képes volt egybeforrni a Johnson névvel.

Akiket még szerettem:
AK-47, azaz Andrej Kirilenko
Answer, azaz Allen Iverson
Black Hole, azaz Kevin McHale
Larry Legend, azaz Larry Bird
Muggsy, azaz Tyrone Bogues
Plastic Man, azaz Stacey Augmon
Reignman, azaz Shawn Kemp
The Admiral, azaz David Robinson
The Chief, azaz Robert Parish
The Glove, azaz Gary Payton
The Truth, azaz Paul Pierce

És nektek mi a kedvenc becenevetek? Kérem, hogy ha lehet, akkor a történetét is írjátok meg kommentben, hogy okosodjunk!

Az biztos, hogy nem unatkoztunk. A szezon kezdete előtt néhány nappal teljesen váratlanul berobbant a Harden-bomba és mindenki kedvenc szakállas terroristája átköltözött Houstonba, hogy a törvényszerű visszaesés előtt néhány epikus meccsel tegye le a névjegyét.

Aztán elkezdődött és azóta is tart a Los Angeles Lakers tragikomikus szappanoperája. Mike Brownt kiírták a sorozatból, Phil Jacksont megszégyenítették, Pau Gasolt a sárba tiporták, Kobe kavar, mint Piszkos Fred és még mindig csak december van, a csapat viszont Steve Nashsel együtt sehol.

Nem sokkal később Gregg Popovich felmászott a tízméteres ugrótorony tetejére és középső ujjait magasba tartva belehugyozott az úszómedencébe. 250 000 dolláros mutatvány volt.

Sorolhatnám még, de lehet, hogy felesleges, hiszen a két főcsoportot jelenleg a Miami és az Oklahoma, azaz a tavalyi döntő két résztvevője vezeti és jó esélyünk van arra, hogy júniusban ismét randevúznak.

Fantasztikus történésekben és teljesítményekben tehát nem volt hiány.

És mi a helyzet a díjakkal?

MVP

Ha minden így megy tovább, az utóbbi évek legszorosabb befutója várható a királykategóriában. A két egyértelmű esélyes mellé felzárkózott Carmelo Anthony, aki félelmetes szezont fut a szárnyaló Knicks vezéreként.

James teljesítményére nehéz szavakat találni. Aki arra számított, hogy a bajnoki cím után visszavesz a tempóból, az most szívhatja a fogát, mert a Heat 6-osa ismét történelmi szezont fut. Ilyen számokat (25 pont, 8 pattanó, 6 gólpassz) csak Jordan és Bird (igaz ő négy alkalommal) volt képes letenni az asztalra, csak éppen Jamesnek ehhez mindenkinél kevesebb játékidőre van szüksége brutális dobószázalékának köszönhetően. Szinte biztos vagyok, hogy az idény végén duplázni fog.

Most azonban még Kevin Durant az MVP, aki az elveszített döntő után olyan játékkal tért vissza, amilyet csak számítógépes játékokban lát az ember. Az összes statisztikáján tudott javítani és történelmi tettekben itt sincs hiány, hiszen 50-40-90-es szezont fut (mezőny-, tripla és büntetőszázalék) és ezt egy olyan csapatban teszi, ahol csak a második legtöbb mezőnykísérlet köthető a nevéhez. Mellette szól az is, hogy a csapatáé a legjobb mérleg, amelyet ráadásul a nehezebb főcsoportban harcolt ki.

1. Kevin Durant
2. LeBron James
3. Carmelo Anthony

ÉV ÚJONCA

Megtört a portlandi átok? A Trail Blazersnek sikerült olyan játékost draftolnia, aki nemcsak, hogy tud kosarazni, de többet látjuk mezben, mint gipszben vagy öltönyben? Nagyon úgy fest.

Tudjátok, hogy a Portlandnek mikor volt az utolsó jó nyara? 2001-ben, amikor a 19. körben behúzták Zach Randolphot. Azóta az első körben a következő játékosokra vetették ki a hálójukat: Qyntel Woods, Travis Outlaw, Sebastian Telfair, Szergej Monya, Martell Webster, Linas Kleiza, Tyrus Thomas, Joel Freeland, Greg Oden, Brandon Rush, Victor Claver, Elliot Williams és Nolan Smith.

És most itt van Damian Lillard, aki példátlan módon négy évet lehúzott a Weber State University osztálytermeiben, egy olyan egyetemen, amely épkézláb játékost még nem adott a világnak. Eddig...

Lillard játéka érett és erőtől duzzadó. Magabiztosságáról sokat elárul, hogy három 20+ pontos meccsel kezdte NBA-karrierjét és a héten megvolt az első meccsgyőztes triplája is. Újjáépülő csapatát 50% körüli mérlegen tartja. Egyelőre nálam egyértelműen ő az Év Újonca.

1. Damian Lillard
2. Michael Kidd-Gilchrist
3. Anthony Davis

ÉV VÉDŐJE

Utálom magam, de valamiért én is csak magasemberekben tudok gondolkodni, ha erről a díjról van szó. Jelen esetben négy center nevével zsonglőrködtem percekig, mire végül sikerült döntésre jutnom.

Elsőként kiesett a címvédő Chandler. Aztán kiesett a Jézusra három évet ráverő, és csak 36 éves korában feltámadó Duncan. Végül kiesett a liga legkevesebb pontot kapó csapatának védelmét a gyűrű alatt megalapozó Marc Gasol is.

Bent maradt a francia pacifista, a fegyvereket a héten nyugdíjazó Joakim Noah. A Chicago Tom Thibodeau keze alatt ismét a liga három legjobban védekező csapat közé tartozik és ebben a fáradhatatlan Deng mellett a mindig olvadáspont közeli hőfokon játszó Noah a fő letéteményese.

Asik távozása miatt csaknem 10 perccel többet tesz a közösbe és amellett, hogy dupla-duplát átlagol, gyakorlatilag minden fontos mutatóban élete legjobbját hozza és egyfajta bizarr piros-fehér perpetuum mobileként a védelem motorja.

1. Joakim Noah
2. Marc Gasol
3. Tim Duncan

LEGTÖBBET FEJLŐDŐ JÁTÉKOS

Ebben a kategóriában is rengeteg játékos neve felmerül a sajtóban. Sokan Carmelo Anthonynak adnák a díjat, sőt olyan is van, aki Jason Kiddnek. Nálam sokáig a megtáltosodó Andy Varejao volt a befutó, de a héten lovat váltottam és átnyergeltem a Thunder erőcsatárára, Serge Ibakára, aki sokoldalú játékkal és kőkemény 31 percekkel hálálja meg Scott Brooks és a szakvezetés bizalmát.

Elmehetett volna a kedve a londoni kalandtól, ahol a spanyol válogatottban csak epizodista lehetett. Összenyomhatta volna a tény, hogy Prestiék őt választották az abszolút közönségkedvenc Harden helyett. Ehelyett jobban játszik, mint valaha és soha nem látott aktivitással veszi ki a részét a támadásokból. A büntetőszázaléka 66-ról 83%-ra ugrott, megduplázta távoli kísérletei (16-23 láb) számát és 50%-kal tüzel ebből a távolságból. Már ott tartunk, hogy a triplavonalon túlról is vállalkozik és a dobáshatékonysága éppen csak elmarad Jameer Nelsonétól. OK, ez azért annyira nem nagy dolog.

Az viszont mindenképpen, hogy oroszlánrésze van abban, hogy a Thunder nem érzi meg Harden távozását.

1. Serge Ibaka
2. Anderson Varejao
3. Omer Asik

LEGJOBB HATODIK EMBER

Ebben a kategóriában egyelőre két ember halad fej-fej mellett.

Az oklahomai Kevin Martin mindent megtett, hogy a Thunder cserepadja fikarcnyit se gyengüljön a címvédő Houstonba igazolása után. Már csak egészségesnek kellene maradnia tavaszra.

Nálam mégsem ő, hanem a Clippers új szerzeménye, Jamal Crawford a befutó, akit a tavalyi szezonja után a legtöbben leírtak, de idén bebizonyítja, hogy miért ő az újkori NBA-történelem egyik legjobb cserejátékosa.

A puszta statisztikákon túl az is segíti az ügyét, hogy a Clippers cserepadja az egész liga talán legerősebb második sora, de meccseket befolyásoló játéka és közönségszórakoztató megoldásai nálam egyértelműen a már említett Martin elé helyezik.

1. Jamal Crawford
2. Kevin Martin
3. Carl Landry

ÉV EDZŐJE

Ezen sem kellett sokat gondolkoznom, mivel a New York Knicks parádés rajtja egyértelművé tette, hogy az első harmad legjobb edzője nem lehet más, mint Woodson.

Lehet, hogy ez a csapat annyira tele van veteránokkal, hogy az is elég, ha megfelelő időközönként cserélgeti őket, de szeretném azt hinni, hogy neki is van szerepe Anthony és Smith megfékezésében.

Félek, hogy a következő harmadban már szóba sem kerül majd a neve, mert ezt a dobóformát fenntartani gyakorlatilag lehetetlen, ráadásul nem is feltétlenül vezetőedzői feladat.

Félek, mert Stoudemire-nek egyszer majd vissza kell térnie és tartok attól, hogy onnantól egy időzített bomba kezd majd ketyegni a kispad alatt, mert egyelőre elképzelhetetlennek tartom, hogy Amar'e valóban lenyeli a békát és elfogadja a hatodik-hetedik ember szerepét.

Addig is élvezzük a Knicks látványos, önzetlen és hatékony játékát.

1. Mike Woodson
2. Mark Jackson
3. Larry Drew

ALL-NBA

Végül, de nem utolsósorban következzen a keleti és nyugati ötösöm, egyfajta All-NBA csapatként...

KELET:
Kyrie Irving
senki nem érdemli meg
LeBron James
Carmelo Anthony
Anderson Varejao

NYUGAT:
Chris Paul
Kobe Bryant
Kevin Durant
Tim Duncan
Marc Gasol

És mi a helyzet nálatok? Írjátok meg kommentben, hogy szerintetek most kinek járnának a díjak! Egyóttal boldog karácsonyt kívánok minden olvasómnak és remélem, hogy 25-én este találkozunk a kettős rangadón!

Klement Balázs szerint mindenképpen, aki a Facebookon előbb csak egyet nem értését fejezte ki néhány keresetlen szóval, de aztán sikerült rávennem arra is, hogy írja meg, szerinte kiket illetne ez a cím.

Átnéztem az általa hozott példákat, sőt kiegészítettem a listát, majd előbb osztottam, aztán szoroztam, és most szeretném megosztani veletek, mire jutottam.

Balázs egyébként kiváló javaslatai közül a 67-es 76erst, a 72-es Lakerst és a 89-es Pistonst hamar kizártam, beemeltem viszont a 96-os Bullst.

Akik végül fennmaradtak a rostán:
- 1965-ös Celtics (Jones-Havlicek-Sanders-Heinsohn-Russell)
- 1986-os Celtics (Johnson-Ainge-Bird-McHale-Parish)
- 1987-es Lakers (Magic-Scott-Worthy-Green-Jabbar)
- 1996-os Bulls (Harper-Jordan-Pippen-Rodman-Longley)
- 2004-es Lakers (Payton-Bryant-George-Malone-O'Neal)
- 2013-as Lakers (Nash-Bryant-Artest-Gasol-Howard)

Kellett néhány kapaszkodó...

Első körben megvizsgáltam, hogy ezekből a gárdákból hány játékos jutott be a Hírességek Csarnokába. Talán lesz, akit meglep, de a felsoroltak között egy olyan kezdőcsapat sincs, amelynek minden tagját beválasztották volna a Halhatatlanok közé.

A két bostoni gárda egyenként 4-4 Hall of Famerrel büszkélkedhet (Sanders és Ainge nem került be), míg a Showtime Lakers és a 72-10-es Bulls 3-3-mal.

Két csapat helyzete bizonytalan még.

A 2004-es Lakers hamarosan felzárkózhat a legnagyobbak mellé, ha Gary Payton és Shaquille O’Neal is bekerül az elit elitjébe, ami gyakorlatilag biztosra vehető.

Emellett természetesen arról is csak sejtéseink lehetnek, hogy mi lesz az idei Lakers-kezdő sorsa.

Kobe-nak már évek óta bérelt helye van Springfieldben. Nehezen tudom elképzelni, hogy Steve Nash és (jó néhány évvel később) Dwight Howard ne követné a Mambát. Gasol ügyében egyelőre nem tudok dönteni, de ha összejön, amiért ezt a csapatot összerakták, azaz bajnokok lesznek (esetleg többször), akkor nem tudom elképzelni, hogy az ezredforduló egyik legsikeresebb európai játékosának ne jutna hely.

A második körben Bill Simmons piramisát hívtam segítségül, amelyet 2010-es, The Book of Basketball című könyvében épített fel. Ha valaki szerepelt a 96 játékost tartalmazó listán, akkor pontot kapott. Az első, Michael Jordan 95-öt, a második Bill Russell 94-et és így tovább.

Az eredményeket torzítja, hogy a jelenleg aktív játékosok a könyv megjelenése óta feljebb kerülhettek a listán és helyezésük a pályafutásuk végéig még simán változhat(na). Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy hiába például Jabbar brutális pontszáma, 1987-ben már vastagon túl volt a fénykorán, azaz az életműdíjak is árnyalják a helyzetet. De ez úgyis csak egy játék ez a számokkal, nem kell véresen komolyan venni.

A pontszámok így alakultak:

1965-ös Celtics: 278 pont
Jones 63, Havlicek 82, Heinsohn 39, Russell 94

1986-os Celtics: 231 pont
Johnson 42, Bird 91, McHale 61, Parish 37

1987-es Lakers: 231 pont
Magic 92, Worthy 46, Jabbar 93

1996-os Bulls: 194 pont
Jordan 95, Pippen 72, Rodman 27

2004-es Lakers: 305 pont
Payton 55, Bryant 88, Malone 78, O'Neal 84

2013-as Lakers: 166 pont
Nash 60, Bryant 88, Howard 18

Hatalmas fölénnyel nyer a 2004-es Lakers! Most látszik csak igazán, micsoda príma csapat lehettek volna, ha a két alfahím képes együttműködni és egészségesek maradnak.

Ezen a területen meglepően nagy lemaradással küzd az idei kezdőcsapat, még akkor is, ha az előbb felvázoltaknak megfelelően feltételezzük, hogy a könyv egy nem létező idei kiadásában Howard és Nash néhány hellyel előrelépne és talán Gasol is bekerülne.

Papíron Kobe-nak is előrébb kellene lépnie, mert a könyv megjelenése óta nyert egy újabb gyűrűt, de embertelenül sűrű előtte a mezőny.

Fordítsuk komolyra a szót! Hiába a négy potenciális Hall of Famer, hiába a brutálisan magas pontszám a piramisos összesítésben, a 2004-es Lakerst eredménytelenség miatt diszkvalifikálom. Aki nézte őket, pontosan tudja, hogy azokon a napokon, amikor éppen mindenki hadra fogható volt, Payton és Malone csak szenvedett a háromszögben. Ritkán volt az embernek olyan érzése, hogy történelmet lát a pályán.

