Fastbridge
Gondolom, kitaláltátok, hogy Russell Westbrook sérüléséről van szó. Alig volt időm felszedni az állam a porból és elküldeni az SMS-t Csabinak, kihasználva, hogy végre egyszer én tudok meg valamit először, máris megcsörrent a telefonom. Zsivera Gábor volt a kezdo5.hu-tól, akit nem sokkal követett az egyik legnagyobb magyar Rockets-szurkoló, Charlie, aki annak a csapatnak az edzője, melynek kispadját melegítem.
Szóval bekövetkezett, amit eddig elképzelhetetlennek tartottunk: a Thunder egyese lesérült. Az incidens a YouTube-on megtekinthető, a Rockets kukából előtúrt újdonsült kezdője, Patrick Beverley úgy gondolta, hogy meglepi az időkéréshez készülődő Westbrookot és megpróbálta ellopni tőle a labdát. A Spalding végül hozzá került, de a bikaöklelésre hajazó mozdulat vége az lett, hogy elvitte az irányító térdét, aki azonnal felpattant, majd előbb megpróbálta megölni Beverleyt, majd végigjátszotta a meccset, végül elment orvoshoz, aki kivonta a forgalomból.
Jelenleg még csak sejtéseink lehetnek arról, hogy mikor tér vissza. Hallani olyat, hogy még az idei rájátszásban bevethető állapotban lesz, de ezek egyelőre még csak jóslatok.
Amíg Borka (a kutya) akkurátusan körbepisilt minden tereptárgyat, bennem három érzés veszekedett egymással.
SAJNÁLAT
Rose. Bynum. Granger. Love. Rondo. Stoudemire. Gallo. Bryant. Lee. Próbáltam időrendben haladni, talán sikerült. És most itt van Westbrook, aki fantasztikus szezont futott, a PER-lista 8. helyén zárta az alapszakaszt és szinte biztos, hogy a 2. vagy a 3. All-NBA csapat az ő nevével kezdődik majd napokon belül.
Elég sokszor hangsúlyoztam a napokban, hogy szívesen ránéznék a Thunderre Westbrook nélkül. Anyám, én nem ilyen lovat akartam! Miért nem az alapszakaszban? Miért nem csak egy-két hétre?
Sajnálom, mert hozzá foghatóan atletikus játékos generációnként jó, ha egyszer születik. Féltem, mert benne van a pakliban, hogy a szuperhős helyett “csak” egy sportoló tér vissza.
KÁRÖRÖM
Megérdemelte. Amit ebben a szezonban művelt, az túlment a magabiztosságon, túlment az arrogancián, az feketén-fehéren gyökérség volt.
Ahogy elütötte a denveri kabalaállat félpályás dobását. Ahogy elkezdett a pályán üvöltözni a saját csapattársával, majd szétrúgdosta a kispadot. Ahogy kiosztotta a rossz helyre ülő újságírót.
A rehab alatt talán összemegy kicsit az arca.
IZGALOM
Ahogy írtam, nem feltétlenül az évnek ennek a szakaszában szerettem volna megtudni, hogy mire képes Durant egy “normális” irányítóval. De ha már így alakult, alig várom a ma hajnalt, amikor 2008 óta először nem számíthatnak Westbrook játékára és jó eséllyel Reggie Jackson kezébe kerül a karmesteri pálca.
Nem aggódom a Thunder miatt, mert a keretük tele van olyan játékosokkal, akik többre hivatottak és most végre megmutathatjék, mire lennének képesek néhány extra érintéssel.
Brooksnak és az OKC-nek 2-3 meccse és a várhatóan elhúzódó Clippers–Grizzlies párharc miatt néhány extra napja van, hogy újradefiniálja magát. Az előző mondatból jó eséllyel kiderül, hogy továbbra is a Thundert tartom a párharc egyértelmű esélyesének.
Hamarosan okosabbak leszünk.
A Fafej meg gyógyuljon meg gyorsan, mert szeretem ám.
A kulcsfontosságú meccseket élőben nézném, a többit felvételről, beleégne a monitorba a League Pass logója. Minden nap blogolnék és mire elérkeznénk a döntőhöz, még az is lehet, hogy több élményem és emlékem lenne, mintha ezalatt a budapesti éjszakát jártam volna.
Figyelem! Nagy igazság következik: a rájátszáshoz az alapszakaszon keresztül vezet az út, így itt az ideje, hogy a két szezonharmadoló értékelés után kiosszam az NBA szezon hivatalos díjait. Lesznek meglepetések.
Ez a nap egyébként az alapszakasz értékeléséről fog szólni a Sport TV-n. Blogbejegyzésemet 19.30-kor az ilyenkor szokásos “Indul a rájátszás” című műsorunk követi majd a Sport 2 csatornán (ismétlés szombat reggel 9 órakor a Sport 1-en), amely alól Csabi ezúttal nem tudta kihúzni magát és természetesen ott lesz Kornél is, aki ugyan az NBA-hez nem nagyon ért, de daliás és jóképű, ideális organikus díszlet.
És még nincs vége, ugyanis az adás rögzítése után mikrofon elé ülünk és rögzítjük a 34. Alley-oopot, amely éjfél magasságában válik majd elérhetővé az iTunesban és legkésőbb holnap reggel az oldalon.
MVP
Ebben a kategóriában LeBron James kis túlzással rajt-cél győzelmet aratott. A szezon elején Kevin Durant még tartani tudta a lépést, de James január magasságában magasabb sebességi fokozatba kapcsolt és ma már csak az a kérdés, hogy megint lesz-e néhány feltűnési viszketegségben szenvedő, illetve a lojalitás fogalmát félreértelmező félnótás, aki megakadályozza, hogy James kapja minden szavazólapon a maximális pontszámot.
A pszichológusok egyik “trükkje”, hogy a stressz elől egy képzeletbeli “boldog helyre” küldik a pácienst. LeBron Jamesnek erre a szezonra a kosárlabda pálya lett a “boldog helye”, ahol nincs rajta nyomás, ahol önmaga lehet és ahol olyan magas szinten űzte ezt a játékot, mint kevesen.
A második hellyel kapcsolatban azonban hetek óta gondban vagyok és ezt a kognitív disszonanciát csak úgy tudtam feloldani, hogy a második helyre azt a Carmelo Anthonyt hoztam be, aki az előző listán nem is szerepelt, így Kevin Durantnek csak a harmadik hely jutott. Nem érdekel a statisztikai összehasonlítás. Nem érdekel KD35 50-40-90-es szezonja. Hiába az egyik legcsodálatosabb pontszerző, akit valaha láttam, egy olyan játékos, akinek sokszor a saját csapatában is csak a másodhegedűs szerepe jut, egyszerűen nem előzheti meg a magát újra feltaláló Anthonyt, akinél több nehezebb dobást senki nem vállalt el ebben a szezonban.
Ki kell térnem a negyedik helyre befutó Kobe Bryantre is, aki 34 évesen úgy játszotta ezt a játékot, mint ennyi meccsel a lábában még soha senki és noha hatalmas veszteség a kiesése, azt is be kell vallanom, hogy nagyon izgalmasnak találom a Bryant nélküli, Gasolra és Howardra épülő Lakers gondolatát Nashsel a rendezői székben.
1. LeBron James
2. Carmelo Anthony
3. Kevin Durant
4. Kobe Bryant
5. Tim Duncan
ÉV ÚJONCA
Nyugaton a helyzet változatlan. Továbbra is Portlandben pattogtat az NBA legjobb újonca, aki ugyan egyelőre csak a támadó oldalon alkot maradandót (a Blazers támadóhatékonysága több mint tíz pontot zuhan, ha nincs a pályán), de ott olyan érett játékos benyomását kelti, amelyet újonctól, főleg ezen a poszton ritkán látni.
Davis szezonja döcögősen indult, ki kellett hagynia pár meccset és talán volt egy-két olyan hét is, amikor úgy tűnt, hogy a Hornets melléfogott ezzel a fiúval. Aztán jött a március és az utolsó 20 meccsen (16 pont, 10 lepattanó, csaknem 2 blokk) a sűrű szemöldökű fiatalember megmutatta, hogy miért volt 1/1-es.
1. Damian Lillard
2. Anthony Davis
3. Bradley Beal és Andre Drummond
ÉV VÉDŐJE
Tucatnyi indokom lenne, hogy fenekestül felforgassam ezt a listát, de legalább ennyi, ha nem több érvem van amellett, hogy ne nyúljak hozzá egyáltalán. Tisztában vagyok azzal, hogy itt lenne a helye Ibakának, vagy éppen Sandersnek is, hogy a liga legjobban védekező csapatának, a Pacersnek az alulreprezentáltságáról ne is beszéljek.
Nekem mégis Noah kell, aki az egész szezonban olyan küldetéstudattal játszott, mint egy MLM-üzletkötő. Nem hagyhatom ki Gasolt, aki fizikai hiányosságai ellenére a Grizzlies fojtogató, brutális, klausztrofóbiát okozó védekezésének az alapja. És itt kell lennie Tim Duncannek, aki 36 évesen is képes arra, hogy az egyre fiatalabb, egyre gyorsabban játszó (emiatt egyre többször a saját palánkja alatt helytállni kénytelen) Spurs védekezését a Top 5-ben tartsa.
1. Joakim Noah
2. Marc Gasol
3. Tim Duncan
LEGTÖBBET FEJLŐDŐ JÁTÉKOS
A múltkor azt írtam, hogy ebben a kategóriában hetente változik az álláspontom. A szezon végére lecsillapodtam, ami azt jelenti, hogy kitartok Holiday és Vasquez mellett. A harmadik helyre végül Asik futott be, akinek a 36 percre vetített statisztikái a még esélyesek között a leginkább megugrottak.
A Philly szezonját úgy, ahogy van, el kellene felejteni, ahogy azt is, hogy valaha “volt” egy Andrew Bynum nevű játékosuk és dolgozott nekik egy Doug Collins nevű edző. Ha Holiday nem ilyen szezont futott volna, szerintem Sixers-szurkolók százai mentek volna a Delaware-folyónak, így viszont van miért várni a novembert, hiszen egy új edzővel és ráncfelvarrt kerettel jövőre beleszólhatnak a rájátszásért folyó harcba.
1. Jrue Holiday
2. Greivis Vasquez
3. Omer Asik
LEGJOBB HATODIK EMBER
Pedig én mindent megpróbáltam. Lehagytam az első listáról. Nem értettétek. Lehagytam a második listáról is. Azt hittétek, megártott a vidéki levegő.
Valószínűleg már akkor is igazatok volt, de nekem még szükségem volt erre a márciusra és áprilisra. Ebben az időszakban 22 pontot, 6 lepattanót és 3 gólpasszt átlagolt, ráadásul leszakadt a triplavonalról, agresszívabban támadta a gyűrűt és a középtávoli kísérletei számát is megduplázta. Nem tudom, hogy a feje lágya nőtt-e be, esetleg Woodson érdeme-e az egész, de végre nyugodt szívvel kijelenthetem: ebben a szezonban J.R. Smith az NBA legjobb cserejátékos!
A Celtics ellen a következőkre számítok tőle:
- egy meccsen kiállítják
- egy meccset lélegzetelállító teljesítménnyel hoz
- egy meccsen kidobja a meccsből a csapatot és helyzetbe hozza a Celticset
1. J.R. Smith
2. Jamal Crawford
3. Jarrett Jack
ÉV EDZŐJE
Keretszűkítés után is hat edző nevével nézek farkasszemet és még mindig nem tudom, hogy ki mellett tegyem le a voksomat.
Ki kell hagynom Popovichot, pedig a Spurs a rengeteg sérülés ellenére is odaért Nyugaton a 2. helyre. Nem jut hely Hollinsnak, akinek az új tulajdonosok lassan eladják a feje fölül a csapatot, ők mégis egyre jobban játszanak. Le kell mondanom McHale-ről, pedig a Rocketsba három új kezdőjátékost épített be érezhető átmenet nélkül. Végül, de nem utolsósorban ignorálnom kell Spoelstrát és a 27 meccses sorozatot, pedig üvölt a Heatről, hogy kiváló szakmai munka folyik a kulisszák mögött
Így nálam Frank Vogel marad az élen a március elején már taglalt okok miatt. Egy első ránézésre unalmasan játszó, de félelmetesen jól védekező csapat, amelyet ha közelebbről nézünk, meglátjuk, hogy milyen aprólékosan rakták össze. Játékuk, figuráik tele vannak rengeteg, szabad szemmel alig észrevehető zseniális ötlettel, amelyeket ráadásul csaknem egész szezonban Granger nélkül kellett megvalósítaniuk.
1. Frank Vogel
2. George Karl
3. Mike Woodson
ALL-NBA
Első csapat:
Chris Paul
Kobe Bryant
LeBron James
Carmelo Anthony
Tim Duncan
Második csapat:
Russell Westbrook
James Harden
Kevin Durant
Blake Griffin
Marc Gasol
Harmadik csapat:
Stephen Curry
Dwyane Wade
Paul George
LaMarcus Aldridge
Dwight Howard
A szavazatok kiértékelése után úgy döntöttünk, hogy Csabi a Knicks, én pedig a Nuggets csapatát vezetem harcba, az elmúlt héten már mindketten csak és kizárólag velük gyakoroltunk. Nem volt egyszerű a felkészülésem. Egyrészt otthon PC-n játszom, másrészt más a kontroller, harmadrészt sosem játszott ebben a kameraállásban, negyedrészt egyébként sem játszom túl sokat, a 2K13-at utoljára karácsony környékén indíthattam el.
A gép elleni küzdelem lezsibbasztott agyilag, nagyon béna voltam, elsősorban védekezésben, ezért átálltam zónára, ami meghozta az eredményt és elkezdtem szorosabb meccseket játszani. Akkor még azt gondoltam, hogy ez a harcmodor Csabi ellen is eredményes lehet.
Szóval szerda este leültünk a TV elé, szomorúan konstatáltuk, hogy nekem Lawson, neki pedig Stodemire, Thomas és Wallace szolgálatairól kell lemondani a fájóan aktuális rosterek miatt, majd belecsaptunk a lecsóba.
Íme a teljes mérkőzés:
A kosárlabdában szerencsére minimális az esélye egy valódi karriergyilkos sérülésnek. Szinte nincs olyan roncsolódás, amelyből az orvosok ne tudnák annyira összerakni a játékost, hogy legalább legyen esélye a visszatérésre.
Sokkal gyakoribb, hogy a súlyos sérülések nem múlnak el nyomtalanul, esetleg új nyavalyákhoz vezetnek és a játékos már csak árnyéka önmagának.
Mielőtt rátérnénk az igazi, sportmozgás közben szerzett sérülésekre, szeretnék röviden megemlékezni három olyan fiatalemberről, akiket a halál ragadott el a kosárlabdapályáról.
Malik Sealy a Timberwolves játékosa 30 éves volt, amikor 2000-ben egy baleset után nem szállt ki az autójából, amelyben feldolgozhatatlan módon nem volt légzsák. A balesetet okozó férfit ittas vezetésért lecsukták, jelenleg visszaesőként nyolcéves börtönbüntetését tölti.