Erre a sorsra jut az 1996-os Bulls is, amely lehet, hogy a cserepaddal, illetve Phil Jacksonnal kiegészülve minden idők legjobb csapata volt, de a kezdőjében két olyan játékos is szerepelt, akik ugyan nagyon fontos fogaskerekek voltak, de nem tekinthetők klasszisnak.

Marad tehát a Celtics és a Lakers két-két csapattal.

Fenntartom, hogy az idei Lakers a palánk alatt felveszi a verseny bármelyik nagy előddel. Howard védekezése jobb napjain megközelíti Russell dominanciáját, Gasol pedig egy ritkán látható fineszes magasember, aki megfelelő számú érintéssel megoldhatatlan feladatot jelent.

Ahhoz sem férhet kétség, hogy hajlott kora ellenére Bryant a versenyben maradt kettesek közül a legjobb.

Azaz a vitát az irányítóknak és a hármasoknak kell eldönteni.

Az irányítók listája? Sam Jones, Magic, Dennis Johnson, Steve Nash. Egytől egyik korszakos, kiváló játékosok. Talán a két bostoni játékmester neve nem sokat mond a laikusoknak, de a piramison elfoglalt helyük egyértelműen jelzi, hogy nem ezen a poszton fog eldőlni a harc.

Nézzük akkor a hármasokat! World Peace, Worthy, Sanders és... LARRY BIRD! A piramis 5. helyén álló Larry Bird! Minden idők egyik legokosabb és legszorgalmasabb játékosa Larry Bird.

Itt a vége.

Ez a Lakers papíron nagyon jól néz ki. De ha Nash, Bryant, World Peace, Gasol és Howard minden idők legjobb ötöse akarnak lenni, akkor az út az 1986-os Boston Celticsen keresztül vezet.

Balázs, köszönöm, hogy rávettél, hogy elgondolkodjak a dolgon!

És nektek mi a véleményetek?

Akinek lettek volna kétségei Natasa motivációval kapcsolatban, az a tegnapi nap folyamán megtudhatta az igazságot.

"Tizenegy évvel ezelőtt nem voltak megfelelőek a feltételek az élsporthoz, ezért távoznom kellett, de mindig vissza akartam térni, hogy a szerb színeket képviselhessem."

"Hazatérek."

"Nagyon boldog vagyok, hogy visszatértem a szülőföldemre."

Szóval az van, hogy amikor Dusev-Janics Natasa átköltözött Magyarországra, akkor tulajdonképpen mindössze munkahelyet váltott. Talán úgy érezte magát akkor, mint Paksy Tímea most, aki "kényszersógor" lesz, pedig szereti ő Magyarországot, de nem annyira, hogy éhen haljon. Igaza van.

Sőt, minden "légiósnak" igaza van, aki élsportoló létére nyomorogni kényszerül, ezért más országban folytatja. Ha valaki valamiben a világon az egyik legjobb, akkor megérdemli, hogy az adott területen a legjobban keresők között legyen a világon.

Van azonban egy kis gond. Én azt hittem, hogy Natasa itthon érezte magát és nem hiányzik neki Szerbia. Tévedtem. Az én bajom, túl fogom tenni magam rajta.

Jól haladok, már most sem szomorkodom, hogy hazamegy, sőt, természetesen tiszta szívből kívánok neki sok sikert a kajakban és a szárazföldön egyaránt. Nem sajnálok egy fillért sem, amit az adómból a pályafutása támogatására fordítottak, így lemondok a szerbek esetleges kárpótlásáról is.

Ellenben ha tudtok valahol egy szavazásról, ahol az a kérdés, hogy Dusev-Janics Natasának jár-e 35 éves kora után az életjáradék a magyar államtól, akkor szóljatok, mert megyek nemmel szavazni.

Szerintem már most is kvittek vagyunk.

Aki ismer, tudja rólam, hogy pólóőrült vagyok. A szekrényben nagyságrendileg száz, a szivárvány minden színében pompázó felső vár bevetésre, illetve egyre nagyobb részük arra, hogy belefogyjak.

A kedvenceimet igyekszem nektek is megmutatni, így talán van, aki emlékszik erre a pólóra.

Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, annak pedig külön örültem, hogy az elkövetője egy magyar srác.

Németh Gyula több mint egy évtizede dolgozik grafikusként. Valaha hozzám hasonlóan a reklámszakmában termelte a GDP-t, de egy ideje szabadúszó. Az amerikai focit lassan két évtizede követi, egy ideig játszott is itt-ott, most pedig Újbudán edzősködik.

Egy szabadúszó az elején mindent elvállal, így Gyula portfóliójába is becsúszott néhány olyan embléma, amelyeket amatőr csapatoknak készített. Szerencséje volt, már amennyire szerencsének tekinthető, hogy a munkáiból sugárzó zsenialitásra mások is felfigyeltek és megjelentették néhány, a szakma krémjének termését bemutató grafikai albumban.

Így kerültek ki a munkái a tengerentúlra és ma már ott tart, hogy az NFLPA (NFL Játékosok Szövetsége) egyik hivatalos illusztrátora és az egyik legnagyobb sportkártyagyártónak, a Panininek rajzol.

Gyula most nagy dologba vágta a fejszéjét. Charming Faces, azaz Bájos pofik címmel meg szeretne jelentetni egy könyvet, amelyben összegyűjteni az NFL történelmének legfurcsább fazonjait és legnagyobb gazembereit. Ráadásul a kiadványban nem csak a tőle megszokott és méterekről felismerhető markáns, szögletes, zord stílusban fog rajzolni, hanem új oldalairól is megismerhetjük.

Nem képeskönyvről beszélünk, hiszen minden játékoshoz tartozik egy rövid szöveges ismertető, természetesen szemet gyönyörködtető tipográfiával.

Érdemes belenézni a tervekbe. Ez itt a nagybetűs VILÁGSZÍNVONAL! Valami, amire büszkék lehetünk és aminek mi is részesei lehetünk. Nem úgy, mint amikor korábban a héten vezető portálunk megírta, hogy Louis C.K. kicsit nekünk, magyaroknak is nyerte azt a két Emmy-díjat, hanem ténylegesen.

Gyula a Kickstarteren, a világ legnagyobb közösségi befektetői oldalán keres partnereket álma valóra váltásához. A honlap működése pofonegyszerű. Ha van egy ötleted, összeállítasz egy prezentációt és meghatározod, hogy mennyi pénzre van szükséged a projekt elindításához. Gyulánk például 22 ezer dollárt szeretne összegyűjteni 44 nap alatt a gyártási- és jogdíjköltségekre.

Ha tetszik az ötlet, akkor a honlapon megadhatod, hogy mekkora összeggel támogatnád. A rendszer akár 1 dolláros felajánlást is elfogad, de érdemes bőkezűbbnek lenni, mert a támogatók jutalma sávosan nő. Én 50 (illetve 60, mert hiába vagyok magyar, az oldal szemében külföldinek számítok) dollárral támogattam meg a projektet és ezért nem csak azt kapom cserébe, hogy Gyula álma valóra válik, hanem a megjelenés után megkapom a Bájos pofik nyomtatott- s digitális változatát, egy pólót és egy patent kis matricát is.

Ha a meghatározott időn belül nem jön össze a célként meghatározott felajánlás, akkor a támogatásra szánt összeget nem vonják le a kártyánkról és Gyulának új utakat kell keresnie. Remélem, erre nem kerül sor.

Szóval irány a Kickstarter, ahol csak annyi dolgunk van, hogy egy jó nagyot rúgjunk Gyulába, illetve a projektjébe és tavasszal mindenkinek a könyvespolcán ott figyelhet egy Bájos pofik, amit amikor majd kinyitsz, akkor jóleső érzéssel tölthet el, hogy te is a részese voltál.

Néhány év alatt a YouTube az első számú online videóforrássá vált, nem csoda, hogy a Google-nak is megakadt rajta a szeme és megvásárolta. Azóta már akár 10 órányi anyagot is feltölthetünk rá, sőt, egy jól sikerült családi videóval dollármilliókat kereshetünk.

Most mégsem idiótán táncoló dél-koreai rappereket, ökoharcos macskákat vagy a világ legelképesztőbb LEGO-installációját fogom a figyelmetekbe ajánlani, hanem - ahogy azt a Facebookon már hetekkel korábban megtettem - az egész YouTube számomra legcsodálatosabb csatornáját, az NBARetroHD-t.

A név meglehetősen beszédes, de a gyengébbek kedvéért megmagyarázom. A névtelen, de így ismeretlenül is istenített felhasználó retró NBA-meccseket tölt fel, elvileg HD-minőségben. Ez utóbbi persze barokkos túlzás, mert ugyan a pixelszám megvan, de a nyersanyag hiányosságai miatt a minőség hagy kívánnivalókat maga után.

De kit érdekel ez, amikor újranézhet olyan epikus meccseket, mint LeBron első meccse, vagy a 186-184-es végeredménnyel végződött triplahosszabbításos Pistons-Nuggets derbi 1983-ból, hogy a számtalan rájátszásbeli thrillert vagy döntőben lejátszott és feltöltött összecsapásokat ne is kezdjem el számba venni.

Mivel az első NBA-meccsemet 1991 nyarán láttam (a Lakers-Bulls döntő utolsó összecsapása), az itt található mérkőzések oroszlánrészét élőben láttam, ezért ezekre csak akkor kattintok, ha nosztalgiázni támad kedvem.

Amik viszont a számomra igazán érdekesek és értékesek, azok a korábbi korszakból származó felvételek. A blogbejegyzések számából és gyakoriságából jól lemérhető, hogy éppen milyen a munkahelyi leterheltségem. Az elmúlt hetekben hálni jár csak belém a lélek, de ha esetleg tudok lopni magamnak egy órát, akkor rögtön erre veszem az irányt, hogy belekukkantsak egy 1982-es 76ers-Celtics meccsbe Dr. J. és Larry Bird főszereplésével vagy az 1962-es (!) Celtics-Lakers döntő mindent eldöntő 7. mérkőzésébe Elgin Baylorral és Bill Russellel.

Ha van regisztrált YouTube accountod, akkor érdemes feliratkozni a csatornára, hogy értesítést kapj a frissítésekről és ha már ott vagy, én a helyedben készítenék egy biztonsági másolatot is a feltöltött anyagokról, bár egyelőre úgy fest, hogy a túlnyomórészt NBA TV-s adások digitalizálásával épített gyűjtemény senkinek sem szúrja a szemét. Erre a feladatra én a YTD Video Downloader nevű programot használom, de biztos van még kismillió cucc, ami legalább ennyit tud és ugyancsak ingyenes.

Csodálatos esély ez arra, hogy megismerjünk egy olyan korszakot, amelyre már alig emlékszünk vagy sosem láttunk, esetleg újraértékeljünk pillanatokat, amik első pillantásra nem tűntek fontosnak.

Engem a héten akkor rázott ki a hideg, amikor az 1992-es rájátszásból egy Sonics-Warriors meccset néztem és az egyik időkérésnél a Nirvanától a "Smells Like Teen Spirit" szólt. Értitek, 1992-ben? Értitek, Seattle-ben, a grunge szülővárosában? És Kurt Cobain még él és talán ezekben a napokban kezd tele lenni a hócipője azzal az eszelős népszerűséggel, ami (legalábbis részben) az öngyilkosságához vezetett.

Akkor ez csak egy világsláger volt. Most egy darabka történelem.

Jó szórakozást!

Azóta eltelt néhány óra és volt időm gondolkodni, hogy is reagáljam le ezt a hírt. Mivel az NBA-t követem már egy ideje, tisztában vagyok azzal, hogy ez az első olvasásra bombahír valójában milyen keveset jelent. Úgy döntöttem, hogy akkor járok el a leghelyesebben, ha felszólítok mindenkit, hogy őrizze meg a nyugalmát és a Hanga Ádám ledraftolását követő mini kérdezz-felelek formájában járom körbe a témát.

1, Mit jelent ez a szerződés a gyakorlatban?

Őszintén? Nem sokat. A Los Angeles Lakers feltöltötte a keretét olyan játékosokkal, akiket szeretne alaposabban megnézni az edzőtáborban és cserébe felajánlott egy NBA-szinten jelentéktelen összegeket tartalmazó szerződést, amelyet bármikor felbonthatnak.

2, Akkor minek örülünk?

Az NBA-be sokféleképpen lehet bejutni. Somogyi Gergely, elsősorban persze kényszerűségből, a legnehezebbet választotta.

Mivel egy gyengének számító egyetemi csapat kiegészítő embere volt, csak abban bízhatott, hogy a magassága miatt lesz csapat, aki lát benne fantáziát. A Draft éjszakáján még csalódnia kellett, de a Los Angeles Lakers elhívta a Nyári Ligába, ahol lehetőséget is kapott.

Aminek örülünk, hogy a jelek szerint abban a néhány napban sikerült elhitetnie a jelen lévő szakvezetőkkel, hogy van benne fantázia. Annyi biztosan, hogy egy edzőtábort végigcsináljon a nagycsapattal.

3, Akkor most ő is ott fog ülni Kobe mellett a szezonnyitón?

Van rá esély, de most azt mondom, hogy nem sok. Egy NBA csapatnak 15 igazolt játékosa lehet és a Los Angeles Lakers kerete már most 13 játékosból áll, azaz a harc az utolsó két helyért folyik.

A nyári igazolások után ráadásul nem is állnak rosszul magasemberekkel, hiszen Somogyi olyan nevek mögé kerülne egy képzeletbeli rotációban, mint Dwight Howard, Pau Gasol, Antawn Jamison, Jordan Hill és Earl Clark.

4, Ha nem “éli túl” a keretszűkítést, mi lesz vele?

Nagy lehetőség előtt áll, hiszen néhány napig a liga legerősebb (Howard) és egyik legképzettebb (Gasol) magasembere mellett tanulhatja a szakmát és Nash mellett a saját játékintelligenciájáról is számot adhat.

Ha nem marad a csapatnál, akkor ezt a szezont sejtéseim szerint a D-League-ben fogja tölteni, ahol meccsrutint kell szereznie és szabad szemmel is jól látható statisztikákat kell produkálnia.

Ha jól teljesít, előfordulhat, hogy a szezon közben akár egy másik csapat bejelentkezik érte és bedobja a mélyvízbe, de valószínűbbnek tűnik, hogy a sorsa 2013 nyarán dől el. Ha akkor sem jut szerződéshez, akkor pedig irány Európa!

5, Foglald össze, milyen esélyei vannak, de legyél optimista!

Nem kerül be a 15-ös keretbe, a D-League-ben fog játszani. - 60%
Bekerül a 15-ös keretbe, de leküldik a D-League-be. - 25%
Bekerül a 15-ös keretbe, de a pad végén ücsörög. - 10%
Bekerül a 15-ös keretbe és a rotáció tagja lesz. - 5%

Ezt a cikket is úgy fejezem be, ahogy szoktam. Én lennék a legboldogabb, ha rámcáfolna. Go Greg Go!

A sheridanhoops.com egy független kosárlabdaportál. Chris Sheridan áll mögötte, aki több éven át az ESPN egyik elismert szakírója volt és tíz évet lehúzott az AP-nél is. Az oldal indulása óta eltelt évben körbevette magát szakértőkkel, többek között az európai kosárlabdában otthonosan mozgó AJ Mitnickkel, aki tegnap összeállította a kvalifikációs sorozat legjobb NBA-kötődésű játékosainak listáját.