Drazsen Petrovics még 30 sem volt, amikor a német autópályán az autója becsapódott egy, a szalagkorlátot átszakító kamionba. Az autót Petrovics barátnője, a magyar felmenőkkel rendelkező Szalantzy Klára vezette, aki később Oliver Bierhoff felesége lett. Minden idők legjobb európai kosarasa nem volt bekötve.
Len Bias csak 22 éves volt, amikor két nappal az 1986-os Draft után leállt a szíve. Több mint két óráig küzdöttek az életéért, de a kokain erősebb volt.
És az értelmetlen tragédiáknak még nincs vége...
Itt kell ugyanemlítenem két irányítót, a sacramentói Bobby Hurley-t és a chicagói Jay Williamst, akik bizonyos tekintetben szerencsésnek mondhatók, hiszen élnek, de a kosaras karrierjük ment a levesbe. Hurley természetesen nem volt bekötve, amikor egy autóbalesetben majdnem otthagyta a fogát, Williams pedig nem viselt bukósisakot, amikor jogosítvány nélkül motorra ült és felcsavarodott egy lámpaoszlopra.
Sajnos még ezektől a tragikus esetektől eltekintve is a bőség zavarával küzdöttem, amikor össze akartam állítani a saját "Mi lett volna, ha..." ötösömet.
Irányító: Anfernee Hardaway
Nem is lehet kérdés. Ő volt az első játékos, akiért először rajongtam életemben; akihez se addig, se azóta nem láttam foghatót; aki miatt bevállaltam a 45-ös helyett egy 47-es cipőt, csak azért, hogy az övében játszhassak. Három teljes szezont kapott a sorstól, aztán a sérülések szép lassan felfalták a térdeit.
Eszembe jutott még: Baron Davis, Magic Johnson, Shaun Livingston
Hátvéd: Tracy McGrady
Az ezredforduló emblematikus pontgyárosa, akinek egy olyan szezonja sem volt, amikor minden mérkőzésen bevethető állapotban lett volna. Esetleg ha Orlandóban nem kap akkora terhelést, szebben öregedett volna. Előbb a háta, később a válla és a térdei mondták fel a szolgálatot és végül úgy kellett visszavonulnia, hogy az első körből sosem jutott tovább.
Eszembe jutott még: Pete Maravich, Michael Redd, Brandon Roy
Bedobó: Grant Hill
Ha nincs a Suns orvosi stábja, a Duke legendájának már évekkel korábban vissza kellett volna vonulnia. Ehelyett negyven évesen még mindig aktív, de ha visszatekerhetné az idő kerekét, valószínűleg nem írna alá még egyszer Orlandóba, mert azzal a lépéssel nagyon magára haragította a sorsot. Hat szezon alatt a lehetséges 492-ből mindössze 200 alkalommal állt a Magic rendelkezésére. Akit azóta látunk, már köszönőviszonyban sincs a detroiti évek All-NBA játékosával.
Erőcsatár: Jonathan Bender
Hatalmas ígéret. Hatalmas csalódás. Pedig magas volt, atletikus és sokoldalú. Csak nem tudott a pályán maradni. Az 1999-es Draft 1/5-ösének nyolc szezon sem volt elég ahhoz, hogy eljusson 300 mérkőzésig, mindössze 25 évesen vonult vissza.
Eszembe jutott még: Maurice Stokes
Center: Yao Ming
Még mindig csak 32 éves. A méreteihez képest kifejezetten gördülékeny volt a mozgása és kontinenseken átívelő karizmával rendelkezett. A magassága miatt a gyűrű alatt megállíthatatlan volt, de nem elégedett meg ennyivel, kifejezetten finom keze volt a középtávolikhoz is. Shaq szerint benne volt, hogy bekerüljön minden idők öt legjobb centere közé.
Eszembe jutott még: Arvydas Sabonis, Ralph Sampson, Bill Walton
Csodálatos tehetségek, tragikus sorsok. Adjunk hálát, hogy napjaink három emblematikus játékosa közül kettő (James és Durant) mintha vasból lenne, egy (Bryant) pedig egyszerűen úgy döntött, hogy nem foglalkozik a sérülésekkel és a Barney-módszert választja:
"Whenever I start feeling sick, I just stop being sick and be awesome instead."
Ha szeretnénk perspektívába helyezni a Heat sorozatát, akkor jó támpontot adhat, hogy a széria február 3-án, a Superbowl napján kezdődött a Raptors ellen.
Ha szeretnék megdönteni a Lakers rekordját, akkor április 9-ig kell kitartaniuk. Ha aznap legyőznék a Bucksot, akkor 34 győzelemmel egyeduralkodók lennének ebben a hetekkel ezelőtt megközelíthetetlennek tűnő kategóriában.
Van esélyük? Természetesen van, hiszen nincs ma olyan párharc az NBA-ben, ahol egy adott este ne ők lennének az esélyesek. A szezont 12-3-mal kezdték és csak az ünnepek után lassítottak valamelyest a tempón, amikor Salt Lake Cityből január 14-én 24-12-es mérleggel távoztak.
Azóta a mutatójuk 30-2 és ma már ott tartanak, hogy legalább egyszer az összes csapatot legyőzték már a szezonban. A liga leghatékonyabb támadógépezete a saját palánkja alatt sem lazsál, mondvacsinált centereikkel is a jobban védekező csapatok közé tartoznak.
Engem három dolog ijeszt meg.
1. Már most playoff tempóban játszanak, mindössze öt csapat pattogtat komótosabban náluk, így semmi okom nincs azt feltételezni, hogy amit most látunk, arra májusban ne lennének képesek.
2. James és Wade duója sosem tűnt félelmetesebbnek. Az első hónapjaikban Spoelstra jobban tette, ha inkább külön-külön játszatta őket. Aztán következtek James hónapjai, amikor megfértek ugyan egymás mellett, de egyértelmű volt az alárendeltségi viszony. Most pedig tökéletes összhangban léteznek egymás mellett. James visszavett, Wade rátett egy lapáttal, az eredmény pedig minden idők egyik legfélelmetesebb párosa.
3. Rend van a fejekben. Nem pánikolnak, tisztában vannak azzal, hogy van a keretben 4-5 játékos, aki lángra kaphat, csak meg kell találni, ki az. Ha sikerül, percek alatt ledolgoznak akár 27 pontos hátrányokat is.
Wade ma éjjel nem állhat a csapat rendelkezésre, így a reflektorfény ismét Jamesen lesz majd, aki visszafogottabb teljesítménye ellenére is a sorozat motorja.
Szüksége van erre a sorozatra, mert pontosan tudja, hogy a végelszámolásnál sokat nyomhat a latban. Milyen végelszámolásnál? Amikor eldöntik, hogy hányadik helyre kerül a minden idők legjobb játékosait rangsoroló listában.
Könnyen lehet, hogy nem lesz meg az a hat gyűrű, ami a belépő, ha valaki Jordan elé akar kerülni. Kérdés aztán az is, hogy azokat a gyűrűket milyen értékesnek ítélik majd meg. Ahogy Kobenak is mennyire szüksége volt arra, hogy Shaq nélkül nyerjen, úgy LeBron értékelésébe is bele kellett számítania, hogy kora második legjobb bedobójával játszott egy csapatban.
Ha azonban elmondhatja magáról, hogy a bajnoki cím védőjeként és csapata vezéreként megdöntött egy öröknek tűnő rekordot, ezt követően pedig duplázott, az akár helyeket is jelenthet is számára a végén.
Ahogy az Alley-oopban is elmondtam, képesnek tartom őket arra, hogy megdöntsék a rekordot, bár Wade sérülése keresztülhúzhatja a számításaikat.
Bevallom, én szurkolni fogok nekik. Szerintetek összejön? Ha nem, ki fogja megállítani őket?
A hőskorban voltak ugye az SMS-ek és az emailek. Aztán jött az "NBA a Sport TV-n" Facebook csoport, majd elindult a Sport TV hivatalos Facebook oldala, én azóta úgy kommentálom az elő meccseket, mint egy kaméleon. Bal szem a laptopon, jobb szem a meccsen. De figyeltünk már Twitter hashtaget és indítottunk chatet is, amely percek alatt összeomlott az érdeklődés hatására és Csabi hitelkártyájával kellett két negyed között előfizetési csomagot váltanunk, hogy mindenki beférjen.
Most arra gondoltunk, hogy érdekes, megkockáztatom, szórakoztató lehet számotokra, ha a meccs mellett azt is látjátok, hogyan dolgozunk, hogyan élünk meg egy-egy jelenetet. Ezért holnap az adás kezdete előtt néhány perccel élő streamet indítunk, amely, ha a technika is úgy akarja, egészen a lefújásig közvetíti a kommentátorállás történéseit.
Kis szerencsével az élő kép és a stream között elviselhető lesz a csúszás, és ha minden igaz, a kép mellé chatfalat is kapunk, amit természetesen igyekszünk figyelni.
A linket a meccs előtt a honlapon és a Facebook oldalon is megtaláljátok majd!
De ez még nem minden!
Aki hallgatja az Alley-oop podcastet, az tisztában van azzal, hogy néha fogadásokat kötünk, amelyeket én elvesztek és vagy dalra fakadok, vagy megiszom majd másfél litert abból az üdítőből, amelyet a legkevésbé kedvelek.
Úgy érezzük, hogy itt az ideje az újabb megmérettetésnek, de nem tudunk dűlőre jutni abban, hogy mi legyen a fogadás tárgya. Ezért benneteket kérünk, hogy a holnapi meccsel kapcsolatban küldjetek nekünk kommentben minél vadabb, minél érdekesebb, minél kiszámíthatatlanabb végeredményű ötleteket. Ami fontos: a meccs végére ki kell derülnie, ki nyer!
Ígérjük, hogy a vesztes méltó büntetését is közösen találhatjuk ki!
Mindenkinek kellemes vasárnapot, ebéd után aludjatok egy nagyot, hogy bírjátok a kiképzést!
Nem vicc. Ahogy azt a derék Harrison Barnes, a Warriors újonca is büszkén demonstrálja, a fenti bekezdés nem kacsa, hanem a valóság.
Az új gúnya február 22-én, a San Antonio ellen kerül először bevetésre. Ha a Spurs a szürke pizsamájában fog játszani, lavór nem marad szárazon.
A titok nyitja persze az, hogy az átlag NBA-rajongó nem rendelkezik olyan parádés felsőtesttel, mint én, vagy ha mégis, nem érzi magát komfortosan, ha pőre válla kéjtől izzó női szemek tüzében ég. A "focimezzel" ez a probléma áthidalható, hiszen mostantól nem kell beöltözni az atlétafazonú mez alá, hanem lehet full kreténben nyomni.
Én még nem tudom, melyik oldalon állok az ügyben. Ahogy Barnes ugrabugrál a promófotókon ebben a kifejezetten jól sikerült mezben, úgy érzem, meg tudnám szokni a váltást és még tetszene is.
Ha azonban behunyom a szemem és magam elé képzelek tíz pólóban rohangáló embert, kicsit olyan, mintha becsöppentem volna a világ legatletikusabb gimnáziumi osztályának a tornaórájára.
Az lesz a legjobb, ha benneteket kérdezlek meg: menő vagy ciki?
Csak éppen rendes logója nem volt. Az első kb. húsz adást még egy Sport TV-s háttérre applikált fejhallgatóval húztuk ki, de amikor decemberben új szerverre költöztünk és az iTunesban is már saját néven jelentkeztünk, összeszedtem magam és összetákoltam egy átmeneti logót.
Már akkor is tudtuk, hogy mindössze hetek kérdése és nemcsak Magyarország, hanem konkrétan az egész világ egyik legtehetségesebb és legfelkapottabb sportgrafikusa elküldje logóterveit.
Ő Németh Gyula, aki történetesen Budapesten él és dolgozik hol az adidasnak, hol az NFL-nek, hol az MLB-nek. Itt bővebben is olvashatsz róla, itt pedig megcsodálhatod fantasztikus sorozatát, ahol egy éven keresztül minden nap megrajzol egy főgonoszt Hollywood történelméből.
Nos, a múlt héten megérkeztek az első tervek és jó ügyfélként minimális változtatásokkal jóvá is hagytuk, hogy a pénteken kikerült epizódban már debütálhasson.
Azóta úgy fest, hogy minden rendszeren átfutott a frissítés, szóval itt az ideje, hogy megmutassam nektek az Alley-oop logóját.
Remélem, jó sokáig fogjuk nézni!
Köszi, Gyula!
Figyelem, a linkek 18+ kategóriába sorolható tartalmakhoz vezethetnek!
A Super Bowl a baráti körben évek óta a megszokott forgatókönyv szerint zajlik. A felvezető műsor alatt felzárkóztatjuk magunkat egymás életéből és nagyon sokszor koccintunk a viszontlátás örömére. A mérkőzés alatt pedig egy ideig megpróbáljuk eldönteni, hogy melyik a szimpatikusabb csapat, majd a halftime show után mind reménytelenebb küzdelmet folytatunk az álmossággal.
22:40
Amikor megérkezem az idei házigazdához, a felvezető műsor már elkezdődött. Van egy listám, amire felírtam, hogy mit akarok elérni az életben. Jó, igazából nincs. De ha lenne, nem szerepelne rajta, hogy egyszer szeretném Szaniszló Csaba fejét az életnagyságnál másfélszer nagyobb méretben látni. Főleg nem HD-ben. Mégis megtörtént.
A mindig fess Sanyi szót fogadott az NFL-szerkesztő Galuskának, aki ezt írta neki a múlt héten az új stúdióban érvényes dress code-dal kapcsolatban: "Sanyinak mellény is, ha már megcsináltatta!"
Ha már új stúdió és dress code... A héten én is debütáltam és egy zakóval próbáltam felnőni a helyszín exkluzivitásához. Olyan vagyok, mint Johnny Depp. Bármit veszek fel, jól áll. Ettől még a látvány meglepő lehetett, mert apósom, aki évek óta tisztában van azzal, hogy bármikor felbukkanhatok a Sport TV-n, azzal fogadott a vasárnapi családi ebéden, hogy látott valakit a Szolnok-meccs felvezetőjében, aki nagyon hasonlít rám.
Jelmezes főpróba nem volt, ezért Kornél kicsit kilóg a tornasorból világos zakójával és rózsaszín ingével. Az Alley-oopok felvétele ebből a szempontból könnyebb, mivel Csabi konkrétan mindig a fehér Roma-melegítőjében jelenik meg a Skype-ablakban, így tudom, mihez kell igazodnom. Kornél úgy sejtem, hogy a földön térdelhet, mert ugyanolyan magasnak látszik, mint Sanyi. Félre ne értsetek, Sanyi hatalmas ember, amikor Lenge Ligát kommentáltunk, statikailag meg kellett erősíteni az alámondó alatt a födémet, Kornél viszont hatalmas! A frizurája kifejezetten pikáns, a homloka felett égnek álló tincs arra enged következtetni, hogy Cameron Diaztól kért hajzselét.
"Ki ez a csávó?" - kérdezik pajtásaim, amikor feltűnik Baltimore-lila nyakkendőjében Balázs, én pedig elmesélem, hogy a nevéhez fűződik a fő közszolgálati csatorna történetének kb. legjobb műsora, a Dob + Basszus, amit szerencsére még el lehet érni az MTV Videótárában, de DVD-sorozat kellene belőle. Most egy cseh vagy lengyel rádióadó képviseletében érkezett.
23:20
A felvezető műsor közben, ahogy ez mostanában szokás, az internet gyöngyszemei között csemegézünk. Szóba kerül az Emberböllér, majdnem elalszunk a Firestarterre, majd a gyermekeit motoros fűrésszel rémisztgető apa után előkerülnek az őszinte filmelőzetesek is.
A Sötét Lovag - Felemelkedés kapcsán nem kerülhetjük el az “Anne Hathaway: rúgnád vagy dugnád” kvíz ürömi fordulóját sem. A fiúk egyöntetűen az utóbbi irányába hajlanak, mindössze a házigazda felesége zárkózik el az együttműködéstől, pedig a hóna alatt szorongatott “A szürke ötven árnyalata” kötet alapján nagyobb nyitottságra számítottam.
23:39
Kapcsoljuk New Orleanst. Ricsiék új fejezetet nyitnak a gonzó újságírás történelemkönyvében, én pedig titkon továbbra is abban reménykedem, hogy a következő epizódban eljut a Mardi Grasra és néhány gyöngyért cserébe előkapja az ikreket.
00:00
Bejelentkezik a Mercedes-Benz Superdome. A látvány lenyűgöző. Akinek megvan hozzá a TV-je és a lakóhelyén elérhető a Sport TV HD-ben, az MOST fizessen rá elő, mert libabőr.
00:10
Berohannak a csapatok és megkezdődik a mérkőzés hivatalos felvezetése. Az egyik leghangsúlyosabb téma a Harbaugh-testéverek kapcsolatának feldolgozása grafikonok és bejátszások formájában.
Házigazdánk, Csabi “elismerően” nyilatkozik az édesapa kreativitásáról gyermekei névadása kapcsán, pedig van benne ráció. Jack és Jackie két fia, Jim és John. Ha tippelnem kellene, a kutya neve Joe lehet.
Amikor kiderül, hogy a testvérek 49 és 50 évesek, felmerül, hogy ők is a becsapós “szoptatás közben nem lehet teherbe esni” elmélet áldozatai lehetnek.
00:20
Ahogy végigkísérjük a két csapat útját New Orleansba, nagyjából tizenötödször állapítom meg, hogy bár a különbség az NBA-hez köthető “The Association”-nel csökkent, továbbra is magasan az NFL Films a major ligák legkreatívabb, leghatásosabb képeket előállítani képes részlege.
Jennifer Hudson énekel. Amikor befutott, bármelyik NFL-csapatba befért volna falembernek. Azóta Józsi visszafogott becslése szerint száz kilót fogyott.
Az este embere az ezerfogú jeltolmács, John Maucere, akit a himnusz alatt Alicia Keys kísér zongorán. Nagyon tetszett Weisz Fanni, de sírva kérem az illetékeseket, hogy jövő szilveszterre szerezzék meg Áder János mögé.
A himnusz végére nagyon vártam egyébként a repülőköteléket, de be kell látnom, hogy egy fedett dómban ez nem tartozik a kifejezetten látványos programelemek közé.
00:30
És elkezdődik! A képernyőn Kaepernick. “Miért van a karján buszmenetrend?” - hangzik el a kérdés, miközben megegyezünk abban, hogy noha azt ugyan nem tudjuk eldönteni, milyen vér folyik a 49ers irányítójának az ereiben, de az biztos, hogy kinézetre olyan fazon, akit Jean-Claude Van Damme a film 20. percében agyon szokott lőni vagy csapni.
00:40
A NFL szájszinkron videó egyenes következményeképpen minden alkalommal, amikor a vezetőbíró szót kér, egy emberként üvöltjük, hogy “FINGERTIME”!
00:52
00:55
Megfogadom, hogy bővíteni fogom szakkommentátori szókincsemet és a csapattársakat legalább négyből egy alkalommal magam is játszótársnak fogom nevezni.
01:00
Idegesítő, hogy amikor a stúdióban ülő szakértők (és Sanyi) beszélnek, csak vágóképeket látunk. Megkérdezem Twitteren Galuskától, hogy miért nem adják vissza képben is a stúdiót és legnagyobb bánatomra alsógatyára, atlétára vetkőzött kommentátorokat vízionálok. Később kiderült, hogy a gárda az új székek magas üléspozíciója miatt elmenekült az asztaltól és kortárs jazzbalett formációban nézte a meccset.
01:20
Felháborodok, amikor Dicksont az oldalvonalnál banánhéjjal dobálják meg a nézők. Azt hittem, ez csak Európában “divat”. Szerencsére a következő FINGERTIME során kiderül, hogy csak sárga zászlók voltak, mivel belekapaszkodtak a derék Ed maszkjába.
01:25
Kaepernick botrányosan nagy intercepciont dob. “Hogy lehet valakinek ilyen egyenes a hajvonala?” - hangzik el egy szakértő kérdés, ahogy az irányító csalódottan leveszi a sisakját.
01:31
Ha már haj. Kiderítjük, hogy Józsi az új hajával leginkább Makungára hasonlít a Madagaszkár 2-ből.
01:40
A félidőre készülve spontán szavazás indul: Beyoncé feneke feszes vagy karfiolos? A szavazás 2-2-re áll, amikor Krinya érthetetlen okokból megemlíti Jennifer Lopezt és a párbeszéd komolytalanná válik.
01:48
A Ravensnek minden bejön! Flacco dob egy Hello Kittyt a semmibe, Jonesnak pedig még arra is van ideje, hogy perecelés után felálljon, megbolondítson két védőt és megfussa a TD-t.
02:10
A színpadon Beyoncé és másodpercről másodpercre kevesebb ruha van rajta! Nagyon működik a szeme HD-ben, azt hiszem, egyszer el is pirulok, amikor rámpillant.
A színpad tele van bombázó csajokkal. Hol van egy bátor Justin Timberlake, hogy mindenkiről letépje a melltartót?
Látványban a novemberi Muse koncert után sokkal több kell, hogy lenyűgözzön, de amikor összeáll a Destiny’s Child, érthetetlen okokból kiráz a hideg.
“Ha a Destiny’s Child vissza tud térni, akkor a 49ersnek is sikerülhet.” - írja Twitteren Adande és nagyon remélem, hogy igaza lesz, mert bármerre nézek, nehezülnek a szemhéjak.
02:33
Nincs igaza. Jacoby Jones.
02:43
Ilyet se nagyon látni, elmegy a villany New Orleansban. Nem irigylem Csabiékat, nem lehet kellemes egy ilyen váratlan félórás beugrás. Nekünk sem egyszerű az élet, egyikünk ugyanis szeretné kitölteni a Velvet “Transzvesztita vagy igazi nő?” fotókvízét, de nem megy mobilról.
02:50
Közös megegyezéssel úgy döntünk, hogy a kapcsolószobában nagyjából ez folyhat.
03:08
Ha áram van, minden van.
03:24
Éppen elkezdtem volna gépelni, hogy semmi sem történik, mire a 49ers kiizzad végre egy TD-t. Körbenézek, de csak én örülök. Minden pajtásom elesett az áramkimaradás alatt.
03:30
Most először van olyan érzésem, hogy a 49ersnek van védelme és nem csak azért vannak a pályán, hogy meglegyenek.
03:39
A helyzetem egyre aggasztóbb. Egy ideje már egyedül iszom és kezdek beleizzadni a bőrgarnitúrába. Nagyon kell egy jó meccs... ÉS A 49ERS MEGSZERZI A FUMBLE-T, MEGINT ŐK TÁMADHATNAK!
03:45
Zseniálisak az osztott képernyős Harbaugh-jelenetek...
03:52
A 49ers futójátékában nagyjából annyi fantázia van, mint egy mosópor reklámban, így Akersnek kell nem is olyan messziről rúgnia, de kihagyja, mivel a láthatatlan ember kirúgja a támaszkodó lábát. Kap még egy esélyt a zebráktól.
“Ball does lie.” - morogja valahol csalódottan Rasheed Wallace és beleszív a spangliba, amikor a második kísérletet Akers csúnyán bebikabombázza.
03:56
Megyek, töltök egyet.
04:02
A 49ers hősies védekezése után a piroslámpás negyedben végre Randy Moss is játékra jelentkezik és előkészíti az egyre ellenállhatatlanabb Gore újabb combos futását.
04:04
Ray Lewis sisakján miért van gallytörő rács, más néven emberlökő? Ebben szokott offroadozni?
04:05
Colin Kaepernick! Sőt, COLIN KAEPERNICK! Csak megtanulom leírni a nevét így a végére. Megint futott és ha egy irányító fut, Balázska valamiért boldog.
Rámennek a két pontra, mint Illés Béla a hosszú átadásra. És bukják, mert hosszú idő után sikerül siettetni Kaepernicket. Meccs lesz ebből így a végére.
04:12
San Francisco Harbaugh-nak bejön az élet, igazat adnak neki a bírók, nincs meg az első kísérlet. De csak lelassítani tudja a Ravenst, megállítani nem. Mindenki (én legalábbis biztos) tolást vár az utolsó centik leküzdésére, ehelyett Flacco ismét egyik legmegbízhatóbb célpontját, Boldint választja.
04:20
Nagyjából most érünk abba a szakaszba, amikortól minden egyes play kulcsfontosságú.
04:28
Ami a liláknál Boldin, az a 49ersnél Gore. Szorul a hurok. A Ravens-játékosok szeméről verset lehetne írni. Nem lenne túl optimista...
04:46
És itt a vége! Nem vagyok méltó arra, hogy elkezdjek okoskodni, hogy történt-e szabálytalanság a végén és mit kellett volna másképp csinálni.
Nem hittem volna, hogy a 49ers képes lesz felállni, de összességében hiába voltak ők a szimpatikusabbak (persze csak azért, mert ők kerültek hátrányba), a Ravens a laikus szemével megérdemelten nyert.
Flacco rendíthetetlen volt, dobott alhangon három álompasszt és nem nagyon hozott rossz döntést. Ezzel szemben a 49ers az utolsó percekben mintha nem tudta volna az optimális játékot megtalálni és ez a bajnoki címükbe került.
"Nem alszunk, hogy emberek legyünk?" - kérdezi Józsi, aki időközben magához tért és igaza van, mivel nem sikerült hétfőre szabadságot intéznem. Akkor még nem tudja, hogy egy percet sem fog tudni aludni a horkolásom miatt.
Megint megfogadom, hogy jövőre több meccset fogok nézni. Megint nem fogok.
Ide jutottunk. Szenzációszámba megy, ha a csapat, amelyet nyáron sokan a bajnoki címre is esélyesnek tartottak, nagy nehezen képes behúzni egy W-t. A hazai pályán elért győzelmet még érdekesebbé, esetleg értékesebbé teszik a statisztikák.
A Lakers 50% fölött dobott mezőnyből, 40% fölött a triplavonal mögül és fölényesen nyerte a lepattanópárbajt (45-30). Öten jutottak tíz pont fölé, de senki sem érte el a húszat. Howard nagy kedvvel, hatékonyan játszott és Gasol is lubickolt a hatodik ember szerepkörében.
És még egy "apróság". Steve Nash két gólpasszig jutott, Kobe Bryant tizennégyig.
Amikor már mindenki készen állt arra, hogy lemondjon a Lakersről, előhúztak a cilinderből egy mutatványt, amit még nem láttunk tőlük.
Huszonöt napjuk, tizenkét meccsük, hosszabbítások nélkül nagyjából hatszáz percük van arra, hogy bizonyítsák Mitch Kupchak tervének (Kobe + Nash + DH12 + D'Antoni + trágya pad) életképességét. Február 21-én ugyanis lezárul az átigazolási időszak és azt követően D’Antoninak (akit nem fognak kirúgni) azzal kell főznie, amije van.
Bármennyire hihetetlen, még mindig nem futottak ki az időből, de már menekülniük kell, mint Indiana Jonesnak a perui templomban a kőgolyó elől.
Ahhoz, hogy képesek legyenek betömni a hajón tátongó lyukakat és kiszivattyúzzák az eddig beáradt vizet, több áldozatra és önzetlenségre lesz szükség, mint bárki képzelte. Elsősorban "természetesen" Kobe Bryant részéről.
Igen, megint Kobe, aki lassan olyan, mint a Moldova-klasszikus öreg parasztja, akinek az ésszerűsítő brigád a történet végén viharlámpát akar a tökére akasztani, hogy éjszaka is tudjon dolgozni.
Kobe azt gondolta, vagy sokkal inkább remélte, hogy a nyári felfordulás után is megtarthatja közel 100%-os tulajdonrészét a Lakersben. Mintha belátta volna, hogy tévedett. Ahhoz, hogy a Lakers elinduljon felfelé, Howardot is be kell vennie az üzletbe.
Csakhogy Dwight Howard egyszerű fiú. Nem ért a finom célzásokból, a gesztusokból. Két centiről kell az arcába üvölteni, hogy megértsen valamit. Kobe tizennégy gólpassza (amelyből négynél Howard volt a címzett) egy ilyen kiáltás volt: "CSAPATEMBER VAGYOK! TÖBBET FOGOK PASSZOLNI! LESZEL SZÍVES ÖSSZESZEDNI MAGAD ÉS ELKEZDENI VÉDEKEZNI VAGY KITÉPEM A GERINCEDET ÉS A KOPONYÁDBA VIZELEK!"
Miközben csak reménykedhetünk abban, hogy Dwight megértette az üzenetet, érdemes eljátszani a gondolattal, hogy milyen játékos lett volna Kobe Bryant, ha nem pont Michael Jordant választja példaképének. Pénteki teljesítményét és a statisztikákat elnézve talán érdemesebb lett volna valahova Jordan és Magic közé belőnie magát.
Rengeteg statisztika látott napvilágot arról, hogy mi történik a Lakersszel, ha Bryant túl sokat dob. Íme egy a sok közül: Kobe eddig 116 alkalommal jutott negyven pont fölé jut és a Lakers ezeknek a meccseknek csak a kétharmadát tudta megnyerni. Amikor azonban legalább tíz gólpasszt kiosztott (28 ilyen eset volt), a csapat győzelmi mutatója 82%-ra ugrik!
Azaz kifejezetten jól áll neki a játékszervezés. Érdekesség, hogy Jordannél ezek a számok 70% és 68%, azaz ő egyértelműen jobbat tett csapatával, ha a pontszerzést tartotta szem előtt.
Kobe eddig is olyan játékos volt, aki egyik meccsről a másikra képes volt gyökeresen változtatni a játékán. Ha gyűrűket szeretne nyerni, talán érdemes lenne pályafutása utolsó éveiben képességeit a csapat érdekébe állítani. Nem azt mondom, hogy ez az egyetlen út, hiszen a Lakers ezer sebből vérzik, de mivel már a "minden megoldás érdekel" fázisban vannak, ez (is) egy reális opció.
Ugyanis most nem csak arról van szó, hogy a Lakers bejut-e a rájátszásba vagy sem. A franchise jövője a tét.
Huszonöt napjuk van. Ma este a Thunder ellen kezdődik.
Sosem tudtam büntetőt dobni. Még akkor sem, amikor tudtam kosarazni. Megnéztem, a legjobb szezonomban is csak éppen hogy elértem a 60%-ot.
Azóta teltek az évek, jöttek a kilók, csökkent a játékidő és vele együtt az önbizalom, így ma már az 50% megközelítése is földöntúli örömmel tölt el.