Nem kispályás harcosokról beszélünk. Az első helyen a Polák Pöröly, Marcin Gortát kopasz feje csillog, aki a finnek mögött loholó lengyel csapat vezére. A második a szlovéniai buszjegyet már kiharcoló olasz válogatott legismertebb játékosa, a denveri Danilo Gallinari. A harmadik helyre az izraeli Casspi, a negyedikre a félelmetes formában játszó új brooklyni szerzemény Teletovics, az ötödikre pedig a továbbra is egy negyvenéves alkoholista patológus maszkját viselő Teodoszics ért be.

Szóval nem rossz a lista...

Találunk rajta egy magyar játékost is. Mitnick a 18. helyen hozza Hanga Ádámot, aki a csoportot vezető Ukrajnától csak a végjátékban vereséget szenvedő, egyébként ezer sebből vérző magyar csapat legjobbja. És hogy mit gondol róla?

"Hanga kiváló atléta, a közeljövőben esélye van arra, hogy NBA játékos legyen. Az elmúlt szezonban került a spanyol első osztályba, ahol folyamatos fejlődést mutat. A sorozatban jól dob (csaknem 19 pont átlagban 50%-os mezőnymutatóval), ami talán annak az önbizalomnak is köszönhető, ami a radar alatt lévő magyar csapat egyetlen draftolt játékosától elvárható. A paraméterei és az atletikussága alapján megvan az esélye arra, hogy ő legyen a Spurs következő második körös "rablása", de csak akkor, ha a következő években is ebben a tempóban fejlődik."

Sokszor kérdezitek adás közben, hogy mi lesz Ádámmal, én pedig jól nem válaszolok, mert nem követem a spanyol ligát, így csak vissza tudnám nektek böfögni, amit máshol olvastam. Furcsa a helyzet, mert most is ezt teszem. Ennek az oka, hogy ez a néhány mondat kiválóan összefoglalja, hol is tart(hat) Ádám.

Igen, várakozáson felül teljesített Spanyolországban. Nem, ez nem jelenti azt, hogy Popovich a jövő héten rárúgja az ajtót és elrángatja San Antonióba. Igen, jó esélye van, hogy kijusson az NBA-be.

De ahhoz, hogy az álmok valóra váljanak, minden valószínűség szerint legalább még két évet le kell húznia Európában és nemcsak a válogatottnak, hanem klubcsapatának is megkérdőjelezhetetlen húzóemberé kell válnia.

FIGYELEM! A ma felvételre, holnap pedig nyilvánosságra kerülő új Alley-oopban Szaniszló Csabival erről a cseréről és az olimpiáról is beszélgetünk!

Idén nyáron világossá vált, hogy az új Kollektív Pénzügyi Szerződés (CBA) egyik fő kezdeményezése kudarcba fulladt. Lehet, hogy az eddig ész nélkül költő Mark Cuban ma már kétszer is meggondolja, hogy mikor nyitja ki a pénztárcáját, de maradtak és keletkeztek olyan piacok, ahol a tulajdonosok fittyet hánynak az ijesztő méretű luxusadóra. Hamarosan kiderül, hogy igazuk van-e és az összevásárolt sztárcsapatok képesek lesznek-e kitermelni az eszelős többletköltségeket, de addig is a szakadék a gazdag, az okosan, de költséghatékonyan építkező, illetve a rosszul menedzselt, esetleg forráshiányos csapatok között tovább fog nőni és a liga három részre fog szakadni: esélyesekre, edzőpartnerekre és bokszzsákokra.

Emiatt azonban ráérünk később is aggódni. Ezek most a megkönnyebbülés és az öröm percei, hiszen véget ért ez az egyszerre nevetséges és szánalmas színjáték és a Bohóc új társulatra lelt. A magam részéről egy idő után már azzal is kiegyeztem volna, ha az azeri harmadosztályba igazol, annyira untam már a műsorát.

Kommunikációs szakemberként hitetlenkedve figyeltem azt a módszeres image-pusztítást, amelyet az elmúlt hónapokban levezényelt. Hihetetlen, hogy abban a korban, ahol minden bokorban találsz egy PR-tanácsadót vagy egy personal branding szakértőt, lehet ennyire mélyre süllyedni, pedig Howardnak sikerült az, ami Shaquille O’Neal óta egy tengerentúli centernek sem: imádták az emberek.

Műsora kínosabb volt a mai szemmel nézve „vihar a biliben” kategóriába sorolható Melo-drámánál és még a „Decision”-t is überelte, pedig akkor azt hittük, hogy LeBron Jamesnél NBA-játékos nem adhat magának nagyobb pofont.

Dwight, gratulálunk! Megcsináltad! Neked sikerült!

Ahhoz, hogy véget érjen ez a szappanopera, természetesen szükség volt a Magic szakvezetésére is, akiket annyira kizsigereltek a tárgyalások és akiken akkora volt a külső nyomás, hogy végül egy olyan ajánlatra bólintottak rá, amelyen korábban csak egy jóízűt nevettek volna.

Amikor egy csapat meg akar szabadulnia egy ilyen kaliberű játékostól, három célt kell kitűzni és azokhoz a végsőkig ragaszkodni.

1. Szerezz fiatal tehetségeket!
2. Szerezz ígéretes draftcetliket!
3. Szabadulj meg a rossz szerződésektől!

A Magic a fenti három célkitűzésből egyet sem tudott teljesíteni.

Fiatal tehetségek? Kár lenne Moe Harklesst és Nikola Vučevićet leírni, különösen úgy, hogy az előbbi még egy percet nem játszott éles meccsen az NBA-ben, de maradjunk annyiban, hogy a draft 15. és 16. helyén ritkán húznak be olyan játékosokat, akik később a Hírességek Csarnokában kötnek ki. Aaron Afflalóra is rá lehet fogni, hogy fiatal, hiszen csak 26 éves, de a Nuggets rajongók összetehetik a két kezüket, hogy a támadásban limitáltan használható védekezőspecialistáért nem nekik kell felköhögni a szerződéséből hátralévő 31 (!) millió dollárt. A 32 éves Al Harringtonra már a legnagyobb jóindulattal sem lehet ráfogni, hogy fiatal, viszont a Magic szurkolói a következő három szezonban nagyjából 21 millióért élvezhetik hanyatló játékát.

Mielőtt bemesélnénk magunknak, hogy annyira azért nem drámai ez a társaság, hasonlítsuk össze a Chandler-Felton-Gallinari-Mozgov csomaggal, amit a Nuggets kapott Carmelo Anthonyért.

Ugye továbbléphetünk?

Jó nagy lépés lesz, mert a draftcetlik annyira reménytelenek, hogy Puzsér Róbertnek is össze kellene kapnia magát, ha megfelelő jelzőket szeretne találni.

Végül, de nem utolsósorban nézzük a rossz szerződéseket. A szakértők egyetértettek abban, hogy a Howard-korszak végére a Magicnak meg kell szabadulnia Türkoğlutól és/vagy Big Baby Davistől. "Természetesen" mindketten maradtak. Hogy miért nem zavarták el az egyiket a liga által felkínált amnesztia lehetőségével élve? Mert már ellőtték Gilbert Arenasra, akinek idén egyébként 20, jövőre pedig 22 millió dollárt kell még elutalniuk. Na ENNYIRE ásta mélyre a csapatot Otis Smith.

Mivel érthetetlen okokból még korábban sikerült magukat legalább újabb három évre elkötelezniük Jameer Nelson mellett, így kis fejszámolással kideríthető, hogy az újrakezdés zászlaja alatt harcba induló Magic Howard elkótyavetyélése után a következő két szezonban a semmire sem jó Nelson-Afflalo-Türkoğlu-Davis-Harrington ötösért több mint 60 millió dollárt lesz kénytelen kifizetni úgy, hogy nincsenek sorsfordító fiataljaik, viszont értékes draftcetlijeik sem.

És akkor arról még egy szót sem szóltam, hogy a liga jobb edzői közé tartozó Stan Van Gundyt, aki ideális lett volna egy átalakulóban lévő, identitását kereső csapat dirigálására, Howard miatt kirúgták (de idén még fizetik).

Üljön le, egyes!

Egy-egy gyors pacsit kiosztanék a Nuggetsnek és a 76ersnek.

A Denver nemcsak bravúrosan megszabadult Afflalo és Harrington túlárazott szerződésétől, de cserébe megkapta Andre Igoudala személyében a liga egyik legsokoldalúbb játékosát. Problémát jelenthet, hogy a hármas poszton nagy lett a tumultus, de az alacsonyabb szerkezetben is szívesen játszó Karl meg fogja találni Gallinari és Chander helyét a rendszerben.

A 76ersről még nem tudom, hová tart, de legalább elindult valamerre. Bynum, akit éppen megint műtenek a kosarasok mentsváraként üzemelő Németországban, vezéregyénisége lehet ennek az identitás nélküli csapatnak. Azért használok feltételes módot, mert nem tudom, hogy benne van-e a DNS-ében.

A végére hagytam a Lakerst, amely egy szavakkal nehezen leírható átigazolási időszak végéhez közeledik. Mitch Kupchak és stábja előtt le a kalappal! Amit idén nyáron letettek az asztalra, az nem hasonlítható 2003 nyarához, amikor aprópénzért leigazolták Karl Malone-t és Gary Paytont. Most senki nem vádolhatja őket azzal, hogy fényes nappal megloptak valakit, ahogy azt 2008 februárjában tették, amikor Chris Wallace szeme láttára elrabolták Pau Gasolt Memphisből.

Kellett persze hozzá szerencse is, bár anno kevesen tapsoltak Los Angelesben, amikor Stern és a haverok nem engedték Chris Pault a Lakersbe. Mégis, az a kútba esett üzlet kellett ahhoz, hogy az eladósorba kerülő Lamar Odomnak elege legyen és le akarjon lépni. Akkor mindenki, beleértve Kobe Bryantet is, a fejét fogta, hogy Kupchak miért érte be a Maverickstől kapott virtuális pénzzel, pedig pontosan ezt a „játékpénzt” használták fel Steve Nash leigazolásakor.

És persze ki kellett hozzá találni Bynumot, aki a mostani nagy játékoscsere második legértékesebb eleme volt. Ehhez „csak” az kellett, hogy a Lakers a 2004-05-ös szezonban a 10. legrosszabb mérleggel végezzen. Más is beleszerethetett volna az egyetemet kihagyó centerbe, de ehelyett olyan játékosok mellett tették le a voksukat, mint Marvin Williams (2. hely), Raymond Felton (5.), Charlie Villanueva (7.) vagy Ike Diogu (9.).

Mitch Kupchak várt, mert megtehette, hogy várjon. Kitartott addig, amíg a Magic elkeseredettsége már felülírta a józan ész által diktáltakat és úgy erősítette meg a csapatot a liga legjobb centerével, hogy ehhez nem kellett beáldoznia Pau Gasolt és egyetlen rossz szerződést sem kellett befogadnia.

MESTERMUNKA!

Egyelőre elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz a Lakers játéka. Kobe sosem játszott olyan intelligens irányítóval, mint Nash, akinek bizonyos értelemben újra fel kell találnia a játékát, mert nem nagyon lesz, aki fusson vele.

Kérdés, hogy Bryant be fogja-e látni, hogy a kanadai jelenléte prolongálhatja karrierjét és hozzásegítheti az áhított rekordok (legalább hat bajnoki cím, Abdul-Jabbar pontrekordjának megdöntése, stb.) megdöntéséhez és ehhez „mindössze” annyit kell tennie, amire még sosem volt képes, azaz átadni másnak a marsallbotot.

Ha igen, akkor számításaim szerint nagyobb szerephez juthat Pau Gasol, akinél intelligensebb magasemberrel Nash még Dallasban sem játszott. Ha a spanyol jól helyezkedik és megfelelő ütemben lép be, rengeteg könnyű kosarat szerezhet, ráadásul kontaktus nélkül, ami az esetében nem hátrány.

És akkor a szörnyről még nem is beszéltünk. Kis túlzással Howard támadójátékára nincs is szükség, bőven elég, ha behúzza az alley-oopokat és kisegíti a vénembereket a saját palánkja alatt, de bizonyára ennél jóval többet fog beletenni a közösbe.

Artesttel kiegészülve egészen félelmetes kezdőcsapat, még a végül kudarcot valló Payton-Bryant-George-Malone-O’Neal ötösön is túltesz. Ráadásul Jamison és Meeks érkezésével a kispadon is javult a helyzet.

A szakadék tehát egyre nő és ez könnyen azzal járhat, hogy az alapszakasz egyes meccsei unalomba fognak fulladni. De ha végignézek a Lakers mellett a Heat, a Celtics és a Thunder keretén, akkor most azt mondom, hogy csak túléljük, csak kezdődjenek már azok a főcsoportdöntők!

Amikor lefújták az olaszok elleni meccset, az első gondolatom az volt, hogy ennél tökéletesebb pillanatot nehéz lenne találni ennek a néha csak szimplán értelmetlen, néha egyenesen gusztustalan sportágnak az eltörlésére, amit egyetlen okból övez áhítat Magyarországon: amióta világ a világ, piszkosul zseniálisak vagyunk benne.

Arra, hogy miért tartom időnként értelmetlennek, egyszer talán visszatérek. Azt azonban most is szívesen elárulom, hogy miért gusztustalan. Mert az oldalvonalon két sípos bohóc járőrözik, akik alkalmatlanok a feladatuk ellátására, és a tehetetlenségükből fakadó kisebbségi komplexust cezaromániával kompenzálják.

Rejtély számomra, hogy olyan intelligens emberek, mint a mindenkori magyar válogatott tagjai, hogyan tehetik fel az életüket, az egzisztenciájukat egy olyan sportágra, amely ennyire kiszolgáltatott a bíráskodásnak. Az egyetlen épkézláb indoknak a tradíció tűnik.

És azok a fiúk, akik most lógó orral másztak ki a medencéből, rengeteget tettek azért, hogy ez a sokszor nézhetetlen sportág még legalább egy évtizedig a legnépszerűbbek közé tartozzon Magyarországon.

Becslésem sincs, hogy hány magyar fiatal választotta a medencét a három olimpia aranyérem miatt, de úgy sejtem, hogy egy ideig még továbbra is a bőség zavarával fogunk küzdeni, amikor keretet kell szűkíteni.

A gólokat a játékosok lőtték, a lövéseket a kapusaink védték ki, de azt gondolom, hogy a csapatsportok történetében aránytalanul nagy szerepet vállalt a sikerekben Kemény Dénes, akit ha holnap megválasztanának minden idők legjobb magyar szövetségi kapitányának, csak annyit kérdeznék, hogy hol kell aláírni.

Ha elolvasod Endrei Judit „Kemény-történetek” című interjúkötetét, akkor rájössz, hogy nemcsak szövetségi kapitány volt. Egyszerre volt a játékosok apja, pszichológusa, személyi edzője és főnöke. Az olimpiai bajnok csapatokat sziklaszilárd alapokon nyugvó, sokszor könyörtelennek tűnő elvek mentén építette fel.

És ne felejtsétek el, hogy nem gyerekekről és nem is focistákról beszélünk, hanem felnőtt intelligens férfiakról, akik már mindent elértek.