Megjegyzem, nem foglalkozom sokat a témával, egy nagyon jó csapat 7-8. embereként a fő feladatom a védekezés megszilárdítása, nem oszt, nem szoroz, ha a meccsenként jutó egy-két lehetőséget elkótyavetyélem.
Szóval sejtettem, hogy rosszul fogok járni, ennek ellenére egyértelmű volt, hogy ezt a kihívást fogom választani a Csabi által vázoltak közül.
A felvétel a ma este játszott rangadónk szünetében készült:
Hát ennyi. A szezonban elért 30%-os mutató nem sajtóhiba, hanem képességeim hajszálpontos leképezése a matematika nyelvére.
Háromszorosan is megérdemlem ezt a büntetést. Egyrészt nem tudom befogni a számat. Másrészt nem tudok büntetőt dobni. Harmadrészt a mai meccs végén egy kosárlabdapályán ritkán látható gusztustalan falttal terítettem le az ellenfél egyik játékosát.
A - ha jól számolom - négy doboz üdítőt az ő egészségére fogom legurítani a legközelebbi adandó alkalommal.
Ball don't lie.
Hollinger azóta már a Memphis Grizzlies menedzsmentjében húzza az igát, de a PER tovább él korábbi munkahelye, az ESPN honlapján.
Hasonlóan sok más mutatóhoz a PER célja is az, hogy egyetlen számmal illusztrálja a játékosok teljesítményét egy adott időszakban (általában egy szezonban).
Nagyon fontos, hogy a PER percekre visszaosztva kerül kiszámításra és figyelembe veszi az érintett játékos csapatának játéktempóját is, tehát elvileg az összes olyan játékos összehasonlítható a segítségével, aki meccsenként legalább hat percet a pályán tölt, ez ugyanis a mérés alsó küszöbe.
A PER természetesen nem tökéletes. Maga Hollinger figyelmeztet arra, hogy a rendszer nem képes megfelően értékelni azoknak a védőspecialistáknak a hatékonyságát, akik nem jeleskednek a labdaszerzések, illetve a dobásblokkolások területén.
A listát ebben az évben is (zsinórban hatodik alkalommal) LeBron James vezeti több mint 30 pontos PER-rel. Ez egy olyan lélektani határ, amelyet a liga történelmében rajta kívül mindössze hat játékos tudott átlépni: Chamberlain (3x), Jordan (4x), (David) Robinson, O’Neal (3x), McGrady és Wade.
Itt rögtön álljunk is meg egy szóra és egyperces néma fejhajtással tisztelegjünk James teljesítménye előtt, aki ezzel a statisztikájával (a héten elért 20 000 pontja és 5000 gólpassza mellé) is igazolja, hogy visszavonulása után minden idők legjobb játékosai között kell említenünk. Addig még néhány (nem kettő, nem három, nem négy...) bajnoki címmel erősítheti a kampányát.
Érdekesség, hogy aki egynél többször tudott 30 pont fölé jutni, az mind egy lélegzetvételre, egymás utáni szezonokban tette. A mutató létjogosultságát sokak szemében megkérdőjelezheti, hogy Jordan utolsó brutális (31,6) szezonja egybeesik első bajnoki címével, a következő öt gyűrűt a 25-30-as sávban pattogtatva nyerte.
Ahogy tehát említettem, idén is LeBron James vezet (30,31), de Kevin Durant nem sokkal (29,14) marad le mögötte. Kíváncsi lettem, hogy vajon előfordult-e valaha az NBA-ben, hogy egy szezonban többen is 30 fölé jutottak ebben a különleges kategóriában.
Itt szeretném megjegyezni, hogy a listát megszűrtem, így csak olyan játékosok kerülhettek fel rá, akik az adott szezonban legalább 30 meccsen pályára léptek és legalább 20 percet átlagoltak, hogy a percemberkék ne zavarják az összképet.
Szóval és tettel, összesen egy olyan szezont találtam, ahol egyszerre pattogtatott két legendás szezont futó játékos, 2008-09-ben, amikor James (28,4 PPG; 7,6 RPG; 7,2 APG) mellett jelenlegi csapattársa Dwyane Wade (30,2 PPG; 5,0 RPG; 7,5 APG) is áttörte az álomhatárt és 30,4-es PER-rel zárta az idényt.
Szerettem volna perspektívába helyezni Durant idei szezonját, ezért kibővítettem a listát, hogy azok is bekerülhessenek, akik elérték a 29-es PER-t. A fenti hét játékoshoz így is csak Paul (ugyancsak a 2008-09-es szezonból), Garnett, Kareem és a már említett Durant csatlakozhatott.
A PER-hívők szempontjából tehát kijelenthető, hogy minden idők legbrutálisabb egyéni teljesítményeit 2008-09-ben láthattuk, amikor hárman is 29 pont fölé jutottak, de ha Durant így folytatja, nem kizárt, hogy az idei szempont abból a szempontból is legendás lesz, hogy ismét ketten is 30 pont felett végeznek.
Persze bármennyire is szórakoztató, ez csak játék a számokkal és óvatosságra int, hogy az eddig regisztrált 17 legendás szezonból mindössze 4 zárult bajnoki címmel. Shaq kétszer, Jordan és James pedig egy-egy alkalommal tudta gyűrűvel koronázni félelmetes egyéni teljesítményét.
Mindenkinek joga van egy találó becenévhez. Az NBA-játékosoknak meg egyenesen szükségük van egyre. Egy becenév azt jelenti, hogy megérkeztél. Egy becenév azt jelenti, hogy van benned marketingpotenciál. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a menő beceneveknek a hagyományos viccekkel együtt bealkonyodott.
Összeállítottam egy tízes listát. Természetesen szubjektív, ennek ellenére beszédes, hogy nem szerepel rajta aktív játékos. Pedig a feltételek adottak, hiszen a felhasználók ontják magukból az interneten mémmé alakuló poénokat. Talán csak arra lenne szükség, hogy ezt a kreatív energiát rendszerezzék és szervezett csatornákba tereljék. Különben lehet, hogy a menő becenevek is a viccek sorsára jutnak: kikopnak a köztudatból.
Aki nem hisz nekem, fusson velem végig a tavalyi MVP-szavazás végeredményén és sorolja fel az itt található játékosok becenevét: James, Durant, Paul, Bryant, Parker, Love, Howard, Rondo, Nash, Rose, Wade, Westbrook, Nowitzki, Duncan, (Joe) Johnson.
Hogy lehet az, hogy ennek a rengeteg karakteres irányítónak nincs beceneve? Hogy lehet az, hogy minden idők legjobb kezű "hétlábasának" sincs? Hogy lehet az, hogy Kevin Durant kapcsán a legjobb, amivel elő tudtunk állni, a Durantula volt? Hogy lehet az, hogy Kobe Bryant kénytelen előállni egy saját becenévvel, ami kb. mindennek a legalja? Ráadásul egy olyan hónaljszagúval, mint a Black Mamba, amit nagyjából csak ez a reklám képes legitimálni?
Ebből is látszik, hogy Kádár alatt rend volt és ezt mindjárt bizonyítom is.
A forrás, amelyet használtam, a Wikipediáról származik, az itt talált információt egészítettem ki saját gyűjtéssel.
Listámra nem kerülhettek fel a manapság oly népszerű, a vezeték- és keresztnév erőszakos keresztezésével születő torzszülött becenevek, így nincs C-Webb, T-Mac, D-Will, D-Rose és még sorolhatnám.
Emellett fontosnak tartottam, hogy a toplistára felkerülő neveket akár egy szakkommentátor is felhasználhassa, azaz a túl hosszúnak és körülményesnek tűnő becenevek kikerültek. Ezért mondtam le két nagy kedvencemről, a Human Hightlight Reelről (Dominique Wilkins) és a The Big Fundamentalról (Tim Duncan) is.
+1: Michael, azaz Michael Jordan
Minden idők legnagyobb játékosának nem volt igazán eredeti és találó beceneve. Az “Air” sokkal inkább a Nike ötlete volt, mint a szokásos elkövetőké (kommentátorok, újságírók, nézők). Jordan elérte azonban azt, amire csak a legnagyobbak képesek, pályafutása végére kisajátított egy tökéletesen hétköznapi keresztnevet és amikor azt hallottad egy meccsen, hogy "Michael", akkor biztos lehettél abban, hogy kinél van a labda.
10. Dr. J, azaz Julius Erving
A "Doktor" egy gimnáziumi barátjától, Leon Saunderstől kapta a becenevét. Leon volt a "Professzor", Julius pedig a "Doktor". Aztán amikor Erving elkezdett varázsolni a Rucker Parkban, és rá akarták aggatni a "Fekete Mózes" és a "Houdini" becenevet, ő kérte meg az embereket, hogy ha mindenképpen el szereték nevezni, szeretne inkább "Doktor" lenni. Azon kevés becenevek egyike, amely teljesen összenőtt tulajdonosával.
9. Big Country, azaz Bryant Reeves
Bryant Reeves az éppen megalakuló Vancouver Grizzlies első draftoltja volt, egy hegyomlás méretű pirospozsgás fehér center. A pályafutását sajnálatosan rövidre szabták a sérülések, Memphisbe már nem költözött a csapattal. Tehetséges fiú volt, de tipikusan az a játékos, akin rosszul állt a mez, sokkal inkább el tudtad képzelni egy traktor kormánya mögött, szalmaszállal a szájában. A "Nagy Vidéki" becenevet egyetemi csapattársa, Byron Houston ragasztotta rá, amikor látta, milyen hatással van Reevesre első repülőútja.
8. White Chocolate, azaz Jason Williams
Volt időszak, amikor az NBA legszórakoztatóbb csapatát nem Minnesotában, nem is Phoenixben, hanem Sacramentóban kellett keresni. Egy rafinált center (Divac), egy All-NBA erőcsatár (Webber), egy triplagyáros (Sztojakovics), egy kullancs (Christie) és egy pofátlanul fiatal irányító, az ezredforduló Rubiója, akiért reggel megnézted az aktuális Kings-meccs összefoglalóját, hogy mit is csinált már megint. A Kings PR-osa, Stephanie Shepard nevezte el "Fehér Csokoládénak". Amikor meg kellett magyaráznia, hogy miért, előállt egy-két hajmeresztő indokkal, pedig a lényeg annyi, hogy ez a srác úgy bánt a labdával, mint egy fekete utcakölyök.
7. The Worm, azaz Dennis Rodman
Rodman beceneve önbeteljesítő jóslat volt. Aki azt hiszi, hogy egy frusztrált ellenfél ragasztotta rá a "Féreg" nevet, téved, mert az édesanyja volt a tettes, ugyanis flipperezés közben pont úgy tekergőzőtt, mint egy ... féreg. Aztán ahogy teltek az évek, a pályán is megszolgálta becenevét, hiszen egy gátlástalan szemétláda lett belőle, aki nemcsak hogy nem irtózott a piszkos munkától, hanem egyenesen imádta azt és kedvenc szórakozása az volt, hogy mentálisan elpusztította ellenfeleit.
6. Big Shot Brob, azaz Robert Horry
Aki az ezredforduló környékén kezdte el követni az NBA-t, az pontosan tudja, hogy Robert Horry honnan kapta a becenevét, amelyet nem kevesebb, mint hét bajnoki gyűrű támaszt alá. Az itt szereplő szörnyszülöttet Bill Simmonsnak köszönhetjük, aki sosem tudta eldönteni, hogy Rob vagy Bob a vége, ezért összemosta és megszületett "Big Shot Brob", minden idők egyik leghasznosabb specialistája, aki a legfontosabb pilanatokra tartogatta a legjobbját.
4-5. Hakeem the Dream és Clyde the Glide, azaz Hakeem Olajuwon és Clyde Drexler
Két játékos, akit annyi minden összeköt. 1. Együtt játszottak a Univerity of Houston egyetemi csapatában, amelyet Phi Slama Jamának neveztek el, egyszerre utalva a játékstílusukra jellemző zsákolásokra és az amerikai egyetemeken működő, görög betűkkel jelölt diákszövetségekre. 2. Aztán profiként is játszottak egy csapatban, megint csak Houston városában, ahol bajnoki címet is nyertek közösen. 3. Mindketten egy beszédesen rímelő becenévvel rendelkeznek. Hakeem, aki olyan elegánsan játszott, mintha egy álmot láttunk volna, és Clyde, aki úgy siklott át az ellenfél védői között, mintha korcsolyázott volna.
3. The Iceman, azaz George Gervin
Minden idők egyik legjobb hátvédje nemrég múlt 60 éves és övé az NBA egyik legmenőbb beceneve. Gervint azért nevezték el "Jegesnek", mert annyira cool (szó szerinti fordításban hűvös) volt a pályán és olyan rezzenéstelen arccal dobta a hetvenes évek floaterét, a pincért. Aki nem hiszi, nézzen utána: http://youtu.be/U5s6bSfOBpI
2. The Mailman, azaz Karl Malone
Amennyire nem kedveltem Malone-t, mint játékost, annyira találónak tartom a becenevét, még akkor is, ha visszatekintve úgy tűnhet, hogy bizonyos kulcsfontosságú mérkőzéseken a Postás cserben hagyta az övéit és előre le nem egyeztetett szabadnapot vett ki. Ritka az ennyire egyszerű analógiára épülő becenév, amelyet tulajdonképpen bárki megkaphatott volna, aki egyenletesen játszik, mégis Malone-ra aggatták rá még egyetemista korában. Szerencsére nem egy középszerű senkire vesztegették el, hanem minden idők egyik legjobb erőcsatárára.
1. Magic, azaz Earvin Johnson
A becenevek királya, amely nemcsak hátborzongatóan találó volt, de olyannyira összenőtt viselőjével, hogy nehezen hihető, hogy a hivatalos szerveken kívül bárki más az eredeti keresztnevét használná. A Magic név 15 évesen ragadt rá, amikor másodikos gimnazistaként egy szerény 36 pont, 18 pattanó, 16 gólpasszos meccset tett le az asztalra. A feltaláló Fred Stabley Jr., a helyi lap újságírója volt, akit az sem riasztott el, hogy Earvin anyukája mélyen vallásos volt és szentségtörőnek tartotta a Magic nevet. Első helye a fejemben megkérdőjelezhetetlen, hiszen amellett, hogy tökéletesen találó volt, képes volt egybeforrni a Johnson névvel.
Akiket még szerettem:
AK-47, azaz Andrej Kirilenko
Answer, azaz Allen Iverson
Black Hole, azaz Kevin McHale
Larry Legend, azaz Larry Bird
Muggsy, azaz Tyrone Bogues
Plastic Man, azaz Stacey Augmon
Reignman, azaz Shawn Kemp
The Admiral, azaz David Robinson
The Chief, azaz Robert Parish
The Glove, azaz Gary Payton
The Truth, azaz Paul Pierce
És nektek mi a kedvenc becenevetek? Kérem, hogy ha lehet, akkor a történetét is írjátok meg kommentben, hogy okosodjunk!
Nekem jelenleg három dolog szúrja a szemem rettenetesen, a kommentekben nyugodtan ki lehet egészíteni a listát.
A HACK-A-VALAKI STRATÉGIA
Magyarország egyik legnépszerűbb podcastjében már beszéltünk Csabival erről a témáról.
Ha valahogy sikerülne Pierre de Coubertin bárót feltámasztani és eljuttatni egy NBA-meccsre, berohanna a pályára és egy pofon társaságában kihívná párbajra ezt a sportpályára nem való megoldást elrendelő edzőt. Ahogy Peti mondta: nem tetszetős.
Ráadásul nem hiszem, hogy a Liga megengedheti magának, hogy egy, a nézőket ennyire irritáló és nehezen védhető elemet eltűrjön, hiszen a büntetők miatt unalmassá váló negyedeknek legfeljebb a vizeletvisszatartási problémákkal küzdők örülnek.
Nagyon remélem, hogy hamarosan a teljes 48 percre kiterjesztik azt a szabályt, hogy az ilyen jellegű faltokért járó büntetők után a labdabirtokló csapat személye ne változzon.
FLAGRANT FALTOK
Bohózatba illő, ahogy a három bíró minden nagyobb tasli után percekig a monitort bámulja, hogy mit is ítéljen.
Tudom, hogy nem szeretnének egy újabb detroiti tömegverekedést. Tudom, hogy szeretnék megóvni a befektetéseiket. Ettől még ez valamikor egy férfias játék volt, jó lenne legalább nyomokban megőrizni belőle valamennyit.
A megoldási javaslatom ebben az esetben is meglehetősen egyszerű. Minden olyan húzós faltért, amely élő labdánál történik és legalább nyomokban emlékeztet kosárlabdára, legfeljebb sportszerűtlen hiba járhat két büntetővel és labdával.
Természetesen a parkettára nem való megoldások, mint az ütés, rúgás, köpés, Zámbó Krisztián megidézése továbbra is vonhat maga után azonnali kiállítást.
Aztán a szakemberek otthon egy forró kakaó mellett elemezzék ki a kérdéses eseteket és tiltsák el, akit kell.
ÁLTALÁNOS FELFOGÁS
Ez a rész a leginkább aggasztó. És nem a lépéshibákról, a támadóhibát vadászó játékosokról vagy a floppolásról akarok beszélni.
Miközben a játékvezetők úgy szórják a faltokat a labda nélkül pozícióharcot folytató játékosokra, mintha prémium járna érte, a zárások oroszlánrésze szabálytalan, mégis megtorlatlanul marad, jogosulatlan előnyhöz juttatva ezzel a támadókat.
Miközben a labdavezető játékos akadályoztatásáért, kicsit lelkesebb szondázásáért már a gyűrűtől méterekre is azonnal jár a falt, ugyanezt a játékost a palánk alatt lassan kötelező megtolni deréktájon, büntetés legalábbis nem nagyon jár érte, pedig nemcsak döntően befolyásolja a dobás eredményességét, de kifejezetten balesetveszélyes is.
Ami a távoli dobásoknál zajlik, abba jobb bele sem kezdeni. Európában amíg a tempót dobó játékos a levegőben van, addig minden ellene elkövetett falt dobás közbeninek számít. Ezt a szabályt az NBA-ben nem ismerik el, a dobójátékos kezét a jelek szerint nyugodtan telibe lehet verni, ha a labda már elhagyta.
Nem véletlen, hogy régebben Reggie, most Pierce és Kobe annyira lelkesen próbálják megugratni a védőjüket, és alálépni, mert egy távoli dobónak nagyjából ez az egyetlen esélye, hogy faltot ítéljenek a javára.
A ziccerek és zsákolások esetén még durvább a helyzet. Faltot szinte csak azért lehet kapni, ami vállmagasság alatt történik, miközben a levegőben olyan pacsifesztivál van, hogy azt még Barney Stinson is ferge... most figyelj... tegesnek tartaná.
Ma már ott tartunk, hogy a gyűrű közelében eleresztett dobások nagyjából háromnegyedéért nyugodtan faltot lehetne ítélni, de ez annyira szétszabdalná a meccset, hogy sejtéseim szerint ezt egyenesen tiltják a bíróknak.
Ettől még érdemes lenne rendszert és következetességet vinni a bíráskodásba és nagyobb hangsúlyt fektetni a dobójátékos védelmére, mert a mostani káosz nem támogatja a játék népszerűsítését.
Az biztos, hogy nem unatkoztunk. A szezon kezdete előtt néhány nappal teljesen váratlanul berobbant a Harden-bomba és mindenki kedvenc szakállas terroristája átköltözött Houstonba, hogy a törvényszerű visszaesés előtt néhány epikus meccsel tegye le a névjegyét.
Aztán elkezdődött és azóta is tart a Los Angeles Lakers tragikomikus szappanoperája. Mike Brownt kiírták a sorozatból, Phil Jacksont megszégyenítették, Pau Gasolt a sárba tiporták, Kobe kavar, mint Piszkos Fred és még mindig csak december van, a csapat viszont Steve Nashsel együtt sehol.
Nem sokkal később Gregg Popovich felmászott a tízméteres ugrótorony tetejére és középső ujjait magasba tartva belehugyozott az úszómedencébe. 250 000 dolláros mutatvány volt.
Sorolhatnám még, de lehet, hogy felesleges, hiszen a két főcsoportot jelenleg a Miami és az Oklahoma, azaz a tavalyi döntő két résztvevője vezeti és jó esélyünk van arra, hogy júniusban ismét randevúznak.
Fantasztikus történésekben és teljesítményekben tehát nem volt hiány.
És mi a helyzet a díjakkal?
MVP
Ha minden így megy tovább, az utóbbi évek legszorosabb befutója várható a királykategóriában. A két egyértelmű esélyes mellé felzárkózott Carmelo Anthony, aki félelmetes szezont fut a szárnyaló Knicks vezéreként.
James teljesítményére nehéz szavakat találni. Aki arra számított, hogy a bajnoki cím után visszavesz a tempóból, az most szívhatja a fogát, mert a Heat 6-osa ismét történelmi szezont fut. Ilyen számokat (25 pont, 8 pattanó, 6 gólpassz) csak Jordan és Bird (igaz ő négy alkalommal) volt képes letenni az asztalra, csak éppen Jamesnek ehhez mindenkinél kevesebb játékidőre van szüksége brutális dobószázalékának köszönhetően. Szinte biztos vagyok, hogy az idény végén duplázni fog.
Most azonban még Kevin Durant az MVP, aki az elveszített döntő után olyan játékkal tért vissza, amilyet csak számítógépes játékokban lát az ember. Az összes statisztikáján tudott javítani és történelmi tettekben itt sincs hiány, hiszen 50-40-90-es szezont fut (mezőny-, tripla és büntetőszázalék) és ezt egy olyan csapatban teszi, ahol csak a második legtöbb mezőnykísérlet köthető a nevéhez. Mellette szól az is, hogy a csapatáé a legjobb mérleg, amelyet ráadásul a nehezebb főcsoportban harcolt ki.
1. Kevin Durant
2. LeBron James
3. Carmelo Anthony
ÉV ÚJONCA
Megtört a portlandi átok? A Trail Blazersnek sikerült olyan játékost draftolnia, aki nemcsak, hogy tud kosarazni, de többet látjuk mezben, mint gipszben vagy öltönyben? Nagyon úgy fest.
Tudjátok, hogy a Portlandnek mikor volt az utolsó jó nyara? 2001-ben, amikor a 19. körben behúzták Zach Randolphot. Azóta az első körben a következő játékosokra vetették ki a hálójukat: Qyntel Woods, Travis Outlaw, Sebastian Telfair, Szergej Monya, Martell Webster, Linas Kleiza, Tyrus Thomas, Joel Freeland, Greg Oden, Brandon Rush, Victor Claver, Elliot Williams és Nolan Smith.
És most itt van Damian Lillard, aki példátlan módon négy évet lehúzott a Weber State University osztálytermeiben, egy olyan egyetemen, amely épkézláb játékost még nem adott a világnak. Eddig...
Lillard játéka érett és erőtől duzzadó. Magabiztosságáról sokat elárul, hogy három 20+ pontos meccsel kezdte NBA-karrierjét és a héten megvolt az első meccsgyőztes triplája is. Újjáépülő csapatát 50% körüli mérlegen tartja. Egyelőre nálam egyértelműen ő az Év Újonca.
1. Damian Lillard
2. Michael Kidd-Gilchrist
3. Anthony Davis
ÉV VÉDŐJE
Utálom magam, de valamiért én is csak magasemberekben tudok gondolkodni, ha erről a díjról van szó. Jelen esetben négy center nevével zsonglőrködtem percekig, mire végül sikerült döntésre jutnom.
Elsőként kiesett a címvédő Chandler. Aztán kiesett a Jézusra három évet ráverő, és csak 36 éves korában feltámadó Duncan. Végül kiesett a liga legkevesebb pontot kapó csapatának védelmét a gyűrű alatt megalapozó Marc Gasol is.
Bent maradt a francia pacifista, a fegyvereket a héten nyugdíjazó Joakim Noah. A Chicago Tom Thibodeau keze alatt ismét a liga három legjobban védekező csapat közé tartozik és ebben a fáradhatatlan Deng mellett a mindig olvadáspont közeli hőfokon játszó Noah a fő letéteményese.
Asik távozása miatt csaknem 10 perccel többet tesz a közösbe és amellett, hogy dupla-duplát átlagol, gyakorlatilag minden fontos mutatóban élete legjobbját hozza és egyfajta bizarr piros-fehér perpetuum mobileként a védelem motorja.
1. Joakim Noah
2. Marc Gasol
3. Tim Duncan
LEGTÖBBET FEJLŐDŐ JÁTÉKOS
Ebben a kategóriában is rengeteg játékos neve felmerül a sajtóban. Sokan Carmelo Anthonynak adnák a díjat, sőt olyan is van, aki Jason Kiddnek. Nálam sokáig a megtáltosodó Andy Varejao volt a befutó, de a héten lovat váltottam és átnyergeltem a Thunder erőcsatárára, Serge Ibakára, aki sokoldalú játékkal és kőkemény 31 percekkel hálálja meg Scott Brooks és a szakvezetés bizalmát.
Elmehetett volna a kedve a londoni kalandtól, ahol a spanyol válogatottban csak epizodista lehetett. Összenyomhatta volna a tény, hogy Prestiék őt választották az abszolút közönségkedvenc Harden helyett. Ehelyett jobban játszik, mint valaha és soha nem látott aktivitással veszi ki a részét a támadásokból. A büntetőszázaléka 66-ról 83%-ra ugrott, megduplázta távoli kísérletei (16-23 láb) számát és 50%-kal tüzel ebből a távolságból. Már ott tartunk, hogy a triplavonalon túlról is vállalkozik és a dobáshatékonysága éppen csak elmarad Jameer Nelsonétól. OK, ez azért annyira nem nagy dolog.
Az viszont mindenképpen, hogy oroszlánrésze van abban, hogy a Thunder nem érzi meg Harden távozását.
1. Serge Ibaka
2. Anderson Varejao
3. Omer Asik
LEGJOBB HATODIK EMBER
Ebben a kategóriában egyelőre két ember halad fej-fej mellett.
Az oklahomai Kevin Martin mindent megtett, hogy a Thunder cserepadja fikarcnyit se gyengüljön a címvédő Houstonba igazolása után. Már csak egészségesnek kellene maradnia tavaszra.
Nálam mégsem ő, hanem a Clippers új szerzeménye, Jamal Crawford a befutó, akit a tavalyi szezonja után a legtöbben leírtak, de idén bebizonyítja, hogy miért ő az újkori NBA-történelem egyik legjobb cserejátékosa.
A puszta statisztikákon túl az is segíti az ügyét, hogy a Clippers cserepadja az egész liga talán legerősebb második sora, de meccseket befolyásoló játéka és közönségszórakoztató megoldásai nálam egyértelműen a már említett Martin elé helyezik.
1. Jamal Crawford
2. Kevin Martin
3. Carl Landry
ÉV EDZŐJE
Ezen sem kellett sokat gondolkoznom, mivel a New York Knicks parádés rajtja egyértelművé tette, hogy az első harmad legjobb edzője nem lehet más, mint Woodson.
Lehet, hogy ez a csapat annyira tele van veteránokkal, hogy az is elég, ha megfelelő időközönként cserélgeti őket, de szeretném azt hinni, hogy neki is van szerepe Anthony és Smith megfékezésében.
Félek, hogy a következő harmadban már szóba sem kerül majd a neve, mert ezt a dobóformát fenntartani gyakorlatilag lehetetlen, ráadásul nem is feltétlenül vezetőedzői feladat.
Félek, mert Stoudemire-nek egyszer majd vissza kell térnie és tartok attól, hogy onnantól egy időzített bomba kezd majd ketyegni a kispad alatt, mert egyelőre elképzelhetetlennek tartom, hogy Amar'e valóban lenyeli a békát és elfogadja a hatodik-hetedik ember szerepét.
Addig is élvezzük a Knicks látványos, önzetlen és hatékony játékát.
1. Mike Woodson
2. Mark Jackson
3. Larry Drew
ALL-NBA
Végül, de nem utolsósorban következzen a keleti és nyugati ötösöm, egyfajta All-NBA csapatként...
KELET:
Kyrie Irving
senki nem érdemli meg
LeBron James
Carmelo Anthony
Anderson Varejao
NYUGAT:
Chris Paul
Kobe Bryant
Kevin Durant
Tim Duncan
Marc Gasol
És mi a helyzet nálatok? Írjátok meg kommentben, hogy szerintetek most kinek járnának a díjak! Egyóttal boldog karácsonyt kívánok minden olvasómnak és remélem, hogy 25-én este találkozunk a kettős rangadón!
Az egész úgy kezdődött, hogy amikor beértem a Sport TV székházába, egy lógó orrú Méhes Gábor fogadott. Először azt hittem, hogy megint kikapott valamelyik kedvenc horvát csapata. Aztán gyorsan kiderült, hogy az előttünk álló mérkőzéstől tart.
Néhány perccel korábban kapta ugyanis a hírt NBA-szerkesztőnktől, Szalay Tamástól, hogy az idegenbeli túra utolsó meccse előtt Popovich hazaküldte pihenni Duncant, Parkert, Ginobilit és Greent. Ez azt jelentette, hogy az amúgy is hiányzó Leonarddal együtt a Spurs öt legjobb dobója nem állt az edzőlegenda rendelkezésére a bajnok Miami Heat ellen.
Érdemes megállni itt egy percre és tisztázni, hogy az Egyesült Államokban nem minden meccs kerül országos csatornára. A legtöbb összecsapást egy helyi kábelcsatorna sugározza és az ország túlsó végén csak speciális, egyre gyakrabban online előfizetésekkel lehet megnézni.
Ezért a csapatok életében egy országos derbi, mint a csütörtöki kettős rangadók, amelyekből egy a Sport TV nézőihez is eljut, mindig kicsit különlegesebb.
Kivéve akkor, ha azt a csapatot San Antonio Spursnek, az edzőjüket pedig Gregg Popovichnak hívják.
A következő meglepetés akkor ért, amikor már a meccs közben kikerült a képernyőre David Stern dühös közleménye, amelyben elítélte a San Antonio döntését és súlyos szankciókat helyezett kilátásba. Furcsa volt ez a gyors reakció. Valószínűleg azt hitte, hogy a Heat feltörli a Spurs tarcsival a parkettát. Azt hitte, mindenki a Ligán fog röhögni és előremenekült a magyarázattal.