Megtehette volna, hogy Peking után eldobja a kalapácsot és csak hobbijára, a vadászatra összpontosít. Egy játékos egy bizonyos kor alatt nem igazán teheti meg, hogy visszavonul. Rajta senki sem kérhette volna számon a döntését.

Mivel ő maradt, mindenki maradt és csaknem az összes nagy név vízbe szállt szerdán az olaszok ellen. Furcsa képzavar egy úszó csapatról azt mondani, hogy állva haltak meg, pedig ez a helyzet. Ellenszélben, emberhátrányban, ki tudja, hányadszor.

Ahogy mondtam, nem bánnám, ha nem kellene többször vízilabdát néznem, mert nincs sportág, amely miatt többször éreztem volna tehetetlen dühöt. De tudom, hogy ennek nincs realitása, ezért próbálom a dolgok pozitív oldalát nézni és arra gondolok, hogy bármennyire is idegesítenek a medencében történtek, egy ideig mégis a képernyő elé fogok ülni, mert amíg a játékosokban és a szakvezetőkben megtalálható az egyedülálló Kemény-DNS, addig a sikerek is jönni fognak.

Szilágyi Áron mindent eldöntő asszóját a televízió előtt kezdtem el követni. Amikor a viharfelhők eltakarták a parabolaantenna elől a műholdakat, átrohantam a számítógép elé, mivel az internet (és vele együtt a hivatalos stream) néhány percig még kitartott. Aztán jött egy hatalmas villámlás és gyakorlatilag minden kapcsolatunk megszűnt a külvilággal. A végeredményről a végsőkig kitartó céges telefonon életre keltett Twitterről értesültem.

Gyurta Dani aranya egy jóval egyszerűbb történet. Aranyérmes úszását egy söröző teraszán ülve szurkoltam végig és világrekordját alig néhány perces késéssel négy cent töménnyel hitelesítettem.

És hogy mi a helyzet Berki Krisztián aranyérmes gyakorlatával? Miközben ő gyakorlatilag tökéleteset nyújtott a lovon, én a váci strandon mutattam be élőképeket a Moby Dick című Melville-regényből a fehér (illetve a nap végére pirult) bálna szerepében.

Amikor partra vetett a víz, megfutottam a kötelező Facebook + Twitter kört és láttam, hogy Krisztián nyert. Elmondtam a körülöttem ülőknek és a legjobb szó az, hogy nyugtázták a hírt.

Értem én. Ez már a harmadik aranyunk, valahol számítottunk is rá. De éppen ezért kell még jobban értékelni, hiszen hatalmas elvárások alatt született.

Kevés dolog tud jobban lenyűgözni, mint amikor valaki tudja, hogy nagyon jó; tudja, hogy ha elmarad az eredmény, számon fogják rajta kérni, de ahelyett, hogy összezuhanna, a legjobbját hozza, amikor kell. Krisztián pedig a legjobbját hozta, írom ezt az övéhez hasonló magabiztossággal, pedig a gyakorlatát még nem láttam, csak olvastam róla.

A hangsúly a magabiztosságon van. Ezt imádom a legjobban az aranyainkban. Áron vívása még a hozzám hasonló laikusok számára is lenyűgöző volt. Dani mikor máskor úszott volna világcsúcsot, ha nem a döntőben? Krisztián pedig annyira meggyőző volt, hogy egy brittel szemben hozták ki egy szubjektív döntéssel győztesnek.

Adós vagyok egy cikkel, amely egy olyan reklámkampányról szól, amely az én nevemhez fűződik és arra kér, hogy legalább heti három alkalommal sportolj egy órát. Amikor készítettük elő a reklámfilmeket, és volt szerencsém találkozni néhány, a tűz közelében lévő szakértővel, megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem volt egyedül azzal a véleményével, mely szerint elképzelhető, hogy a magyar csapat aranyérem nélkül tér haza Londonból.

Erre mi történik? Jelen sorok írásakor már három alkalommal hallgathattuk végig a Himnuszt, ebből kétszer megfelelő tempóban és dallammal és pont most mutatnak be egy másik Krisztiánt, aki talán a délutánunk után az esténket is bearanyozza.

Minden aranyérem mögött egy más történet húzódik meg. Ami közös bennük: egyiket sem adják ingyen. Örüljünk mindegyiknek annyira, mintha az lenne egyszerre az első, az utolsó, az egyetlen.

Az egész vasárnap éjjel kezdődött, amikor Magyarországon talán az elsők között találtam rá Bruce Arthur tweetjére Szilágyi Áronról. Azt gondoltam, hogy ezt az egyszerre nagyon vagány, mégis nagyon aranyos sztorit meg kell osztanom a Sport TV Facebook oldalát like-oló csaknem 100 000 emberrel. A posztra több mint 3000 like érkezett, de a kommentek között egy-két félnótás miatt elszabadult a pokol, és hamarosan Áron helyett Balotelliről, Neymarról és a hozzászólók anyjáról folyt a párbeszéd.

Azóta minden napra jut egy elkeserítő történet. Aki arra számított, hogy a Facebookon az embereket vissza fogja tartani a minősíthetetlen viselkedéstől, hogy mindenki látja az igazi nevüket, munkahelyüket, és még sorolhatnám, az tévedett. A legfelemelőbb bejegyzésnek, a legmeghatóbb képnek is csak percei vannak, mire megérkezik az első troll. A többiek meg sajnos nem tudják megállni, hogy ne szóljanak vissza, pedig ezzel csak felbátorítják őket. Az ilyen aljanéppel kapcsolatos jótanács: "Ne állj le vitatkozni a hülyékkel, mert lesüllyedsz a szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal!"

De, ahogy erre a bevezetőben utaltam, erre számítottam.

Arra azonban nem, hogy néhány fogalom nélküli médiamunkás is beáll a sorba és ahelyett, hogy értéket teremtene, feláll az ebédlőasztalra, letolja a gatyáját és az ínycsiklandó, gyöngyöző húslevesbe csinál.

Bochkor kirohanása Horváth Mariann ellen. Norbi (azóta már bölcsen törölt) bejegyzése a magyarok londoni égéséről. Magyari csicskalángosért kiáltó cikke Gyurta Daniról.

A sor sajnos folytatható.

Aki pedig valaki véletlenül értéket teremt, mint Szántó Dávid a nappalijából, utána eldöntheti, hogy a rasszista hozzászólások és a szakma megvetése megért-e 170 000 nézőt és egy 98%-os tetszési indexet.

Megosztott ország vagyunk és ezen már a jelek szerint egy olimpiai aranyérem sem segít. A trollok közöttünk járnak, ráadásul néhányan nem a pöcegödör aljáról, hanem a tévéből, a rádióból vagy vezető internetes portálok oldalairól fröcsögnek.

Ha nem szeretnél közéjük tartozni, akkor csak annyit kell tenned, hogy kétszer is meggondolod, hogy mikor, kinek és mit mondasz (esetleg írsz), és belátod, hogy a trollok számára az a legnagyobb büntetés, ha semmibe veszed és magadban kiröhögöd őket.

"...és hát lehet káromkodni, úgyhogy shit, fuck, bitch,
éljen a Nyugat, éljen Babits!" (Akkezdet Phiai - Nyugat 100)

"Sült krumpli, hal, tea, pocsék kaja és idő, Mary "Kiba***tt" Poppins" - így hangzik Avi helyzetértékelése a Blöffben. Alapvetően egyetértek vele, ennek ellenére néha irigylem a briteket. Például azért, mert egy ilyen rendezvényt Danny Boyle-ra bízhatnak, akinek a csillaga a Gettómilliomos tető alá hozása után talán még fényesebben ragyog, mint a pályája elején készített kis költségvetésű filmek, a Sekély Sírhant és a Trainspotting idején.

Ettől függetlenül egy olimpiai megnyitó hatalmas falat, hiszen az ember bizonyos szabályokat nem rúghat fel és fennáll a veszély, hogy az esemény monumentalitása miatt a végeredmény giccsbe csap át.

Ahogy mondtam: irigylem a briteket. Most éppen azért, mert a forgatókönyvírók megtehették, hogy az estét egy eszme, vagy egy zavaros gondolat helyett szülőhazájuk köré építsék fel. Ezt csak egy olyan ország engedheti meg magának, melynek történelme, hősei és dalai a világ minden pontján jelentenek valamit. Anglia, illetve Nagy-Britannia ilyen.

Példa kell? Ahogy a brit uralkodó és Bond párosa egy jelkép minden kontinensen, addig nehezen elképzelhető, hogy egy potenciális budapesti olimpia megnyitóján ekkora sikert aratott volna, ha Áder Jánost a Tűzvonalban Bordás ezredest alakító Stohl András szállította volna a Puskás Ferenc Népstadion utódjába.

A kamera a "Map of the Problematique" taktusaira érkezik meg a stadionba. Mivel az előadó a Muse, a kedvem csodás.

A Tour de France idei győztese, Bradley Wiggins harangkondításával hivatalosan is megkezdődik az esemény.

A két háromnevű szakember magabiztosan végigbeszéli az Egyesült Királyság "alkotóelemeinek" hivatalos és félhivatalos himnuszait, aztán talán észreveszik, hogy a kommentátorok közül csak ők beszélnek, és végre befogják. Így legalább feltűnhet, hogy éneklés közben eltűnnek az angol nyelvterületre oly jellemző akcentusok, a skótok és a walesiek is tisztán érthetően dalolnak.

A történelemórát az ötszörös Oscar-jelölt Sir Kenneth Branagh vezényli, aki egy alaposan megtereprendezett "színpadon" bevezet minket a Brit-sziget középkori mindennapjaiba. Gundel Takács Gábor ismeretterjesztő hangvételű kommentárja miatt kicsit olyan a helyzet, mintha a "Játék határok nélkül" egy epizódját nézném újra.

Aztán jön az ipari forradalom. Egyszerű, letisztult a jelképrendszer, a fák helyét a gépek, a parasztokét pedig olajos arcú munkások veszik át. Átláthatatlanul sok ember építi fel az élőképet, a jelenet monumentalitása lélegzetelállító, pedig az este első WTF-pillanata még csak most következik, ugyanis kémények nőnek ki a földből.

Aztán egy huszárvágással már a háborús hősökre emlékezünk és a folyamatosan érkező újabb szereplők láttán világossá válik, hogy a kamerák jelenléte csak arra jó, hogy közelebbről megfigyeljük a szereplőket, a helyszínt átlátni már csak a stadionból lehet.

A stadionba hömpölygő fényesen izzó acélból erős kezek olimpiai karikákat kovácsolnak, a filmzenéért ezekben a percekben a The Chemical Brothers felel.

Az este második WTF-pillanata az, amikor az elkészült karikák összeállnak és hirtelen szikraeső kezd hullani belőlük.

Amíg lecserélik a díszletet, megérkezik az egyik díszvendég. A poént már lelőttem, bár nem hiszem, hogy e sorok olvasói között van olyan, aki még nem nevetett rajta. A Buckingham-palotában bóklászó brazil (értitek, brazil!) turistagyerekek ugyanis egyszer csak kiszúrják, hogy nem más, mint a karfiolfülű titkosügynök, a duplanullahetes, Bond, James Bond, azaz Daniel Craig érkezett meg a királyi párért, akiket helikopterrel a stadion fölé szállít.

Mire megérkeznek, besötétedik, így érvényesülhet a több tízezer távirányítható LED-lámpa, amelyeket az ülésekbe építettek. Impresszív.

Az ejtőernyős ugrás gagyi, ugorjunk mi is tovább.

A nézőtérre érkező Erzsébet tiszteletére egy ép és hallássérült gyerekekből álló kórus, a pizsamában fellépő Kaos Singing Choir énekli és mutogatja el a himnuszt. Megajánlom nekik az este harmadik WTF-pillanatát, én ugyanis nagyon meghatódtam.

A második színt (színházi szín, nem szín szín, mint a piros) világító kórházi ágyak és egy írónő vezeti fel. Hogy ki az? Ja, csak J.K. Rowling, aki a Harry Potter sorozattal gyerekek százezreit szoktatta rá az olvasásra.

A "filmzenéért" Mike Oldfield felel, aki a lassan negyven éves "Tubular Bells" dallamai után csap a húrokba.

Ez a rész köt le a legkevésbé, az ágyakon táncikáló gyerekeket előbb híres angol mesék gonosztevői, többek közt egy ránézésre húszméteres Voldemort (akarom mondani Tudodki) paráztatják, aztán a levegőből aláereszkedik több tucat Mary “Kiba***tt” Poppins és rendet rak.

Unalmas rész következik. A Londoni Filharmonikások valami híres karmester hadonászására el fogják játszani a filmtörténet egyik legszebb sportfilmjének, a Tűzszekereknek a zenéjét Vangelistől.

Az egyik zongorista? Rowan Atkinson. Elmesélni? Egyrészt felesleges, másrészt nem lehet. Talán ezért a húzásért jár a legnagyobb pacsi a kitalálónak, előlegezzük meg Boyle-nak. Amíg vinnyogunk a röhögéstől, új szín épül új díszlettel.

A harmadik színben a film, de még inkább a zene kapja a főszerepet. Nincs ország, amely többet tett napjaink könnyűzenéjének kialakulásáért, mint Anglia.

A következő néhány perc zenei aláfestéséért a következők felelnek: Sugababes, OMD, Rizzle Kicks, The Jam, The Who, The Rolling Stones, Millie, The Kinks, The Beatles, Mud, The Specials és David Bowie a "Starman"-nel.

A következő, szám szerint negyedik WTF-pillanat az, amikor felcsendül a Bohemian Rhapsody a The Queentől. A látvány? Semmi különös. A dal van rám ekkora hatással, gyakorlatilag bárhol, bármikor.

Aztán jön a The Sex Pistols, a New Order, a Frankie Goes to Hollywood, a Soul II Soul, a Eurythmics, majd a The Prodigy és a “Firestarter”, így megtudhatjuk, hogy Deák-Horváth Péter az elmúlt húsz évben nem volt koncerten, mivel határozottan meglepi, hogy a tűzoszlopok melegét a nézőtéren is érezni.

A Frankie Goes to Hollywood dala alatt ("Relax") a feleségem, akinek egyébként nagy kedvence Holly Johnson zenekara, nagyjából hatodszor kérdezi meg, hogy az adott előadó angol-e. Rövid eszmecsere során ráveszem, hogy barátkozzon meg a gondolattal, hogy aki csak megnyekken ma délután, az angol. Hajlik rá.

Belépünk a kilencvenes évekbe, jön az Underworld és a "Born Slippy", a szeletelő nemzedék egyik himnusza a Trainspottingból. Őket a Blur követi a zseniális Song 2-val.

Amikor a következő, a helyszínen is fellépő előadót úgy vezetik fel Gundel Takácsék, hogy "ezt a fiút úgy hívják, hogy Dizzie Rascal", akkor már sejteni lehet, hogy zeneileg ingoványos területre érkeztek és egyre nagyobb segítségük van az este forgatókönyvére.

Közeledünk a végéhez. Amy Winehouse után (Drogozzon békében!) ismét jön a Muse és a félelmetes "Uprising", amikor a kommentátorok az alábbi párbeszéddel határolódnak el az utóbbi percekben kötelességből végigszenvedett ricsajtól.

DHP: Ez már a beteljesülés?
GTG: Attól függ, hogy mit értünk ez alatt. Hadd ne válaszoljak!