Bölcsebb lett volna megvárni az összecsapás végét, ugyanis a Spurs "B" csapat nagyon összekapta magát és tulajdonképpen csak Gary Neal utolsó perces bénázásai fosztották meg őket a győzelemtől a Heat ellen, akik három negyeden keresztül olyan enerváltan játszottak, hogy egy Twitterező szerint őket kellett volna megbüntetni.
Hamarosan megérkezett a hír a Liga központjából: a Spurs csapatát negyedmillió dollárra büntették, noha hivatalosan egyetlen szabályt sem szegtek meg.
Most akkor kinek van igaza?
Gregg Popovichnak biztosan. Öregedő, vagy már most is öreg sztárjainak öt éjszaka alatt négy meccset kellett volna lejátszaniuk. Idegenben. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy dudaszó, zuhany, busz, reptér és irány a következő város, ahol talán elérik a hajnal négyes ágyat, hogy este egy rövid átmozgatás után megint játsszanak. Brutális menetrend, ember legyen a talpán, aki ilyen beosztás mellett képes pihenni, regenerálódni és még jól is játszani.
A világ minden stadionjában, arénájában megszokott dolog, hogy az edzők forgatják a keretet, hogy frissen tartsák a lábakat. Egy futballcsapatnál senki nem kapja fel a vizet, ha a két fronton helytálló sztárcsapat pihenteti a legjobbjait egy könnyebbnek ígérkező bajnoki vagy Ligakupa-meccs előtt.
Most mégis büntetés járt érte, pedig az alapszakasz végén az NBA-ben is mindennapos dolognak számít a sztárok pihentetése mindenféle mondvacsinált sérülésekre hivatkozva.
És akkor a tankingről még nem is beszéltünk, amikor nem is a játékosok egészsége a fontos, hanem a minél rosszabb mérleg elérése. Ilyenkor hetekkel korábban nyári pihenőre küldenek kisebb sérülésekkel bajlódó játékosokat vagy nem engednek vissza már bevethető embereket csak azért, hogy ennek az intézményesített bundázásnak köszönhetőn nagyobb esélyük legyen az 1/1-es draftcetli megszerzésére.
A bili mégis most borult, aminek az az oka, hogy Popovich és a Spurs évtizedek óta a saját szabályai szerint játszik és ezt Stern és az ő egója képtelen elviselni. Érdemes elolvasni Wojnarowski cikkét a Liga és a csapat között évek óta fennálló ellentétről, amelynek a tegnapi incidens már a sokadik állomása volt.
Ne legyenek kétségeink, Popovich üzenetet akart küldeni. Ő annak a viccnek a főszereplője, akire rászólnak, hogy legyen szíves abbahagyni a medencébe vizelést. Amikor azzal védekezik, hogy mindenki ezt csinálja, az úszómester azzal zárja a vitát, hogy a többiek legalább nem a tízméteres trambulinról csinálják.
Popovich őszinte ember. Nem rejti véka alá a véleményét. Gyűlöli a negyedek közötti interjúkat, amikor neki a csapata mellett lenne a helye, ehelyett semmitmondó kérdésekre semmitmondó válaszokat kell adnia. Azért odaáll, mert kötelező, de elég egy hülye, közhelyes kérdés, és úgy mutatja a középső ujját a kamerába, hogy még a kezére sincs szüksége hozzá.
Hasonlóan rossz a véleménye az NBA menetrendjéről. Amikor tavaly a hivatalos statisztikába az került Duncan neve mellé, hogy azért nem lépett pályára, mert öreg, még mindenki nevetett. Stern állítólag már akkor sem. Popovich most is megtehette volna, hogy egy vírusos fertőzésre hivatkozva a sztárokat a kispad mögé ülteti. Ő azonban megint fel akart mászni a trambulinra és üzenni akart az NBA-nek: "tönkreteszitek a játékosaimat és ehhez én nem vagyok hajnaldó asszisztálni".
Abba pedig a legtöbben bele sem gondolnak, hogy ennek az edzői húzásnak köszönhetően mit érezhettek a hazaúton azok a pályára lépő Spurs-játékosok, akik az egész világnak megmutathatták, mit is tudnak.
Ettől még persze valahol Sternnek is igaza van. Egy ötmilliárd dolláros üzletért felel, amelynek legfontosabb bevételi forrása a televíziós társaságoktól befolyó agyatlan mennyiségű pénz. És bizony azt könnyű belátni, hogy ha a Spurs egyetlen Miamiban lejátszott mérkőzésén 48 percen keresztül Millseket, De Colókat és Andersonokat mutogatnak, akkor az átlag rajongó megköszöni a lehetőséget és átkapcsol a párhuzamosan futó NFL-meccsre vagy az egyetemi bajnokságra.
Stern megbüntette a Spurst, pedig egyetlen érvényben lévő szabályt sem szegtek meg.
Ő is üzenetet küldött. Nem hajlandó tolerálni a termék nyilvános és egyértelmű rongálását. Főleg akkor nem, ha ezt a Spurs teszi.
Amit nem vesz észre, hogy megnyilvánulásai legalább ennyire ártalmasak a Ligára nézve. Nem tudott ellenállni az egójának, már a meccs előtt a földbe kellett döngölnie Popovichot, most meg kénytelen elviselni, hogy gyakorlatilag mindenki rajta nevet és O'Nealtől kezdve Doc Riversen át Steve Kerrig mindenki a Spursnek ad igazat.
Még másfél évig kell kibírnunk, hogy a képmutatással, kegyes hazugságokkal, közhelyes interjúkkal és kitalált sérülésekkel teli kirakat fontosabb, mint az őszinteség. Stern-éra, én így (nem) szeretlek.
"Hú bazzeg, ebbe szépen belenyúltál." - olvasom a telefon kijelzőjén az FSzSE-Hajós Alfréd DSE örökrangadó félidejében. De mibe? Elsőre arra gondoltam, hogy a Csabiról készített fotóm borzolta fel a vártnál jobban a kedélyeket, de a biztonság kedvéért rácsörögtem.
Szóval kirúgták. A "nézés" után csak idő kérdése volt.
Talán több esélyt érdemelt volna. Dwight Howard fizikálisan egyelőre árnyéka önmagának, Steve Nash nem is játszik, miközben a csapat egy új támadási rendszert próbál elsajátítani.
De ebben a városban ezzel a kerettel nem lehet 1-4-gyel állni, mert Jack Nicholson előveszi a Ragyogásban használt fejszét és rájuk töri az öltözőajtót, bekiabál, hogy "Here's Johhny!", aztán megnézhetik magukat.
Ahogy Robert Sacre, a Lakers újonca példátlan éleslátással összefoglalta: "Mi a Lakers vagyunk. Tőlünk elvárás a győzelem."
Mert ha nincsenek győzelmek, akkor már tényleg semmi sem marad, amivel igazolni lehetne Mike Brownt. Kezdjük azzal, hogy aki kitalálta, hogy ő kövesse Phil Jacksont, azt érdemes lenne berendelni Mácsai Pálhoz a Terápiába. Aki pedig azért felelős, hogy ezt a szakmailag rossz döntést előtte le se egyeztessék Kobe Bryanttel, az a pszichológust ki is hagyhatja, jöjjön egyenesen hozzám, lepecsételem a papírját, hogy egy megveszekedett bolond.
Biztos vagyok benne, hogy Mike Brown jó ember. Amikor látom, mindig az jut eszembe, hogy olyan ölelnivaló. Ettől még egy bohócnak tartom, abból is a legszomorúbb fajtának, akiről mindenki tudja, hogy az, csak ő nem.
Hiszem, hogy ha időben elküldik Clevelandből, a Cavs bajnokságot nyer és James még mindig ott játszik. Ő volt az első szupersztár, akire Brown szemmel láthatóan képtelen volt hatni. Amikor Los Angelesbe szerződött, még nagyobb fába vágta a fejszéjét.
Nem volt elég számára az elmúlt év, hogy elfogadtassa magát a csapattal és a várossal. Lehet, hogy tisztelték és elfogadták, mint embert, de sosem éreztem azt, hogy a Lakers az övé lenne.
Talán erős kifejezés, hogy a csapata megbuktatta. De folyamatosan úgy éreztem, hogy a játékosok nyilatkozatai őszintétlenek és fenntartom, hogy ezzel a kerettel ilyen rosszul védekezni csak akarattal lehet.
Mike Brown tehát a múlté, és bárhová nézek, csak esélylatolgatásokat látok. Vajon ki lesz a Lakers következő edzője? A válasz nagyon egyszerű lenne, ha a kollektív szerződés engedélyezné a játékos-edző intézményét. Mivel azonban nem ez a helyzet, így az, akit Kobe Bryant akar.
Ugyanis ez a csapat már jó ideje Kobe Bryanté. Mióta Shaqet kiutálta, azóta mindenképpen. Még egyszer nem fogják elkövetni azt a hibát, hogy azt a játékost, aki az évi 30 milliós szerződésével gúzsba köti a csapatot, ne kérdezzék meg.
Ha ebből a nézőpontból közelítem meg a kérdést, akkor csak két komoly esélyes marad.
Stan Van Gundy alapból kiesik, bár szívesen megnézném Dwight Howard arcát, amikor megtudja a hírt. Jerry Sloant fantasztikus edzőnek tartom, de az ő szerződtetésének és szigorának csak Nash és talán Gasol örülne. Mike D’Antoni a hírek szerint egy műtét miatt még hetekig ágyhoz van kötve, ráadásul pályafutásának ebben a szakaszában hiba lenne Nash köré csapatot építeni, ami D’Antoni szerződtetésének egyértelmű üzenete lenne.
Szóba került még Nate McMillan, de akikkel komolyan számolni kell és Kobe rostáján is átmehetnek, az Phil Jackson és Brian Shaw.
Előbbit nem kell bemutatni, pihent egy évet, ráadásul imádja Howardot és mindent tud arról, hogyan kell Kobe és egy klasszis center köré bajnokcsapatot építeni. Ami ellene szól, hogy az utóbbi években az a kevés szakmaiság, ami a pályafutását övezte, is megkopni látszott és ebben a ligában a zen már kevés lehet. Arról nem is beszélve, hogy ha Jacksonnal a triangle is visszatér, akkor mi lesz Nash-sel?
Emiatt jobb döntésnek tartanám Shaw-t, akit nagyon tehetségesnek tartanak, akinek "tartozik" a Lakers és akit Bryant tavaly szívesen elfogadott volna vezetőedzőnek.
Akármi is lesz, Los Angelesben új időszámítás kezdődik. Nálam továbbra is a Nyugati Főcsoport legfőbb esélyesei és a sikerekhez lehet, hogy csak egy olyan edző kell, aki nem áll a játékosok útjába.
Meg egy kis egészség.
Klement Balázs szerint mindenképpen, aki a Facebookon előbb csak egyet nem értését fejezte ki néhány keresetlen szóval, de aztán sikerült rávennem arra is, hogy írja meg, szerinte kiket illetne ez a cím.
Átnéztem az általa hozott példákat, sőt kiegészítettem a listát, majd előbb osztottam, aztán szoroztam, és most szeretném megosztani veletek, mire jutottam.
Balázs egyébként kiváló javaslatai közül a 67-es 76erst, a 72-es Lakerst és a 89-es Pistonst hamar kizártam, beemeltem viszont a 96-os Bullst.
Akik végül fennmaradtak a rostán:
- 1965-ös Celtics (Jones-Havlicek-Sanders-Heinsohn-Russell)
- 1986-os Celtics (Johnson-Ainge-Bird-McHale-Parish)
- 1987-es Lakers (Magic-Scott-Worthy-Green-Jabbar)
- 1996-os Bulls (Harper-Jordan-Pippen-Rodman-Longley)
- 2004-es Lakers (Payton-Bryant-George-Malone-O'Neal)
- 2013-as Lakers (Nash-Bryant-Artest-Gasol-Howard)
Kellett néhány kapaszkodó...
Első körben megvizsgáltam, hogy ezekből a gárdákból hány játékos jutott be a Hírességek Csarnokába. Talán lesz, akit meglep, de a felsoroltak között egy olyan kezdőcsapat sincs, amelynek minden tagját beválasztották volna a Halhatatlanok közé.
A két bostoni gárda egyenként 4-4 Hall of Famerrel büszkélkedhet (Sanders és Ainge nem került be), míg a Showtime Lakers és a 72-10-es Bulls 3-3-mal.
Két csapat helyzete bizonytalan még.
A 2004-es Lakers hamarosan felzárkózhat a legnagyobbak mellé, ha Gary Payton és Shaquille O’Neal is bekerül az elit elitjébe, ami gyakorlatilag biztosra vehető.
Emellett természetesen arról is csak sejtéseink lehetnek, hogy mi lesz az idei Lakers-kezdő sorsa.
Kobe-nak már évek óta bérelt helye van Springfieldben. Nehezen tudom elképzelni, hogy Steve Nash és (jó néhány évvel később) Dwight Howard ne követné a Mambát. Gasol ügyében egyelőre nem tudok dönteni, de ha összejön, amiért ezt a csapatot összerakták, azaz bajnokok lesznek (esetleg többször), akkor nem tudom elképzelni, hogy az ezredforduló egyik legsikeresebb európai játékosának ne jutna hely.
A második körben Bill Simmons piramisát hívtam segítségül, amelyet 2010-es, The Book of Basketball című könyvében épített fel. Ha valaki szerepelt a 96 játékost tartalmazó listán, akkor pontot kapott. Az első, Michael Jordan 95-öt, a második Bill Russell 94-et és így tovább.
Az eredményeket torzítja, hogy a jelenleg aktív játékosok a könyv megjelenése óta feljebb kerülhettek a listán és helyezésük a pályafutásuk végéig még simán változhat(na). Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy hiába például Jabbar brutális pontszáma, 1987-ben már vastagon túl volt a fénykorán, azaz az életműdíjak is árnyalják a helyzetet. De ez úgyis csak egy játék ez a számokkal, nem kell véresen komolyan venni.
A pontszámok így alakultak:
1965-ös Celtics: 278 pont
Jones 63, Havlicek 82, Heinsohn 39, Russell 94
1986-os Celtics: 231 pont
Johnson 42, Bird 91, McHale 61, Parish 37
1987-es Lakers: 231 pont
Magic 92, Worthy 46, Jabbar 93
1996-os Bulls: 194 pont
Jordan 95, Pippen 72, Rodman 27
2004-es Lakers: 305 pont
Payton 55, Bryant 88, Malone 78, O'Neal 84
2013-as Lakers: 166 pont
Nash 60, Bryant 88, Howard 18
Hatalmas fölénnyel nyer a 2004-es Lakers! Most látszik csak igazán, micsoda príma csapat lehettek volna, ha a két alfahím képes együttműködni és egészségesek maradnak.
Ezen a területen meglepően nagy lemaradással küzd az idei kezdőcsapat, még akkor is, ha az előbb felvázoltaknak megfelelően feltételezzük, hogy a könyv egy nem létező idei kiadásában Howard és Nash néhány hellyel előrelépne és talán Gasol is bekerülne.
Papíron Kobe-nak is előrébb kellene lépnie, mert a könyv megjelenése óta nyert egy újabb gyűrűt, de embertelenül sűrű előtte a mezőny.