Már csak Tinie Tempah-t és a mámorító hangú Emeli Sandét kell kibekkelniük és vége ennek a színnek is. Nagyon erős volt még úgy is, hogy a rockot szinte teljesen "kifelejtették", nem volt Led Zeppelin, nem volt Black Sabbath, hogy a NWOBHM képviselőiről (Iron Maiden, Judas Priest) vagy a fiúzenekarokról (Take That) ne is beszéljek.

Érkezik a láng, az útját egy nagyon hangulatos videóban követhetjük végig. Most érkezünk el arra a pontra, hogy már mindent egy kicsit túl hosszúnak érzünk, így ezt a kisfilmet is. A láng odüsszeiája a végéhez közeledik, már a Temzén száguld a stadion felé egy olyan motorcsónakban, amelyet David Beckham vezet. Imádom ezt a faszit. Játékosként talán nem ért el mindent, de a személyiségében és a vonásaiban (arcátlanul jóképű még mindig) rejlő marketingtartalmat maximálisan kihasználta.

Ismét a csodálatos skót énekesnő, Emeli Sandé kerül reflektorfénybe, ezúttal a színpadon, ahol az "Abide With Me"-t énekli, amelynek a TBC-ben haldokló Henry Francis Lyte írta a szövegét. Alig három héttel élte túl a vers befejezését. Gyönyörűen, gyönyörűen énekel. A este ötödik. WTF-pillanata.

Ideje, hogy bevonuljanak a sportolók. A hagyományoknak megfelelően a görögök kezdenek elsőként. Ahogy nézem őket, megfogadom, hogy nem lövöm el a “nyakkendőre sem tellett nekik” poént.

A csehek mezőgazdasági tornacipőben, népszerű nevében gumicsizmában érkeznek, félelmetes látványt nyújtanak.

Ahogy közelednek a magyarok, szép lassan megtalálom az olimpiai faluban elhelyezett 150 000 óvszer túlnyomó részének a helyét. Szívem szerint a skandináv országok szálláshelye közelében kérnék letelepedési engedélyt.

Megjönnek a mieink, de azon kívül, hogy szépek és bevonulásuk során leül kicsit a zenei aláfestés, nem sok mindent tudok elmondani róluk.

Érkeznek a spanyolok, akiknél a fiú-lány-fiú-lány mintát tartva a pekingi zászlócipelő David Cal után egy lány, Pau Gasol kapja a megtiszteltetést.

Bevonulnak az amerikaiak is, a kamera megtalálja a Team USA-t, majd tőlük méterekkel lemaradva (vagy őket méterekkel megelőzve) Kobe Bryantet is, akinek úgy áll a kínai gyártmányú egyenruha, mintha rá öntötték volna.

Nagyon várom még az egyszemélyes wadiyai különítményt, az élen Aladeen generális-admirálissal, de sehol sem látom.

Ezután "koncert" kezdődik, az Arctic Monkeys csörömpöl. Sokszor próbáltam már őket megszeretni, sikertelenül. Nagy slágerüket, az "I Bet You Look Good On The Dance Floor"-t hallgatva megveregetem a vállamat döntésem helyességét igazolva. Nincs ebben a számban annyi, mint ameddig tart.

Ezt a The Beatles-féle "Come Together" követi. Én az Aerosmith előadásában gerjedek rá igazán. Feleségem közbeszól, hogy ő pedig Michael Jackson és Slash közös produkciójára esküszik. Nem veszekszem.

Aztán beszéd, beszéd, beszéd... A sors fintora, hogy a vizen érkező focista (Beckham) egy szárazföldön álló evezősnek, Sir Steve Redgrave-nek adja át a lángot, aki elindul vele a stadion irányába.

Sir Steve ötszörös olimpai bajnok, de nem ilyen tiszavirág életű úszócsoda, akinek két hétre sikerült összerakni a tökéletes koktélt, majd összezuhan, mint anyám bejglije. Az öt aranyat 16 év alatt nyerte, Los Angelestől Sydneyig mindenhonnan hozott egyet.

Lelassulnak az események. A láng fiatalokhoz kerül, akik meggyújtanak vele ilyen batyukat, amik felemelkednek és összeállnak egy gigantikus lánggá.

Szép, meg minden, de nálam továbbra is a barcelonai lánggyújtás vezet, még akkor is, ha minden igaz, nem sikerült. Ha én választhattam volna, Paul Gascoigne gyújtotta volna meg egy böfögéssel.

DHP azon mereng, hogy megszakadt egy sorozat, hiszen most nem híres sportoló gyújtotta meg a lángot. Rövid mérlegelés után úgy dönt, hogy "Muhammad Ali azért végülis nagy sportoló volt". Azt sejtem, hogy az ökölvívó legenda is megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy pályája megítélése ilyen pozitív eredménnyel zárult.

Az estét Sir (basszus, itt mindenki az?) Paul McCartney zárja, aki gyorsan belecsap a húrokba, nehogy lekeverjék, mint a múltkor, amikor a Főnökkel (Bruce Springsteen) jammelt.

Az este utolsó WTF-pillanata a "Hey Jude", amely a zenetörténelem egyik legjobban együtt gajdolható dala és Macca egy rövid kísérlettel bebizonyítja, hogy a lányok hangja magasabb, mint a fiúké.

Az este egy eszement tűzijátékkal zárul, London szinte felrobban.

Game over. Függöny. Azt gondolom, hogy ebből a műfajból többet kihozni nem lehet. Most már a mieinken a sor, hogy ez az olimpiai másért is emlékezetes legyen.

1. fázis: Tagadás

Márpedig ilyen állat nincs! - mondta a parasztbácsi, amikor meglátta az Állatkertben a zsiráfot. Én is ezzel a magabiztossággal győzöm meg magamat, hogy biztos alszom még és inkább visszadőlök egy kicsit. Aztán néhány perccel később a hajnali órákban az ágyunkba keveredő gyerek meglepetésszerűen a számba helyezi tényszerűen 31-es, ránézésre 37-es lábát, így viszonylag magas pulzusszámmal konstatálom, hogy a telefon kijelzőjén a helyzet változatlan.

Írok egy viccesnek szánt tweetet: " Azt álmodtam, hogy Nash a Lakersbe került. Visszafekszem aludni, mert eléggé megviselt a dolog. Szerencse, hogy csak álom volt. " Elég sokan komolyan veszik, screenshotokat küldenek az ESPN címoldalról, meg lottószámok után érdeklődnek. Hiába, meleg van. A szálloda éttermébe menet egy kissrác a szemem előtt hányja el magát a recepción. Biztos ő is olvasta a hírt. A Nutellás szendvicset üveges szemmel majszolva szembe kell süljek a ténnyel, hogy Steve a Lakers játékosa lesz. A kávé kortyolgatása közben már tudom: az első fázis véget ért.

II. fázis: Düh

Hirtelen eldurran az agyam. Írok egy SMS-t Kornélnak, hogy ezt így hogy? Persze nem válaszol. Ha legközelebb meglátom, felállok egy sámlira és felpofozom.

Hát mit képzel magáról ez a hálátlan gombszemű tetű? Nash, nem Kornél.

Hát elfelejtette, hogy amikor Cuban már lemondott róla, mi hozzávágtunk évi 11 misit? Hát már nem emlékszik, hogy amikor idejött, olyan állapotban volt a háta, hogy a dániai LEGO-gyárból hozattunk szakembereket, hogy összerakják? Hát már semmit sem jelent, hogy éveken át eltűrtük és támogattuk, hogy D'Antonival vállvetve olyan játékrendszert építsenek fel, amellyel még soha senki nem nyert egy kétpálcás kulcstartót sem?

Erre lelép a Los Angeles Kib****tt Lakersbe? Takarodj! Halló, Radio Phoenix? A Karthagótól kérem az "Áruló" című számot és küldöm Steve Nash-nek és mindenkinek, aki szerette.

A draftcetliket természetesen köszönjük. Biztos nagyon sokat fognak érni. A praktikum kedvéért a sloziban fogjuk majd tárolni, hátha elfogy a papír és a raktáron maradt Nash-mezek sem jöhetnek már számításba.

Hacsak...

III. fázis: Alkudozás

Mit is ír az ESPN? " The trade can't be officially completed until July 11, when the NBA lifts its moratorium on new business." Szóval még nem hivatalos? Gondolkodjunk csak!

Arra már nincs esély, hogy Steve nálunk maradjon, főleg így, hogy Dragicsnak bekínáltunk négy évet. De azt talán valahogy össze lehetne hozni, hogy legalább ne a Lakersbe!

Ismer valaki valakit Torontóban? Ha az élet egy film lenne, biztos onnan vonulna vissza. Az utolsó meccsén Robin Sparkles énekelhetné a kanadai himnuszt, aztán a félidőben jöhetne előbb a "Let's Go To the Mall" és a "Sandcastles in the Sand" a végén.

New York is ideális célpont lenne, levehetné Melo válláról a terhet és újra összeállhatna Stoudemire-rel, ráadásul végre lenne egy közös beszédtémám Olivérrel.

Hiszen nem való neki a Lakers! Steve egy intelligens ember, nem fogja kibírni, hogy abban a csapatban csak arrogáns (Kobe), buta (MWP), vagy arrogáns és buta (Bynum) játékosok játszanak.

Bár, ha jobban belegondolok, nem marhára mindegy?

IV. fázis: Depresszió

Többet nem fogok Lakers-meccset nézni. De mi lesz, ha beosztanak egyre? Beadom a felmondásom, legalább több idő marad a blogra. Viszont érteni csak a kosárlabdához értek, azaz nem lesz miről írni. Inkább a blogot is abbahagyom.

Európai kosárlabdát eddig sem néztem, most már minek elkezdeni. A magyar bajnokságról meg ne is beszéljünk.

Ha viszont nem nézem, akkor minek csináljam? Legjobb lesz, ha visszavonulok. Úgyis idén lenne 20 éve, hogy elkezdtem versenyszerűen játszani.

Egyszerűen otthon maradok és csak fekszem és zabálok, mint Ben Stiller a Dodgeballban. Ez a mondat frappánsabb lesz, ha a remek magyar címet használom. Nekifutok még egyszer. Egyszerűen otthon maradok és csak fekszem és zabálok, mint Ben Stiller a Kidobós: Sok flúg disznót győzben. Steve Nash lesz az én fuckin' Chuck Norrisom.

V. fázis: Elfogadás

Steve, ahogy Szaniszló Csabi a tőle megszokott éleslátással rávilágított reggeli SMS-ében, "jó katona volt".

Végignézte, ahogy az évek során elkótyavetyéltük a draftcetliket, csak azért, hogy Sarver spórolhasson néhány milliót. Nem kell nagy nevekre gondolni, csak Rajon Rondóra, Sergio Rodriguezre vagy Rudy Fernandezre.

Tudomásul vette, hogy nem tudjuk, illetve nem akarjuk megtartani Joe Johnsont, James Jonest vagy Kurt Thomast, Shawn Mariont vagy Amare Stoudemire-t.

Szó nélkül tűrte, hogy a fogalom nélkül vagdalkozó szakvezetés miatt a csapat semerre sem tart.

Profi volt, mint az Auchan hörcsögei, de elege lett és ezt meg kell értenem.

Kaphattunk volna érte többet, de kaphattunk volna sokkal kevesebbet is. Mondjuk semmit. Robert Sarver lelkiismerete - most már azt mondom, hogy szerencsére - megszólalt és teljesítette Steve utolsó kívánságát.

Ha tudni akarjátok az igazat, megöl a kíváncsiság, hogy meddig jut vele a Lakers. Pau Gasol sietett leszögezni, mekkora megtiszteltetés számára, hogy Nash csapattársa lehet és igaza van, hiszen ha a spanyol marad Los Angelesben, akkor a kettejük játékintelligenciája rengeteg könnyű kosarat eredményezhet.

Bynum talán már kevésbé boldog, de ha a Shaq-éra helyett a Gortat-éra meccseit tanulmányozza, akkor hamar ráébredhet, hogy ez a kooperáció tartogathat számára érdekes dolgokat.

Artest pedig egyelőre nem érti, hogy ki kivel van.

Bryant fejébe meg sem próbálok belelátni. Ha van esze, átadja a kanadainak a marsallbotot. A két '96-osban simán benne van még egy-két brutálisan erős év. Ráadásul Bryant úgy hozhatja a tőle megszokott számokat, hogy sokkal hatékonyabban, energiatakarékosabban játszik, így ha a Nash mellett töltött három év "csak" arra lesz elég, hogy megelőzze Malone-t a pontszerzők örökranglistáján, maradhat benne elég szufla, hogy egy-két év levezetéssel megdöntse Abdul-Jabbar rekordját is.

Felejtsük el egy pillanatra, hogy ki szereti a Lakerst és ki nem! Az utolsó Alley-oopban felmerült a kérdés, hogy a Miami és az Oklahoma City mellett odaérhet-e valaki még a következő években a döntőbe. Elnézve a Celtics és a Lakers idei nyarát, én máris árnyalnám a válaszom, ha lehet, pedig a GM-ek még alig csaptak a lecsóba.

Steve. Kösz mindent. Hátborzongató nyolc év volt.

Ha valaki tíz év múlva rákeres erre a döntőre, a végeredményt látva könnyen lehet, hogy egy legyintéssel elintézi a párharcot. Nagy hibát fog elkövetni, hiszen az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb fináléján vagyunk túl, ahol a két csapat közötti tudáskülönbség sokkal kisebb volt, mint amit a 4-1 sugall.

A Miami Heat tökéletes formaidőzítéssel vált csapattá Spoelstra keze alatt, pedig ugye emlékeztek, hogy Wade néhány hete még az oldalvonalon üvöltözött vele és majdnem leütötte.

LeBron James játékáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Elég lenne a statisztikáin végignézni, de hibát követnénk el, mert az igazán fontos dolgokat nem látnánk meg. A már-már mániákus tekintetet. A játékintelligenciát, amely végre legyőzte az egót és a Hero Ball helyett a hatékonyságot helyezte előtérbe. Az ellenállhatatlan pozíciójátékot. A demoralizáló triplát a negyedik meccs végén. A 13 lézervezérelt gólpasszt az ötödik meccsen. Onnan lehetett tudni, hogy James borzasztóan boldog és felszabadult volt, hogy 20 000 ember szeme láttára levette a fejpántját és úgy ugrálta végig az utolsó perceket az oldalvonal mellett, pedig a kopaszodását köztudottan rosszul tűri. Tovább tartott, mint vártam, mint várta, de helyre került minden.

Dwyane Wade várakozáson felül teljesített. Mindig ott volt, amikor a csapatának szüksége volt rá, de képes volt arra, hogy hosszú percekre hátralépjen a reflektorfényből. Nem hittem volna. A közös célok itt is legyőzték az egót.

Chris Bosh pontosan úgy játszott, ahogy azt decemberi bejegyzésemben elvártam tőle: "Ha én lennék Chris Bosh, a támadások csendes, igénytelen motorja lennék. Nem fognék pozíciót, mert tisztában lennék azzal, hogy egy széket sem tudok megverni egy-az-egyben. Ehelyett rengeteg labda nélküli zárást adnék, tökélyre fejleszteném a zárások utáni leválásokat és vagy a gyűrű felé lépve széttépném a gyűrűt vagy kilépnék egy tiszta középtávolira."

Ha van Big Three, akkor szót kell ejtenem a Small Three-ről, Shane Battier-ről, Mario Chalmers-ről és Mike Millerről is, akik soha nem egyszerre, de folyamatosan segítették James, Wade és Bosh munkáját és megoldhatatlan feladat elé állították Scott Brooksot, ellehetetlenítve a Dallas edzője, Rick Carlisle által tavaly sikeresen alkalmazott zónát.

A Thunder túl jó csapat volt ahhoz, hogy a Heat az alapszezonban mutatott szemet gyönyörködtető játékát játssza. Ebből csak a döntő utolsó félidejében láttunk ízelítőt. Azért tudtak nyerni, mert Spoelstra nagyon gyorsan fel tudta mérni, hogy itt más megközelítésre van szükség és a csapata gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra játékstílust tudott váltani. Nehezen lehetne ráfogni a Miami Heatre, hogy olyan rettenetesen mély csapat lenne, Scott Brooks mégsem találta meg azt a rotációt, amely hatékony működött volna a floridai small ball ellen.

A Thunder ezzel szemben gyakorlatilag semmit sem tudott átmenteni a Spurs ellen mutatott játékából. A keret háromfősre zsugorodott, de Durant és Westbrook mellett nem Harden, hanem Collison volt az, akire nem lehetett panasz, miután Perkins és Ibaka ebben a párharcban használhatatlannak bizonyult.

Fenntartom, hogy a Heat tudatosan hagyta élni Westbrookot, mert ez volt az egyetlen módja, hogy kivegyék Durant kezéből a labdát. A terv bevált, hiszen a döntőben 43%-kal dobó Westbrook átlagosan öt mezőnykísérlettel többet vállalt, mint a félelmetes védekezést kapó, de így is 55%-kal tüzelő Durant.
Akire egész szezonban számíthattak, az James Harden volt, aki összeroppant a tét súlya alatt és az öt meccsen összesen egy értékelhető félideje volt.

A Thunder hiába lépett át a Mavsen és Lakersen, hiába győzte le egymás után négyszer a Spurs gárdáját, mégsem tudott fejben felnőni a döntő terheléséhez.

A döntő legnagyobb meglepetése számomra az edzői stábok között különbség volt. A párharc előtt egyértelműen Brooksot tartottam a jobb szakembernek, főleg a Spurs ellen mutatott teljesítménye miatt. Nem tévedhettem volna nagyobbat. Spoelstra az utolsó meccsekre sem hagyta abba a variálást és kreativitása sokkal eredményesebbnek bizonyult, mint Brooks konzervativizmusa.

A jobban felkészült, fejben összeszedettebb csapat nyert és az ötödik meccs utolsó félidejének köszönhetően talán senkiben sem maradt kétely azzal kapcsolatban, hogy megérdemelten.

A Thundernek még két éve van ezzel a kerettel. Most már ők is érzik, milyen egy döntőből vesztesen távozni.

Ez az élmény LeBron Jamesben elementáris változásokat indított el. Ha így lesz ez Oklahomában, akkor jövőre még durvább döntőre számíthatunk.

Köszönöm, hogy végigkísértétek kis játékunkat. Szerettem a Thundernek szurkolni és bevallom, néha ökölbe szorult a kezem egy-két elmaradt, vagy éppen befújt falt miatt, amelyek visszatekintve is inkább az OKC-t sújtották.

Ennek ellenére azon vettem észre magam, hogy a Celtics búcsúja után James boldogságát is megkönnyeztem. Lehet, hogy túl öreg vagyok már ehhez, mint Roger Murtaugh a rendőri munkához.

Természetesen nyárra sem búcsúzom, jön az olimpia, megélénkül a játékospiac és természetesen néhány nap múlva LeBron James tripla-duplájának köszönhetően az Alley-Oop következő részében Gloriát úgy feldolgozom, ahogy még soha senki!

Vannak kommentátorok, akik nem foglalkoznak azzal, hogy mit írnak róluk a fórumokon. Én el szoktam olvasni, mit gondolnak a munkámról az emberek, sőt, ha nem jön velem szembe egy hozzászólás, időről-időre még rá is keresek magamra, hogy ne maradjak le semmiről. Igyekszem magam azzal vigasztalni, hogy ez nem hiúság, de sajnos valószínűleg az.

Ha úgy látom, hogy az adott komment elkövetője nem csak fröcsög, hanem van esély az értelmes eszmecserére, akkor az sem ritka, hogy válaszolok és megpróbálom megértetni vele, hogy mit miért mondtam.

DELPIERO nem az a kategória, akivel érdemes vitába szállni, de a felvetése érdekes, ezért szeretnék röviden reagálni rá, mielőtt rátérnék a ma hajnali meccsre.

Nincs kedvenc csapatom. Talán sosem volt. Régebben csak játékosok tudtak közel kerülni hozzám, aminek természetes velejárója volt, hogy egy idő után a csapatuk is kicsit fontosabb lett, mint a többi.

Aztán ahogy nőtt be a fejem lágya, egyre fontosabbá váltak más tényezők is.

Elkezdett érdekelni a háttérben zajló munka, beleástam magam a CBA-be és kezdtem megérteni, milyen emberfeletti munka és mennyi szerencse kell ahhoz, hogy egy csapat kiemelkedjen az átlagból és bajnokesélyessé váljon. A tudatosan építkező csapatok egyre szimpatikusabbá váltak, a fogalom nélkül sodrodók pedig egyre ellenszenvesebbé.

Azt is észrevettem magamon, hogy a látványosan játszó játékosok és gárdák helyett egyre közelebb állnak a szívemhez a keményen dolgozó, csapatként funkcionáló franchise-ok, akik nem mennek a szomszédba egy kis vagányságért, és nem kérnek, viszont nem is adnak kegyelmet.

Így fordulhatott elő, hogy az elmúlt években - noha papíron nem szurkoltam senkinek - a Suns, a Spurs, a Cavs, a Celtics és a Mavericks is a kedvenceim közé tartozott hosszabb-rövidebb ideig.

Volt még egy csapat, akit nagyon szerettem: a 2006-os bajnok Miami Heat. Az a keret tele volt tisztességes munkásokkal, egy saját zsenialitását a legjobb pillanatban felfedező szupersztárral, egy saját korlátait jól felmérő és arca méretét ehhez igazító centerlegendával és néhány pályafutása végén járó veteránnal, akik pontosan tudták, hogy hol a helyük a táplálkozási láncban.

Napjaink Miami Heatjében nincs mit szeretnem. A Wade-James-Bosh trió egy életszerűtlen, a ligát működtető mechanizmusoknak ellentmondó képződmény. A bostoni Big Three két játékoscsere során alakult ki. Garnett és Allen élő szerződéssel tette át a székhelyét keletre és a Celtics olyan játékosokról mondott le a kedvükért, mint Jefferson, Szczerbiak vagy West. Ezzel szemben a Heatles hármasa előre megegyezett abban, hogy Miamiban költözik és a piac törvényeivel szembemenve kevesebb pénzért írtak alá, mint ami illette volna őket.

Ami azóta történik, ha ma még nem is történelem, holnapra lehet, hogy azzá válik. Nekem nem volt elég két év, hogy megkedveljem őket, pedig korábban mind Wade, mind James a kedvenceim közé tartozott. Látványosan rengetegszer játszottak, szimpatikusan nagyon ritkán. Ha nyernek még egy meccset, jó helyre fog kerülni a bajnoki cím, de ettől hozzám még közelebb áll az Oklahoma csapata, akik a San Antonio példáját követve építkeztek és kiváló játékosmegfigyelői munkával, gyakorlatilag hibátlan draftolással és okos igazolásokkal néhány év alatt egy szimpatikus, szerethető keretet raktak össze a fiatal vezetőedző keze alá.

Szóval ha azt kérdezed, hogy szimpatikusabb-e a Thunder a Heatnél, a válaszom igen. Ha azt kérdezed, hogy a Thundernek szurkolok-e, a válaszom az, hogy nem, de ma igen. Miért? Mert hét meccset szeretnék.

Ehhez azonban az kell, hogy...

1, Westbrook ne felejtse el, mi működött az előző meccsen és ha ma is működik, ne gondolkozzon, hanem leszegett fejjel menjen előre és használja azt a nyomorult palánkot. Időnként azért ki-kinézhet Brooksra, lehet, hogy megéri.

2, Durant lerázza magáról a kopókat és szerezzen néhány könnyű kosarat anélkül, hogy faltgondjai lennének. Nem tudom elképzelni, hogy a Thunder meccset tud nyerni, ha Durant nem éri el a 30, de inkább 35 pontot.

3, Harden erre, csak erre a meccsre megtalálja a dobóformáját. Ha ma összejönne, akkor azt tippelem, hogy a hazai közönség fel fog támadni.

4, Brooks vegye le a szemellenzőt és éljen együtt a meccsel legalább annyira, mint Spoelstra. Több Collison, kevesebb Perkins.

5, A csapat kitegye a szívét és a lelkét a pályára és minden 50-50 labdára úgy vetődjön rá, mintha az élete múlna rajta.

6, A védelem ráomoljon James-re és vegye el tőle a negyedik meccsen hibátlanul működő palánk közeli pozíciót.

7, A Heat nagyon elhiggye, hogy a nehezén túl van és a lassú rajt után ne legyen képes felvenni a mérkőzés ritmusát.

Ekkor, de csak ekkor van esély arra, hogy vasárnap is találkozzunk. Hiszed vagy sem, nekem igazán ez a fontos.

Puzsér Róbert: Ezek nem kosárlabdázók, hanem a kapitalista tömegtermelés gyártósorán előállított lélektelen robotemberek, akik 48 percen keresztül emberiesség elleni bűntetteket hajtanak végre. Férfitestbe bújt mosott agyú gyerekkatonák ők, akikkel elhitették, hogy ők lehetnek a következő Jordan, de egy tökéletes világban csak az Antikrisztus menyegzőjén léphetnének fel a tortaszegés után és az éjféli töltött káposzta előtt, mint bazári látványosság. A párharcot egyébként a Thunder nyeri meg hét meccsen.

Fásy Ádám: Csodálatos ünnep számomra, hogy a Sport TV élőben közvetíti az NBA döntőjét. Szerencsére a Zeneexpressz továbbra is szombaton kerül adásba, így az igényes közönség továbbra sem kényszerül választásra, ha minőségi szórakoztatásról van szó. Kevin Durant szerénytelen véleményem szerint olyan tehetség, amilyet Kratelli Dzsozefin felfedezése, illetve Zsülike mikrofonéretté válása óta nem láttam, míg LeBron James testfelépítése a kiváló Bunyós Pityu fizimiskáját juttatja eszembe. Nem tudom, hogy lehet-e legezni azt, amit az első három meccsen láttam, de abban biztos vagyok, hogy az Oklahoma City 4-3-ra nyer.

Kovács Kálmán: Régóta szimpatikus számomra a SuperSonics játéka, de Gary Payton sérülése miatt nehéz helyzetbe kerültek. Úgy hallom, hogy a Zokni, ahogy a szakmában becézik, az ötödik meccsen már rendelkezésre állhat, ezért a mai összecsapás kulcsfontosságú lesz már csak a gólarány kordában tartása miatt is. Természetesen a Miamit sem írom le, mert a labda gömbölyű, és ahogy eddig is tapasztalhattuk, minden harmad tartogathat meglepetéseket. A párharcot szerintem a SuperSonics nyeri 7:6, 6:4, 6:2-re.

Kiszel Tünde: Rettenetesen dühös vagyok James Hardenre! Annyira bíztam abban, hogy a döntőre feltámad, ehelyett nincs más választásom, mint hogy azt a Shane Battier-t dicsérjem, akit egyébként még a Duke-ban mutatott játéka miatt kedvelek. Bevallom, egy Donatellás naptárt nem adtam volna azért, hogy Spoelstra fel tud nőni a feladathoz, de le a kalappal, nem tud rosszat húzni és a negyedik meccsre elérte, hogy a Thunder magasai elbizonytalanodtak és ez kezd átragadni Durantre is, aki a negyedik negyedben nagyon eltűnt, pedig nem ezt várom tőle. Szerintem vissza kellene térniük a precíz, sokpasszos játékhoz és Westbrooknak a saját statisztikái mellett arra is kellene ügyelni, hogy folyamatosan melegen tartsa Durantet, különben a vártnál nehezebben fog kialakulni a tippem, ami hat meccsen a Thunder győzelme.

Fluor Tamás: Most éppen horvátban zúzunk éjszakában, de amikor véget ér a szánsájnbícsforevör, akkor hatalmas beérzés a haverokkal beülni a TV elé és rákattanni a meccsekre. Én azt mondom, hogy aki a Thunderre pörög, az csekkelje a mai meccset, mert ma állat lesz a party és Durant lesz a partyállat. Végre összeállnak Westbrookkal, mint két kicsi Lego és büntetnek, mint a dubstep kiállás az új dalomban. Az a szituzás, hogy a Heat ma hoppon marad, mint Dér Heni a Cometen. Zsír a buli és hat meccsen a Thunder!

Először is szeretném elmondani, hogy nagyon örülök a Miami Heat döntőbe jutásának. Ugyan volt itt egy-két feketefuvar, de decemberi tippem végül csak bejött. Azonban Jamesnek és bandájának itt vége lesz, mint a botnak, ugyanis egy-két apró, csak mikroszkóppal felfedezhető (a nyitott szemeddel, Frank) reménysugártól eltekintve a párharc egyértelmű esélyese kedvenc csapatom, az Oklahomer City Thunder.

Nem hisztek nekem, mi? Akkor kifejtem bővebben.

Túlzás lenne azt állítani, hogy két edzőóriás csap össze az idei fináléban, de a stratégák párharcát még ebben a szerény mezőnyben is három testhosszal nyeri Scott Brooks, aki az elmúlt hetekben sokak meglepetésére mattolta Gregg Popovichot és bajnokesélyes csapatát. A Thunder a lehető legjobb időpontban ugrott szintet és rukkolt elő szemet gyönyörködtető csapatjátékkal az addig favorizált kőék egyszerűségű, izolációra épülő őskori kosárlabda helyett.

Spoelstrának ezzel szemben két év sem volt elég arra, hogy mindenki számára látható módon eldöntse, hogy a két nagyfiú közül melyiknek nagyobb a szerszáma. Azt szerintem mindenki látja, hogy Wade szerint az övé. Csakhogy nincs igaza és ez a szereptévesztés a Heat vesztét okozhatja, mivel a 2006-os döntő hőse genetikailag képtelen elviselni, ha nem ő áll a középpontban, ezért a lehető legrosszabb ritmusban képes megtörni a Hulkként törő-zúzó James szemet gyönyörködtető ámokfutását.

Arról pedig el se kezdjünk beszélni, hogy Spoelstra a nagy hármas agyonjátszatásán és a nekik való, egyébként roppant szimpatikus szurkoláson kívül semmit nem tudott felmutatni, ami ebből a keretből ne jönne ki egy területi bajnokságban edződött gyúró kezei alól is.

Bosh helye és szerepe továbbra sem tisztázott. A Celtics ellen a mindent eldöntő hetedik meccsen a sarokból dobálta a triplákat a szerencsétlen, amin akkor még ámuldoztunk, de ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen szomorú és jól jellemzi az áldatlan floridai állapotokat.