Fordítsuk komolyra a szót! Hiába a négy potenciális Hall of Famer, hiába a brutálisan magas pontszám a piramisos összesítésben, a 2004-es Lakerst eredménytelenség miatt diszkvalifikálom. Aki nézte őket, pontosan tudja, hogy azokon a napokon, amikor éppen mindenki hadra fogható volt, Payton és Malone csak szenvedett a háromszögben. Ritkán volt az embernek olyan érzése, hogy történelmet lát a pályán.
Erre a sorsra jut az 1996-os Bulls is, amely lehet, hogy a cserepaddal, illetve Phil Jacksonnal kiegészülve minden idők legjobb csapata volt, de a kezdőjében két olyan játékos is szerepelt, akik ugyan nagyon fontos fogaskerekek voltak, de nem tekinthetők klasszisnak.
Marad tehát a Celtics és a Lakers két-két csapattal.
Fenntartom, hogy az idei Lakers a palánk alatt felveszi a verseny bármelyik nagy előddel. Howard védekezése jobb napjain megközelíti Russell dominanciáját, Gasol pedig egy ritkán látható fineszes magasember, aki megfelelő számú érintéssel megoldhatatlan feladatot jelent.
Ahhoz sem férhet kétség, hogy hajlott kora ellenére Bryant a versenyben maradt kettesek közül a legjobb.
Azaz a vitát az irányítóknak és a hármasoknak kell eldönteni.
Az irányítók listája? Sam Jones, Magic, Dennis Johnson, Steve Nash. Egytől egyik korszakos, kiváló játékosok. Talán a két bostoni játékmester neve nem sokat mond a laikusoknak, de a piramison elfoglalt helyük egyértelműen jelzi, hogy nem ezen a poszton fog eldőlni a harc.
Nézzük akkor a hármasokat! World Peace, Worthy, Sanders és... LARRY BIRD! A piramis 5. helyén álló Larry Bird! Minden idők egyik legokosabb és legszorgalmasabb játékosa Larry Bird.
Itt a vége.
Ez a Lakers papíron nagyon jól néz ki. De ha Nash, Bryant, World Peace, Gasol és Howard minden idők legjobb ötöse akarnak lenni, akkor az út az 1986-os Boston Celticsen keresztül vezet.
Balázs, köszönöm, hogy rávettél, hogy elgondolkodjak a dolgon!
És nektek mi a véleményetek?
Akinek lettek volna kétségei Natasa motivációval kapcsolatban, az a tegnapi nap folyamán megtudhatta az igazságot.
"Tizenegy évvel ezelőtt nem voltak megfelelőek a feltételek az élsporthoz, ezért távoznom kellett, de mindig vissza akartam térni, hogy a szerb színeket képviselhessem."
"Hazatérek."
"Nagyon boldog vagyok, hogy visszatértem a szülőföldemre."
Szóval az van, hogy amikor Dusev-Janics Natasa átköltözött Magyarországra, akkor tulajdonképpen mindössze munkahelyet váltott. Talán úgy érezte magát akkor, mint Paksy Tímea most, aki "kényszersógor" lesz, pedig szereti ő Magyarországot, de nem annyira, hogy éhen haljon. Igaza van.
Sőt, minden "légiósnak" igaza van, aki élsportoló létére nyomorogni kényszerül, ezért más országban folytatja. Ha valaki valamiben a világon az egyik legjobb, akkor megérdemli, hogy az adott területen a legjobban keresők között legyen a világon.
Van azonban egy kis gond. Én azt hittem, hogy Natasa itthon érezte magát és nem hiányzik neki Szerbia. Tévedtem. Az én bajom, túl fogom tenni magam rajta.
Jól haladok, már most sem szomorkodom, hogy hazamegy, sőt, természetesen tiszta szívből kívánok neki sok sikert a kajakban és a szárazföldön egyaránt. Nem sajnálok egy fillért sem, amit az adómból a pályafutása támogatására fordítottak, így lemondok a szerbek esetleges kárpótlásáról is.
Ellenben ha tudtok valahol egy szavazásról, ahol az a kérdés, hogy Dusev-Janics Natasának jár-e 35 éves kora után az életjáradék a magyar államtól, akkor szóljatok, mert megyek nemmel szavazni.
Szerintem már most is kvittek vagyunk.
Aki ismer, tudja rólam, hogy pólóőrült vagyok. A szekrényben nagyságrendileg száz, a szivárvány minden színében pompázó felső vár bevetésre, illetve egyre nagyobb részük arra, hogy belefogyjak.
A kedvenceimet igyekszem nektek is megmutatni, így talán van, aki emlékszik erre a pólóra.
Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, annak pedig külön örültem, hogy az elkövetője egy magyar srác.
Németh Gyula több mint egy évtizede dolgozik grafikusként. Valaha hozzám hasonlóan a reklámszakmában termelte a GDP-t, de egy ideje szabadúszó. Az amerikai focit lassan két évtizede követi, egy ideig játszott is itt-ott, most pedig Újbudán edzősködik.
Egy szabadúszó az elején mindent elvállal, így Gyula portfóliójába is becsúszott néhány olyan embléma, amelyeket amatőr csapatoknak készített. Szerencséje volt, már amennyire szerencsének tekinthető, hogy a munkáiból sugárzó zsenialitásra mások is felfigyeltek és megjelentették néhány, a szakma krémjének termését bemutató grafikai albumban.
Így kerültek ki a munkái a tengerentúlra és ma már ott tart, hogy az NFLPA (NFL Játékosok Szövetsége) egyik hivatalos illusztrátora és az egyik legnagyobb sportkártyagyártónak, a Panininek rajzol.
Gyula most nagy dologba vágta a fejszéjét. Charming Faces, azaz Bájos pofik címmel meg szeretne jelentetni egy könyvet, amelyben összegyűjteni az NFL történelmének legfurcsább fazonjait és legnagyobb gazembereit. Ráadásul a kiadványban nem csak a tőle megszokott és méterekről felismerhető markáns, szögletes, zord stílusban fog rajzolni, hanem új oldalairól is megismerhetjük.
Nem képeskönyvről beszélünk, hiszen minden játékoshoz tartozik egy rövid szöveges ismertető, természetesen szemet gyönyörködtető tipográfiával.
Érdemes belenézni a tervekbe. Ez itt a nagybetűs VILÁGSZÍNVONAL! Valami, amire büszkék lehetünk és aminek mi is részesei lehetünk. Nem úgy, mint amikor korábban a héten vezető portálunk megírta, hogy Louis C.K. kicsit nekünk, magyaroknak is nyerte azt a két Emmy-díjat, hanem ténylegesen.
Gyula a Kickstarteren, a világ legnagyobb közösségi befektetői oldalán keres partnereket álma valóra váltásához. A honlap működése pofonegyszerű. Ha van egy ötleted, összeállítasz egy prezentációt és meghatározod, hogy mennyi pénzre van szükséged a projekt elindításához. Gyulánk például 22 ezer dollárt szeretne összegyűjteni 44 nap alatt a gyártási- és jogdíjköltségekre.
Ha tetszik az ötlet, akkor a honlapon megadhatod, hogy mekkora összeggel támogatnád. A rendszer akár 1 dolláros felajánlást is elfogad, de érdemes bőkezűbbnek lenni, mert a támogatók jutalma sávosan nő. Én 50 (illetve 60, mert hiába vagyok magyar, az oldal szemében külföldinek számítok) dollárral támogattam meg a projektet és ezért nem csak azt kapom cserébe, hogy Gyula álma valóra válik, hanem a megjelenés után megkapom a Bájos pofik nyomtatott- s digitális változatát, egy pólót és egy patent kis matricát is.
Ha a meghatározott időn belül nem jön össze a célként meghatározott felajánlás, akkor a támogatásra szánt összeget nem vonják le a kártyánkról és Gyulának új utakat kell keresnie. Remélem, erre nem kerül sor.
Szóval irány a Kickstarter, ahol csak annyi dolgunk van, hogy egy jó nagyot rúgjunk Gyulába, illetve a projektjébe és tavasszal mindenkinek a könyvespolcán ott figyelhet egy Bájos pofik, amit amikor majd kinyitsz, akkor jóleső érzéssel tölthet el, hogy te is a részese voltál.
Néhány év alatt a YouTube az első számú online videóforrássá vált, nem csoda, hogy a Google-nak is megakadt rajta a szeme és megvásárolta. Azóta már akár 10 órányi anyagot is feltölthetünk rá, sőt, egy jól sikerült családi videóval dollármilliókat kereshetünk.
Most mégsem idiótán táncoló dél-koreai rappereket, ökoharcos macskákat vagy a világ legelképesztőbb LEGO-installációját fogom a figyelmetekbe ajánlani, hanem - ahogy azt a Facebookon már hetekkel korábban megtettem - az egész YouTube számomra legcsodálatosabb csatornáját, az NBARetroHD-t.
A név meglehetősen beszédes, de a gyengébbek kedvéért megmagyarázom. A névtelen, de így ismeretlenül is istenített felhasználó retró NBA-meccseket tölt fel, elvileg HD-minőségben. Ez utóbbi persze barokkos túlzás, mert ugyan a pixelszám megvan, de a nyersanyag hiányosságai miatt a minőség hagy kívánnivalókat maga után.
De kit érdekel ez, amikor újranézhet olyan epikus meccseket, mint LeBron első meccse, vagy a 186-184-es végeredménnyel végződött triplahosszabbításos Pistons-Nuggets derbi 1983-ból, hogy a számtalan rájátszásbeli thrillert vagy döntőben lejátszott és feltöltött összecsapásokat ne is kezdjem el számba venni.
Mivel az első NBA-meccsemet 1991 nyarán láttam (a Lakers-Bulls döntő utolsó összecsapása), az itt található mérkőzések oroszlánrészét élőben láttam, ezért ezekre csak akkor kattintok, ha nosztalgiázni támad kedvem.
Amik viszont a számomra igazán érdekesek és értékesek, azok a korábbi korszakból származó felvételek. A blogbejegyzések számából és gyakoriságából jól lemérhető, hogy éppen milyen a munkahelyi leterheltségem. Az elmúlt hetekben hálni jár csak belém a lélek, de ha esetleg tudok lopni magamnak egy órát, akkor rögtön erre veszem az irányt, hogy belekukkantsak egy 1982-es 76ers-Celtics meccsbe Dr. J. és Larry Bird főszereplésével vagy az 1962-es (!) Celtics-Lakers döntő mindent eldöntő 7. mérkőzésébe Elgin Baylorral és Bill Russellel.
Ha van regisztrált YouTube accountod, akkor érdemes feliratkozni a csatornára, hogy értesítést kapj a frissítésekről és ha már ott vagy, én a helyedben készítenék egy biztonsági másolatot is a feltöltött anyagokról, bár egyelőre úgy fest, hogy a túlnyomórészt NBA TV-s adások digitalizálásával épített gyűjtemény senkinek sem szúrja a szemét. Erre a feladatra én a YTD Video Downloader nevű programot használom, de biztos van még kismillió cucc, ami legalább ennyit tud és ugyancsak ingyenes.
Csodálatos esély ez arra, hogy megismerjünk egy olyan korszakot, amelyre már alig emlékszünk vagy sosem láttunk, esetleg újraértékeljünk pillanatokat, amik első pillantásra nem tűntek fontosnak.
Engem a héten akkor rázott ki a hideg, amikor az 1992-es rájátszásból egy Sonics-Warriors meccset néztem és az egyik időkérésnél a Nirvanától a "Smells Like Teen Spirit" szólt. Értitek, 1992-ben? Értitek, Seattle-ben, a grunge szülővárosában? És Kurt Cobain még él és talán ezekben a napokban kezd tele lenni a hócipője azzal az eszelős népszerűséggel, ami (legalábbis részben) az öngyilkosságához vezetett.
Akkor ez csak egy világsláger volt. Most egy darabka történelem.
Jó szórakozást!
Amikor épp nem NBA-meccseket kommentálok vagy blogbejegyzéseket írok, akkor egy reklámügynökségnél sok egyéb más feladatom mellett például a közösségi felületek működési elvét próbálom megérteni több-kevesebb sikerrel. Az egyik leghatékonyabb eszköz, amelyet a tengerentúlon már nemcsak a cégek használnak napi szinten, hanem az NFL csapatai is, az a Twitter.
Van ennek a csatornának egy kellemetlen tulajdonsága: elég egy rossz húzás és ömlik be rajta a szenny. Minél nagyobb a rajongótábor, annál több ember kell a kiszivattyúzásához. Ráadásul elég, ha csak az egyiküknek rossz napja van, máris kész a PR-katasztrófa.
A Kansas City Chiefsnek több mint 100 000 követője van, ezért meglepett, hogy vették a fáradtságot egyik szurkolójuk sejtésem szerint szokványosnak mondható tweetjének a megválaszolására.
Travis Wright évtizedek óta a Chiefs szurkolója és eléggé tele lehetett a hócipője, amikor ezt írta:
“Már nem vagyok akkora @kcchiefs szurkoló. Az, hogy Clark Hunt minden évben 30 millával a plafon alatt van, egyszerűen nem etikus. A kapzsi tulajdonosok bekaphatják.”
Ahogy mondtam, sejtésem szerint naponta több tucat ilyen tweet születhet. A KCC “illetékese” mégis válaszolt egy privát üzenetben, mégpedig ezt:
“Nem lenne baj, ha ragaszkodnál a tényekhez. A te dolgod, hogy szurkolsz-e nekünk vagy sem. Kapjál már észbe!”
Nem mérték fel, kivel húznak ujjat, mivel Travis történetesen közösségi médiával foglalkozik és több követője van, mint a Chiefsnek. Egyértelmű, hogy a csak neki szánt privát üzenetet közzétette, főleg amikor megtudta, hogy a Chiefs blokkolta őt Twitteren, vagyis a csapat tweetjei többet nem jelentek meg a Twitter-falán.
Travis megírta a sztorit az egyik népszerűbbb közösségi cikkmegosztó oldalra, a Redditre, ahol az olvasók felkapták és a történet saját lábra állt.
A Chiefs látta, hogy gond lesz, ezért összetákoltak valamiféle nyilvános bocsánatkérést, amelyet közzétettek Twitteren, de ezt a címzett természetesen nem láthatta, hiszen, ahogy korábban írtam, blokkolták őt.
Wright körbeturnézta a helyi televíziós csatornákat és rádióállomásokat, a hír pedig a Yahoora is kikerült, illetve néhány nap késéssel a Sport TV blogjába.
Travis maga is elismeri, hogy az első tweet kicsit bunkóra sikeredett, de abban tökéletesen igaza van, hogy egy NFL-franchise nem állhat le vele vitázni, főleg nem ebben a stílusban.
“Úgy voltam vele, hogy ha játszani akarnak, akkor játsszunk! A közösségi média az én sportágam. Szóval azt hiszem, a Chiefs idei mérlege már 0-2.”
A Chiefs azóta sem kereste meg Travist személyesen, de az események minden bizonnyal megtanították őket és a többi profi franchise-t is egy-két dologra.
Ti mit gondoltok? Egy csapatnak (de beszélhetek akár a Sport TV több mint 100 000 rajongóval rendelkező Facebook-oldaláról is) mindent el kell tűrnie? Vagy visszavághat, de ésszel? Vagy csapjon oda a sok trollnak?