Mögöttük a káosz, az anarchia, a nihil. Chalmersen kívül, aki egyébként a Spoelstra-éra egyetlen kellemes meglepetése, senki sem lehet biztos abban, hogy pályára kerül és ha igen, akkor mennyit fog játszani és mi lesz a feladata. Ez pedig egy olyan szuperönazonos csapat ellen, mint az én kis Thunderkém, felér az öngyilkossággal.

A párharcnak tulajdonképpen nincs olyan pontja, amelyen a Heat érezhető fölényt lenne képes kialakítani. Az edzőkről már beszéltünk. A kispadokról felesleges, annyival erősebb a Thündi-Bündi fiúké.

Vegyük tehát górcső alá a kezdőcsapatokat, ahol Chalmersnek kapaszkodnia kell, hogy partiban maradhasson a divatdiktátor Westbrookal, ahol Bosh minden egyes tiszta dobóhelyzetért vért fog izzadni a Serge Protector ellen és ahol Perkins élve felzabálja …-t (ide illeszd be a nevet, akit Spoelstra centerként akar játszatni).

Wade-re egy kétfejű sárkány jut Thabo Harden személyében, akik mindent meg fognak tenni, hogy – a rájátszás során talán először – megdolgoztassák a Heat ingadozó formájú kettesét. Nálam ez a párharc simán jó egy X-re. Sőt, 48 percre vetítve megelőlegezek egy apró OKC-fölényt is.

A végére hagytam James és Durant párharcát, amely miatt az átlag NBA-néző az összecsapás hat mérkőzése alatt becslésem szerint 57 alkalommal fogja a szájára venni a teremtő nevét. Hamarosan megtudjuk a választ a sokakat érdeklő kérdésre: mi történik akkor, ha a mindent elsöprő erő találkozik a legyőzhetetlen akadállyal

Csodálatos lesz. És már csak néhány órán át kell kitartani.

A Thunder nyer és ezt nem csak azért gondolom így, mert ez a kötelességem. Nagyon remélem azonban, hogy ezt hét mérkőzésen teszi és rengeteg olyan élménnyel ajándékoz meg bennünket, amely kitart legalább az olimpiáig.

Tartsatok velünk!

Példa nélküli hőstett ez, hiszen korábban senki sem volt képes játékosként, edzőként és szakvezetőként is a csúcsra érni. A háromszoros MVP Bird ugyanis volt már az Év Edzője is még 1998-ban.

Ez a mostani elismerés az elmúlt kilenc év szorgos és gyakorlatilag szakmai munkájának az elismerése. Vannak franchise-ok, amelyek évtizedig tapicskolnak térdig a salakanyagban. Bird bámulatos gyorsasággal robbantotta szét, majd építette újjá a csapatot a detroiti mészárszék után és erre a szezonra ha nem is bajnokesélyes, de egy kifejezett kellemetlen csapatot faragott a Pacersből, amellyel a Heatnek, különösen Bosh nélkül, nagyon nehéz dolga lesz.

Mitől lesz valaki jó szakvezető? Azt gondolom, hogy ez alapvetően három tényezőtől függ: hogyan draftol, hogyan igazol és milyen szakmai stábot állít fel.

A Drafton gyakorlatilag nem tud hibázni. A keret tele van “saját nevelésű” játékosokkal, mint George (2010), Hansbrough (2009), Granger (2005) vagy (ugyan kis áttétellel) Hibbert (2008). A neheze csak most jön, hiszen ahogy a csapat egyre jobb, úgy értéktelenednek el a pickek.

Bird átgondoltan építkezik, nem ugrott bele egy kockázatos üzletbe sem, így második körös csapata jelenleg mindössze a liga 22. legdrágább kerete. Ráadásul a helyzet csak javulni fog, mivel jövőre kikerül a könyvelésből Posey és Foster összesen csaknem 10 milliós fizetése. Ez azt jelenti, hogy Bird, ha akar és engedélyt kap rá, idén nyáron rámozdulhat, akire csak akar, a pénze meglesz rá.

Sietnie kell, mert újoncszerződésüket töltő játékosainak (a fent említett George-Hansbrough-Hibbert triónak) hamarosan meg kell tömnie a zsebét és akkor már nem lesz ekkora mozgástere.

Ha valamit mindenképpen szeretnénk a szemére vetni, az Danny Granger enyhe túlárazása, de akkor ez teljesen indokoltnak tűnt, a hiba inkább a játékos készülékében van.

A végére maradt az edző kérdése, ahol ismét csak fejet kell hajtanunk Bird döntése előtt, amikor bizalmat szavazott a zöldfülű Frank Vogelnek, aki elsőrangú munkát végez.

Larry Bird néhány év alatt a halálra ítélt csapatból egy fiatal, hajtós, balhés karakterektől mentes gárdát pakolt össze egy olyan edző helyzetbe hozásával, akire a jelek szerint jól reagálnak a játékosok.

Most már a tulajdonosokon a sor, hogy kinyissák a pénztárcájukat, mert a bajnoki esélyekhez még egy húzóemberre és a fiatal játékosok megtartására lesz szükség, ami könnyen a luxusadó közelébe sodorhatja a csapatot.

Ha valahol, itt érdemes, hiszen ahogy a mondás tartja:
“In 49 States, It's Just Basketball, But This Is Indiana.”

Vannak mondatok, amelyeket nem szabad lefordítani.

Aki hallgatja az Alley Oopot, az a múltkori adás óta tudja, hogy @szcsaba és én, @bazska is inkább lemondanánk a Facebookról, mint a Twitterről. Ez különösen az én esetemben nagy áldozat, mivel ellentétben kommentátortársammal, nekem vannak barátaim is. Még.

Szóval a Twitter jó, a Twitter szép és ha megfelelő embereket követsz, napok alatt az első számú információforrásoddá válik és még barátokat is szerezhetsz.

Sajnos itthon a vártnál és a kívánatosnál lassabban terjed és fejlődik, elsősorban a tinédzserek körében menő, akikben a koruk mellett az a közös, hogy rajonganak SP-ért vagy Fluorért vagy mindkettőért.

A tengerentúlon ennél sokkal nagyobb kultusza van a "csiripelésnek" és ebben nagy szerepe van az NBA-játékosoknak is, akik az elsők között ugrottak fel a zenekari szekérre. Persze mint mindent, ezt az eszközt is meg kellett tanulni használni. Emlékezetes, hogy a hőskorban (2009-ben) Charlie Villanuevát egy meccs szünetében küldött tweetje miatt sarokba állították, de a nyáron a Heat tulajdonosa is összecsipogott magának egy félmillás büntetést.

Ma már ott tartunk, hogy gyakorlatilag minden NBA-játékos elérhető Twitteren és ezt a tényt az NBA marketingcsapata is meglovagolta. A kezdeményezés a "Has Handle" fantázianevet kapta, kihasználva, hogy ez egyszerre jelenti azt, hogy használja a szolgáltatást és jól bánik a labdával. A végeredmény pedig egy nagyon visszafogott pólósorozat, amelynek hátán a mezszám felett a felhasználónév, elöl a csapat logója mellett pedig egy kettőskereszt található, amit a Twitteren témamegjelölésre használunk.

Az igazán jó ötletekben az a zseniális, hogy akár neked vagy végső esetben nekem is eszembe juthatott volna. Ez is ilyen.

Aki még nem regisztrált, annak meg Twitterre fel, nem fogjátok megbánni!

Gyakorlati lépések:

1. Regisztrálj a twitter.com oldalon!
2. Kövess az érdeklődési körödnek megfelelő accountokat!
3. Először csak olvass és ismerd meg az írott, illetve az íratlan szabályokat!
4. Szállj be a beszélgetésbe!

Az egész LeBron magától értetődő egykezes alley-oopjával kezdődött a Bulls ellen, amikor úgy döntött, hogy John Lucast sokkal egyszerűbb átugrani, mint megkerülni.

Aztán jött Griffin, akit magasról tett arra, hogy egy marcona tekintetű 125 kilós hústorony áll az útjában és egy elemi zsákolással írta újra a fizika alaptörvényeit, különös tekintettel az erő-ellenerő viszonyára.

Ma hajnalban pedig Gerald Green rántott egy olyat, amilyet meccsen talán Vince Carter fénykora óta nem láttunk.

Először jöjjön a videó, aztán pedig a kedvenc pillanataim:

0:03 MarShon Brooks, a Nets újonca egy pillanatig nem hezitál, amikor a ligába sokadszor visszatérni készülő Green feltűnik a balszélen, zsigerből megy a sebészi pontosságú passz.

0:05 A houstoni (!) kispad reakciója a zsákolásra. Arra a pár másodpercre mindenki szurkoló lett.

0:14 Green fél fejjel a gyűrű felett. Nem emlékszem, mikor láttam ilyet utoljára.

0:17 A közönség reakciója. Van, akinek még csak arra futotta, hogy eltátsa a száját, de van, akinek már a keze is a levegőben.

Szerintem érdemes lenne elindítani egy mozgalmat, aminek az lenne a lényege, hogy az NBA-rajongók összedobják Green fizetését, hogy ez ne lehessen akadálya a pályára lépésének.

Mindenki jól járna.

Igazából teljesen felesleges bármilyen kommentárt írnom a videóhoz, hiszen a képek magukért beszélnek.

Mégis szeretném felhívni a figyelmet néhány momentumra. A Carlisle szemében bújkáló mosolyra, miközben bemutatja Chandlert. Az edző és volt játékosa összeölelkezésére, amely Chandler részéről mindenképpen több, mint formalitás. Az eszét vesztett közönségre. És végül, de nem utolsósorban a kedvenc momentumomra, a feje felé emelt kezekkel tapsoló Dirkre, akiről üvölt, hogy mennyire őszintén boldog, hogy a volt bajtárs is megkapta megérdemelt jutalmát.

Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a kosárlabda üzlet, ezért olyan döntéseket is meg kell hozni, amelyeket csak az agyunk és a pénztárcánk támogat, a szívünk nem.

Cubannek is nehéz lehet elszámolni ezzel a döntésével. Ezt egyébként le is nyilatkozta. Talán ezt az estét követően könnyebb lesz, talán csak nehezebb.

Az biztos, hogy ennél meghatóbb sportvideót a héten nem fog(t)ok látni.

A Lamar Odom nem mai gyerek. Nálam ugyan fiatalabb, de nem sokkal, idén már 33 lesz. NBA-pályafutása 1999-ben kezdődött, amikor az akkor rettenetes állapotban lévő Clippers negyediknek választotta a Drafton.

Érdemes megjegyezni erről az évjáratról, hogy az első 6 választottból három játékosnak (Steve Francis, Jonathan Bender és Wally Szczerbiak) már vissza kellett vonulnia és a negyedik (Baron Davis) sorsa is kérdéses.

Nem akarok Wikipedia-szócikket csinálni a bejegyzésből, legyen elég annyi, hogy Odom elég gyorsan megelégelte Sterling csapatépítési elveit és 2003-ban elmenekült Miamiba. Aztán szűk egy évvel később visszaköltözött, de a Shaq-csere egyik ellenértékeként már a Lakers játékosaként.

Nagyjából ekkor kezdődött Odom aranykora. Sosem volt a megbízhatóság mintaképe, nagyjából minden második meccsén volt hajlandó odatenni magát, de ha megtette, a Lakers a liga legnehezebben legyőzhető csapatai közé tartozott.

Ráadásul elégedett volt azzal, hogy a kispadról beállva teszi a dolgát, nem balhézott, ha a sérülések vagy eltiltások miatt a kezdőcsapat és a cseresor között ingázott. A tény, hogy tavaly megkapta a Legjobb Hatodik Embernek járó ajándékkosarat, azt engedi sejtetni, hogy nem volt gond a teljesítményével.

Ősszel aztán borult a bili, mivel kiderült, hogy ő is bekerült volna abba a szeretetcsomagba, amit a Lakers Chris Paulért cserébe szétosztott volna a ligában. A tranzakció az ismert okok (ja, hogy igazából nincsenek ismert okok?) miatt nem jött létre, Odom viszont annyira felháborodott, hogy rárúgta az ajtót a szakvezetésre és követelte, hogy cseréljék el, de egy rendes csapathoz ám!

Ép ésszel fel nem fogható, hogy ez a csapat végül miért a Dallas lett, amely mindössze egy közepesen karcos Komár László bakelitet és némi trade exceptiont ajánlott fel ellentételezésként. Ezzel a bravúros húzással a Lakersnek egyszerre sikerült megszabadulnia egyik leghasznosabb játékosától, megerősítenie a címvédőt és felhúzni Kobe-t.

Arra, ami ezután történt, normális ember nem számíthatott. Odom vastagon élete legrosszabb szezonját futja, statisztikái még akkor is hervasztóak, ha a lecsökkent játékidő miatt 36 percre vetítjük a mutatóit.

Mi történhetett? Nem az, amitől sokan tartottak, ugyanis a hírek szerint Odomné, született Khloe Kardashian remekül érzi magát Dallasban. Lamar viszont, akit az élet egyébként nem kímélt a nagy pofonoktól, sehogy sem találja a helyét.

Az események a közelmúltban felgyorsultak, amikor a jó Lamar négy meccsre eltűnt, majd amikor visszatért, akkor ahelyett, hogy bocsánatot kért volna a csapattársaktól és vett volna mindenkinek egy Rolexet, ahogy LeBron tette volna, inkább úgy döntött, hogy lenéz a fejlesztési ligába, hogy összeszedje magát és - bár ezt Odom nem ismeri el - megkérte Cubant, hogy vásárolja ki a szerződéséből.

A Mavs végül nem engedte el bohóckodni a D-League-be, Odom pedig válaszul rövid dallasi pályafutása második legjobb meccsét hozta össze. Aztán folytatódott a mélyrepülés...

Egy jó Odom aranyat érne Carlisle edző számára, hiszen a statisztikák szerint ha eljut 10 pontig, akkor a Mavs mérlege 7-1. Ehelyett most azt hallani, hogy ahelyett, hogy a játékkal foglalkozna, elkezdett inkább azon matekozni, hogy jusson vissza valahogy Los Angelesbe.

Ahogy azt kiskorunkban megtanultuk, akarni a WC-n kell, így Lamar is hiába pezseg, a fenekén kell maradnia egy ideig. A Lakersnek állítólag esze ágában sincs visszahozni Odomot. A Clippers ugyan szeretne egy újabb kört futni vele, de a jelenlegi keretből nem tudnak/akarnak senkit sem feláldozni, így nem tudnak Cuban számára megfelelő ellenértéket kínálni Odom évi 9 milliós gázsijáért.

Azonban ha így folytatja, akkor nehezen hihető, hogy a Mavs lehívja a szerződése utolsó évére vonatkozó csapatopciót. Ez azt jelenti, hogy a szezon végén oda megy, ahová csak akar.

Én Los Angelesre fogadnék.

Vannak percek, amelyekért érdemes élni. Ilyen volt az a pillanat is, amikor megérkezett postafiókomba egy elkeseredett Knicks-fanatikus levele, aki az életét sem féltve megszerezte Isiah Thomas széfjéből a legendás irányító titkos naplóját. Következenek a részletek...

2003. december 22.

Új állásom van. Én lettem a New York Knicks új általános igazgatója. Utoljára akkor voltam ilyen izgatott, amikor februárban az All-Star Gálán sikerült beleköpnöm Jordan poharába. Bízom abban, hogy sikeres évek várnak rám, és 2005-ben New York városa ismét bajnokcsapatot köszönthet az MSG-ben. A feltételek adottak, Dolan szerint a pénz nem számít. Megnyugtattam, hogy minden centet olyan gondosan fogok elkölteni, mintha a sajátom lenne. Szurkolj nekem, Kedves Naplóm!

2003. december 24.

Munkához láttam és első lépésként kirúgtam azt a lakli román centert. Mi is a neve...? Vranes! Na azt. Ilyen hülye nevű játékosok az én csapatomban nem fognak játszani! Menjél haza Budapestre, sírd ki magad anyád vállán! Kedves Naplóm, vajon Európában is ünneplik a Karácsonyt? Mondjuk annyira nem érdekel, viszont nagyon izgulok, hogy milyen ajándékokat fogok kapni...

2003. december 26.

Remek Karácsony áll mögöttem, bár kicsit kialvatlan vagyok. Kaptam a csapattól egy 16 darabos (4x4) puzzle-t. Ha végre sikerül kiraknom, egy Knicks-logót fog ábrázolni. Be fogom kereteztetni, és kiteszem az iroda falára. Már csak legfeljebb egy-két éjszaka, és végzek vele. Fontos ez nekem, mert szeretném, ha a fiúk látnák, hogy értékelem a gesztust.

2003. december 30.

Majdnem végeztem a puzzle-lel. De most nem is ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy ismét sikerült megszabadulnom egy hülye nevű játékostól. Weatherspoon, mi?!? Takarodj innen, ilyen név nincs!

Kaptam helyette egy vicces hajú irányítót, Norris-nak hívják. Mondjuk a keresztneve ennek sem kóser, de majd megkérem, hogy Moochie helyett legyen a neve inkább Michael. Ja, az sem jó. Akkor Mark! Mark Norris. Ez egy jó név.

Jött vele egy center is, igaz a neve határeset: Amaechi. Aranyos srác, miután megérkezett, hosszasan megölelt. Elég kemény az övcsatja, még most is sajog a mellkasom. Ragaszkodott ahhoz, hogy puszit is adjon. Vajon csak engem lepett meg, hogy a számra kaptam? Hülyék ezek az angolok...

2004. január 5.

Boldog Új Évet! Ma végrehajtottam első nagy játékoscserémet. Eredetileg azért fogtam hozzá az egészhez, hogy ettől a Maciej Lampe nevű (hát név az ilyen?) vicctől megszabaduljak, de aztán szó szót követett, és a végén szereztem egy irányítót és egy hátvédet is.

Stephon Marbury-val személyesen beszélgettem el. Ha valaki, hát Te, Kedves Naplóm, tudod, hogy nekem elég néhány mondat, és mindent tudok a másikról. Még azt is, amit el sem akart mondani. Percek alatt világossá vált számomra, hogy Stephon egy meg nem értett zseni. Önzetlen játékára és inspiráló öltözői jelenlétére nagy szükségünk lesz.

Jött vele Penny Hardaway is. Tudom, hogy Anfernee a rendes neve, de közlöm Veled, Kedves Naplóm, hogy ilyen név sincs. Hallottam innen-onnan, hogy kockázatos leigazolni, mert darabokban van a térde, de nem hiszek a pletykáknak. Mindenki azt szeretné, ha elbuknék! Lesz még ebből a fiúból 25-5-5-ös játékos!

A feketeleves a végén következett... Egy pillanatra nem figyeltem, és rámsóztak egy Trybanski nevű játékost. Ilyen nincs! Pedig olyan jól alakultak a dolgok. Na majd kitalálok valamit.

2004. január 14.

Ma kirúgtam a vezetőedzőt. Egyszerűen nem értem magamat. Hogy engedhettem, hogy az Egyesült Államok alelnöke másodállásban az én csapatomnál edzősködjön?!?

Ráadásul azt a hülye Bush-t még Jordannél is jobban utálom!

Kinek alakoskodok itt? Igazad van, Kedves Naplóm, Jordannél jobban senkit sem utálok. De Bush a második. Mennie kellett.

A helyére Lenny Wilkens-t szerződtettem. Fiatalos, innovatív edző, biztos vagyok abban, hogy két éven belül bajnokok leszünk.

2004. január 15.

Kiderült, hogy az alelnököt Dick Cheney-nek, a volt edzőt pedig Don Chaney-nek hívják. Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik...

2004. február 14.

Boldog Valentin-napot! Ma bejött az irodámba John Amaechi egy szál törülközőben. Még csak pár hónapja van itt, biztos eltévedt. Annyira meglepődött, hogy elejtette a szappanját. Nagyon lassan hajolt le érte. Szólni fogok a csapatorvosnak, hogy nézze meg a derekát. Nem hiányzik még egy alattomos sérülés.

2004. március 12.

A múltkori edzőváltási malőr után kicsit lassítottam a tempón. De azért nem lógattam a lábam! Elcseréltem például Keith Van Hornt.

Átnéztem a számlákat, és kiderült, hogy a hülye térdzoknijai 15 centtel többe kerülnek, mint a rendes bokazoknik, amit minden normális játékos használ.

Tudod, Kedves Naplóm, mennyire utánanézek minden centnek. Ezt egyszerűen nem engedhettem!

Helyette Tim Thomas érkezett. Tudod, ennek miért örülök, ugye? Igen! Alliterál a neve!!!

Jött vele egy Mohammed nevű center is. Én azt mondom, hogy minden arabnak itt a helye New Yorkben, ahol rajtuk tudom tartani a szemem. Most mégis, mennyi esélye van annak, hogy a villám kétszer egymás után ugyanoda csapjon. Na ugye, hogy semmi? Azért figyelem a fiút, edzésen csak félmeztelenül gyakorolhat, nehogy plasztikot ragasszon a mellkasára.

De nem ezért írtam. Ugyanis ma talán életem legjobb húzását sikerült végrehajtanom. Leigazoltam Vin Bakert! A sok idióta elhitte a mendemonákat, hogy alkoholista, meg beszámíthatatlan. Tudod, hogy nekem elég két szó, és mindent tudok. Vin elmondta, hogy a vádak alaptalanok, és megígérte, hogy az év végére 20 pontot és 10 lepattanót fog szállítani meccsenként.

A szerződés aláírása után annyira boldog volt, hogy kifelé menet nekiment az ajtófélfának, és belehányt a szemetesembe. Ezek a fiatalok...

2004. május 3.

Nyaralok.

A sok tökkelütött meg izzad a Rájátszásban.

2004. augusztus 5.

Emlékszel még, mennyire kiakadtam, amikor az a phoenix-i senkiházi rámsózta azt a hülye nevű Trybanskit? Végre megszabadultam tőle!!! Való igaz, Mutombót és Othella Harringtont is be kellett dobnom, de vannak dolgok, amelyekért érdemes áldozatokat hozni.

Cserébe érkezett a Bulls-tól egy Crawford nevű fiú. Szerintem valami gond lehetett a reptéren, mert a Gardenbe kosaras helyett egy etióp hosszútávfutó érkezett. Amikor el akartam zavarni, megmutatta a személyijét. Tényleg ő Crawford! Remélem, tud játszani, mert ha nem, lesz mit megmagyarázni...

De a legjobban nem is neki, hanem Jerome Williams-nek örülök. Az a fiú csupa mosoly, csupa jókedv. Ma edzés előtt memutatta, hányféleképpen tudja a feje fölött pörgetni a törülközőjét. Nem fogod elhinni, de kilenc különböző variációt ismer! Meg fogom kérni Dolant, hogy engedje meg neki, hogy meggyújthassa a végét, igazi látványosság lenne a kispadon.

2004. október 4.

Ma leszerződtettem Andre Barrettet, Mengke Bateert, Tracy Murray-t és Brent Wrightot.

2004. október 7.

Ma kirúgtam Wrightot.

2004. október 25.

Ma kirúgtam Barrettet és Bateert.

2004. október 27.

Ma kirúgtam Murray-t is. A kör bezárult, ördögi tervem bevált, a bérszámfejtő kislánynak majd szétrobbant a feje a sok felesleges munka miatt.

Talán nem kellett volna Isiah bácsit visszautasítani a tavalyi karácsonyi bulin.

Adminisztrálj, r****c!

2005. január 24.

Egy ideje tudom, hogy nem írtam, kérlek, ne orrolj meg rám!

Tegnapelőtt lecseréltem az edzőt, ma pedig a fél csapatot, szóval ma sem kell altatni.

Wilkens-re nem akarok szavakat vesztegetni. A helyére érkező Herb Williams Knicks-gyökerekkel rendelkezik. Biztos vagyok abban, hogy a tradíciók tisztelete, és a kemény munka már a szezon végén meghozza gyümölcsét, és döntőt játszhatunk.

Be kellett látnom, hogy ezt a hínárhajú Norris-t nem fogom tudni rávenni arra, hogy a nevét Markra változtassa, ezért elzavartam Vin Bakerrel együtt Houstonba. Apropó, Baker! Képzeld, Kedves Naplóm, kiderült, hogy Baker tényleg alkoholista, és alig áll a lábán. Rögtön sejtettem, hogy valami nem klappol ezzel a fiúval. Pedig hogy örült, amikor aláírtuk a szerződést... Huzatos napokon még érzem a répa illatát az irodámban.

És még mindig nincs vége! Rávettem azt a fogalmatlan Popovichot, hogy cseréljük el (a nem mellesleg szupertehetséges) Malik Rose-t a terroristára. Belement a hülye!!!

Ha ez a Mohammed akár csak egy percet fog játszani a Spurs-ben, én megeszem a kalapom...

2005. június 24.

Tegnap bajnok lett a Spurs.

Nazr Mohammed a döntő összes meccsén kezdőjátékos volt. Rajtam röhög a Liga.

Mint kiderült, a kalapomnak olyan íze van, mint Vin Baker hányásának...

2005. július 1.

Ma leszerződtem azzal a David Lee-vel, akit a 30. helyen hoztam el a Drafton. Csak azért választottam őt, mert Dolan már hetek óta rágta a fülem, hogy kell egy jóképű fehér játékos a csapatba. Sosem lesz belőle rendes játékos.

2005. július 28.

Larry Brown lett az új vezetőedző. Herb Williams-re nem akarok több szót pazarolni.

Elbeszélgettem Larry-vel és egy hozzám hasonló, őszinte, tisztességes, gerinces embert ismertem meg benne.

Biztos vagyok abban, hogy ígéretes újoncainkat nála jobban senki nem lenne képes beépíteni a csapatba. Ide (mutatok most az oldalamhoz) a rozsdás bökőt, hogy a szezon végén döntőt játszunk.

2005. augusztus 2.

Elhoztam Jerome James-t a Sonics-tól. Alkalmi vétel volt 5 évre 30 millióért.

Nem elég, hogy hosszú évekre meg fogja oldani a centergondjainkat, de a neve is alliterál!

Életem egyik legszebb napja a mai. Ha ezért a húzásomért nem neveznek el rólam utcát New Yorkban, akkor semmiért...

2005. október 4.

Tegnap fogadtam Magic Johnsonnal 50 dollárban, hogy nem merek beáldozni két első körös draftjogot az állítólag szívbeteg, ellenben krónikusan túlsúlyos, és munkaundorban szenvedő Eddy Curry-ért.

KI NEVET MOST, MAGIC?!? KI NEVET MOST?!?

Tudom, hogy a fenti rágalmak egyike sem igaz, csak Michael kavarja már megint a szart, csak hogy nehogy megdicsőüljek.

Az egyik szemem mégis sír, mert ez a szemét Paxson csak úgy volt hajlandó belemenni az üzletbe, ha lemondok Tim Thomas-ról, szóval megint eggyel kevesebb alliteráló nevű játékosom van. Nagy kár érte, de nem adom fel...

2005. december 3.

Elküldtem a csapattól Matt Barnes-t. Egy hulladéktemető az a fiú.

Sosem fogjuk többet NBA-meccsen látni...

2006. február 3.

Ismét egy zseniális játékoscsere!!! Megszereztem Jalen Rose-t! Igen, Kedves Naplóm, AZT a Jalen Rose-t.

Azt hiszem, végre sikerült megoldanom az Allan Houston kiesése óta tátongó lyukat a kettes poszton.

Ha ezzel a kerettel nem leszünk bajnokok az év végén, akkor... majd jövőre!

2006. február 22.

És nem tudok megállni! Ma két puzzle-ben is helyére került az utolsó darab. Egyrészt befejeztem a fiúk 2003-as karácsonyi ajándékát, másrészt megszereztem Steve Francis-t az Orlandótól! Csak Trevor Arizát (használhatatlan, jövőre már Európában lesz), és Anfernee Hardaway-t kellett beáldoznom. Kár ezért a Hardaway gyerekért, már akkor tudtam, hogy nem lesz belőle újra játékos, amikor idekerült.

Viszont Steve Francis a Knicks-ben... Hihetetlen.

Hiányposztra érkezett, mert csak Crawford és Rose van előtte, de jó kettesből sosem elég.

Elbeszélgettem vele, és meg kell mondjam, Kedves Naplóm, hogy évek óta nem találkoztam ilyen lelkes játékossal. Már előre aggódom az asztalostól érkező számlák miatt, mert ez a srác minden meccsen fel fogja szántani a parkettát.

2006. június 22.

Nem jutottunk be a rájátszásba, ezért kirúgtam Larry Brownt. Nem is akarok rá több szót vesztegetni.

Helyette magamat neveztem ki vezetőedzőnek. Leültem beszélgetni velem, és meg kell mondjam, hogy a csapatnak pont egy ilyen tapasztalt, sikerorientált, konzekvens mesterre van szükség, mint én.

Biztos vagyok abban, hogy az év végén döntőt fogunk játszani.

2006. július 10.

Felhívott Magic, és felajánlott még 50 dollárt, ha megmutatom neki, milyen fejet vágtam, amikor megtudtam, hogy a Bulls második helyen választhat a Curry-ért adott draftjogunkkal.

Amikor ilyen szemét, néha azt kívánom, bárcsak elkapna valami gyógyíthatatlan betegséget. Akkor én nevetnék a végén...

2006. október 2.

Leigazoltam Elton Brandet! Leigazoltam Elton Brandet! Nem is tudtam, hogy nincs csapata. De jó, hogy a szemem mindig a pályán...

2006. október 3.

Nézem, nézem ezt a Brand gyereket... A statisztikái alapján azt hittem, ügyesebb.

2006. október 25.

Kiderült, hogy a neve nem Elton Brand, hanem Elton Brown. Tévedni emberi dolog...

2007. március 12.

Szerződést hosszabbítottam!

Látod, Kedves Naplóm, van még igazság a Földön.

A kemény, lelkiismeretes munkának van még becsülete.

Ahogy végignézek ezeken a lapokon, látom azt a sok álmatlan éjszakát, amelyet nem restelltem a csapatra áldozni, és nézd, meddig jutottunk.

Ez életem egyik leboldogabb napja. Biztos vagyok abban, hogy a csapatot is fel fogja villanyozni a hír, és a szezont egy erős hajrával fogjuk zárni.

Kedves Naplóm, bevallom Neked, jó Isiah Thomas-nak lenni...

Senkivel nem cserélnék!!!