Azóta eltelt néhány óra és volt időm gondolkodni, hogy is reagáljam le ezt a hírt. Mivel az NBA-t követem már egy ideje, tisztában vagyok azzal, hogy ez az első olvasásra bombahír valójában milyen keveset jelent. Úgy döntöttem, hogy akkor járok el a leghelyesebben, ha felszólítok mindenkit, hogy őrizze meg a nyugalmát és a Hanga Ádám ledraftolását követő mini kérdezz-felelek formájában járom körbe a témát.
1, Mit jelent ez a szerződés a gyakorlatban?
Őszintén? Nem sokat. A Los Angeles Lakers feltöltötte a keretét olyan játékosokkal, akiket szeretne alaposabban megnézni az edzőtáborban és cserébe felajánlott egy NBA-szinten jelentéktelen összegeket tartalmazó szerződést, amelyet bármikor felbonthatnak.
2, Akkor minek örülünk?
Az NBA-be sokféleképpen lehet bejutni. Somogyi Gergely, elsősorban persze kényszerűségből, a legnehezebbet választotta.
Mivel egy gyengének számító egyetemi csapat kiegészítő embere volt, csak abban bízhatott, hogy a magassága miatt lesz csapat, aki lát benne fantáziát. A Draft éjszakáján még csalódnia kellett, de a Los Angeles Lakers elhívta a Nyári Ligába, ahol lehetőséget is kapott.
Aminek örülünk, hogy a jelek szerint abban a néhány napban sikerült elhitetnie a jelen lévő szakvezetőkkel, hogy van benne fantázia. Annyi biztosan, hogy egy edzőtábort végigcsináljon a nagycsapattal.
3, Akkor most ő is ott fog ülni Kobe mellett a szezonnyitón?
Van rá esély, de most azt mondom, hogy nem sok. Egy NBA csapatnak 15 igazolt játékosa lehet és a Los Angeles Lakers kerete már most 13 játékosból áll, azaz a harc az utolsó két helyért folyik.
A nyári igazolások után ráadásul nem is állnak rosszul magasemberekkel, hiszen Somogyi olyan nevek mögé kerülne egy képzeletbeli rotációban, mint Dwight Howard, Pau Gasol, Antawn Jamison, Jordan Hill és Earl Clark.
4, Ha nem “éli túl” a keretszűkítést, mi lesz vele?
Nagy lehetőség előtt áll, hiszen néhány napig a liga legerősebb (Howard) és egyik legképzettebb (Gasol) magasembere mellett tanulhatja a szakmát és Nash mellett a saját játékintelligenciájáról is számot adhat.
Ha nem marad a csapatnál, akkor ezt a szezont sejtéseim szerint a D-League-ben fogja tölteni, ahol meccsrutint kell szereznie és szabad szemmel is jól látható statisztikákat kell produkálnia.
Ha jól teljesít, előfordulhat, hogy a szezon közben akár egy másik csapat bejelentkezik érte és bedobja a mélyvízbe, de valószínűbbnek tűnik, hogy a sorsa 2013 nyarán dől el. Ha akkor sem jut szerződéshez, akkor pedig irány Európa!
5, Foglald össze, milyen esélyei vannak, de legyél optimista!
Nem kerül be a 15-ös keretbe, a D-League-ben fog játszani. - 60%
Bekerül a 15-ös keretbe, de leküldik a D-League-be. - 25%
Bekerül a 15-ös keretbe, de a pad végén ücsörög. - 10%
Bekerül a 15-ös keretbe és a rotáció tagja lesz. - 5%
Ezt a cikket is úgy fejezem be, ahogy szoktam. Én lennék a legboldogabb, ha rámcáfolna. Go Greg Go!
A sheridanhoops.com egy független kosárlabdaportál. Chris Sheridan áll mögötte, aki több éven át az ESPN egyik elismert szakírója volt és tíz évet lehúzott az AP-nél is. Az oldal indulása óta eltelt évben körbevette magát szakértőkkel, többek között az európai kosárlabdában otthonosan mozgó AJ Mitnickkel, aki tegnap összeállította a kvalifikációs sorozat legjobb NBA-kötődésű játékosainak listáját.
Nem kispályás harcosokról beszélünk. Az első helyen a Polák Pöröly, Marcin Gortát kopasz feje csillog, aki a finnek mögött loholó lengyel csapat vezére. A második a szlovéniai buszjegyet már kiharcoló olasz válogatott legismertebb játékosa, a denveri Danilo Gallinari. A harmadik helyre az izraeli Casspi, a negyedikre a félelmetes formában játszó új brooklyni szerzemény Teletovics, az ötödikre pedig a továbbra is egy negyvenéves alkoholista patológus maszkját viselő Teodoszics ért be.
Szóval nem rossz a lista...
Találunk rajta egy magyar játékost is. Mitnick a 18. helyen hozza Hanga Ádámot, aki a csoportot vezető Ukrajnától csak a végjátékban vereséget szenvedő, egyébként ezer sebből vérző magyar csapat legjobbja. És hogy mit gondol róla?
"Hanga kiváló atléta, a közeljövőben esélye van arra, hogy NBA játékos legyen. Az elmúlt szezonban került a spanyol első osztályba, ahol folyamatos fejlődést mutat. A sorozatban jól dob (csaknem 19 pont átlagban 50%-os mezőnymutatóval), ami talán annak az önbizalomnak is köszönhető, ami a radar alatt lévő magyar csapat egyetlen draftolt játékosától elvárható. A paraméterei és az atletikussága alapján megvan az esélye arra, hogy ő legyen a Spurs következő második körös "rablása", de csak akkor, ha a következő években is ebben a tempóban fejlődik."
Sokszor kérdezitek adás közben, hogy mi lesz Ádámmal, én pedig jól nem válaszolok, mert nem követem a spanyol ligát, így csak vissza tudnám nektek böfögni, amit máshol olvastam. Furcsa a helyzet, mert most is ezt teszem. Ennek az oka, hogy ez a néhány mondat kiválóan összefoglalja, hol is tart(hat) Ádám.
Igen, várakozáson felül teljesített Spanyolországban. Nem, ez nem jelenti azt, hogy Popovich a jövő héten rárúgja az ajtót és elrángatja San Antonióba. Igen, jó esélye van, hogy kijusson az NBA-be.
De ahhoz, hogy az álmok valóra váljanak, minden valószínűség szerint legalább még két évet le kell húznia Európában és nemcsak a válogatottnak, hanem klubcsapatának is megkérdőjelezhetetlen húzóemberé kell válnia.
FIGYELEM! A ma felvételre, holnap pedig nyilvánosságra kerülő új Alley-oopban Szaniszló Csabival erről a cseréről és az olimpiáról is beszélgetünk!
Idén nyáron világossá vált, hogy az új Kollektív Pénzügyi Szerződés (CBA) egyik fő kezdeményezése kudarcba fulladt. Lehet, hogy az eddig ész nélkül költő Mark Cuban ma már kétszer is meggondolja, hogy mikor nyitja ki a pénztárcáját, de maradtak és keletkeztek olyan piacok, ahol a tulajdonosok fittyet hánynak az ijesztő méretű luxusadóra. Hamarosan kiderül, hogy igazuk van-e és az összevásárolt sztárcsapatok képesek lesznek-e kitermelni az eszelős többletköltségeket, de addig is a szakadék a gazdag, az okosan, de költséghatékonyan építkező, illetve a rosszul menedzselt, esetleg forráshiányos csapatok között tovább fog nőni és a liga három részre fog szakadni: esélyesekre, edzőpartnerekre és bokszzsákokra.
Emiatt azonban ráérünk később is aggódni. Ezek most a megkönnyebbülés és az öröm percei, hiszen véget ért ez az egyszerre nevetséges és szánalmas színjáték és a Bohóc új társulatra lelt. A magam részéről egy idő után már azzal is kiegyeztem volna, ha az azeri harmadosztályba igazol, annyira untam már a műsorát.
Kommunikációs szakemberként hitetlenkedve figyeltem azt a módszeres image-pusztítást, amelyet az elmúlt hónapokban levezényelt. Hihetetlen, hogy abban a korban, ahol minden bokorban találsz egy PR-tanácsadót vagy egy personal branding szakértőt, lehet ennyire mélyre süllyedni, pedig Howardnak sikerült az, ami Shaquille O’Neal óta egy tengerentúli centernek sem: imádták az emberek.
Műsora kínosabb volt a mai szemmel nézve „vihar a biliben” kategóriába sorolható Melo-drámánál és még a „Decision”-t is überelte, pedig akkor azt hittük, hogy LeBron Jamesnél NBA-játékos nem adhat magának nagyobb pofont.
Dwight, gratulálunk! Megcsináltad! Neked sikerült!
Ahhoz, hogy véget érjen ez a szappanopera, természetesen szükség volt a Magic szakvezetésére is, akiket annyira kizsigereltek a tárgyalások és akiken akkora volt a külső nyomás, hogy végül egy olyan ajánlatra bólintottak rá, amelyen korábban csak egy jóízűt nevettek volna.
Amikor egy csapat meg akar szabadulnia egy ilyen kaliberű játékostól, három célt kell kitűzni és azokhoz a végsőkig ragaszkodni.
1. Szerezz fiatal tehetségeket!
2. Szerezz ígéretes draftcetliket!
3. Szabadulj meg a rossz szerződésektől!
A Magic a fenti három célkitűzésből egyet sem tudott teljesíteni.
Fiatal tehetségek? Kár lenne Moe Harklesst és Nikola Vučevićet leírni, különösen úgy, hogy az előbbi még egy percet nem játszott éles meccsen az NBA-ben, de maradjunk annyiban, hogy a draft 15. és 16. helyén ritkán húznak be olyan játékosokat, akik később a Hírességek Csarnokában kötnek ki. Aaron Afflalóra is rá lehet fogni, hogy fiatal, hiszen csak 26 éves, de a Nuggets rajongók összetehetik a két kezüket, hogy a támadásban limitáltan használható védekezőspecialistáért nem nekik kell felköhögni a szerződéséből hátralévő 31 (!) millió dollárt. A 32 éves Al Harringtonra már a legnagyobb jóindulattal sem lehet ráfogni, hogy fiatal, viszont a Magic szurkolói a következő három szezonban nagyjából 21 millióért élvezhetik hanyatló játékát.
Mielőtt bemesélnénk magunknak, hogy annyira azért nem drámai ez a társaság, hasonlítsuk össze a Chandler-Felton-Gallinari-Mozgov csomaggal, amit a Nuggets kapott Carmelo Anthonyért.
Ugye továbbléphetünk?
Jó nagy lépés lesz, mert a draftcetlik annyira reménytelenek, hogy Puzsér Róbertnek is össze kellene kapnia magát, ha megfelelő jelzőket szeretne találni.
Végül, de nem utolsósorban nézzük a rossz szerződéseket. A szakértők egyetértettek abban, hogy a Howard-korszak végére a Magicnak meg kell szabadulnia Türkoğlutól és/vagy Big Baby Davistől. "Természetesen" mindketten maradtak. Hogy miért nem zavarták el az egyiket a liga által felkínált amnesztia lehetőségével élve? Mert már ellőtték Gilbert Arenasra, akinek idén egyébként 20, jövőre pedig 22 millió dollárt kell még elutalniuk. Na ENNYIRE ásta mélyre a csapatot Otis Smith.
Mivel érthetetlen okokból még korábban sikerült magukat legalább újabb három évre elkötelezniük Jameer Nelson mellett, így kis fejszámolással kideríthető, hogy az újrakezdés zászlaja alatt harcba induló Magic Howard elkótyavetyélése után a következő két szezonban a semmire sem jó Nelson-Afflalo-Türkoğlu-Davis-Harrington ötösért több mint 60 millió dollárt lesz kénytelen kifizetni úgy, hogy nincsenek sorsfordító fiataljaik, viszont értékes draftcetlijeik sem.
És akkor arról még egy szót sem szóltam, hogy a liga jobb edzői közé tartozó Stan Van Gundyt, aki ideális lett volna egy átalakulóban lévő, identitását kereső csapat dirigálására, Howard miatt kirúgták (de idén még fizetik).
Üljön le, egyes!
Egy-egy gyors pacsit kiosztanék a Nuggetsnek és a 76ersnek.
A Denver nemcsak bravúrosan megszabadult Afflalo és Harrington túlárazott szerződésétől, de cserébe megkapta Andre Igoudala személyében a liga egyik legsokoldalúbb játékosát. Problémát jelenthet, hogy a hármas poszton nagy lett a tumultus, de az alacsonyabb szerkezetben is szívesen játszó Karl meg fogja találni Gallinari és Chander helyét a rendszerben.
A 76ersről még nem tudom, hová tart, de legalább elindult valamerre. Bynum, akit éppen megint műtenek a kosarasok mentsváraként üzemelő Németországban, vezéregyénisége lehet ennek az identitás nélküli csapatnak. Azért használok feltételes módot, mert nem tudom, hogy benne van-e a DNS-ében.
A végére hagytam a Lakerst, amely egy szavakkal nehezen leírható átigazolási időszak végéhez közeledik. Mitch Kupchak és stábja előtt le a kalappal! Amit idén nyáron letettek az asztalra, az nem hasonlítható 2003 nyarához, amikor aprópénzért leigazolták Karl Malone-t és Gary Paytont. Most senki nem vádolhatja őket azzal, hogy fényes nappal megloptak valakit, ahogy azt 2008 februárjában tették, amikor Chris Wallace szeme láttára elrabolták Pau Gasolt Memphisből.
Kellett persze hozzá szerencse is, bár anno kevesen tapsoltak Los Angelesben, amikor Stern és a haverok nem engedték Chris Pault a Lakersbe. Mégis, az a kútba esett üzlet kellett ahhoz, hogy az eladósorba kerülő Lamar Odomnak elege legyen és le akarjon lépni. Akkor mindenki, beleértve Kobe Bryantet is, a fejét fogta, hogy Kupchak miért érte be a Maverickstől kapott virtuális pénzzel, pedig pontosan ezt a „játékpénzt” használták fel Steve Nash leigazolásakor.
És persze ki kellett hozzá találni Bynumot, aki a mostani nagy játékoscsere második legértékesebb eleme volt. Ehhez „csak” az kellett, hogy a Lakers a 2004-05-ös szezonban a 10. legrosszabb mérleggel végezzen. Más is beleszerethetett volna az egyetemet kihagyó centerbe, de ehelyett olyan játékosok mellett tették le a voksukat, mint Marvin Williams (2. hely), Raymond Felton (5.), Charlie Villanueva (7.) vagy Ike Diogu (9.).
Mitch Kupchak várt, mert megtehette, hogy várjon. Kitartott addig, amíg a Magic elkeseredettsége már felülírta a józan ész által diktáltakat és úgy erősítette meg a csapatot a liga legjobb centerével, hogy ehhez nem kellett beáldoznia Pau Gasolt és egyetlen rossz szerződést sem kellett befogadnia.
MESTERMUNKA!
Egyelőre elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz a Lakers játéka. Kobe sosem játszott olyan intelligens irányítóval, mint Nash, akinek bizonyos értelemben újra fel kell találnia a játékát, mert nem nagyon lesz, aki fusson vele.
Kérdés, hogy Bryant be fogja-e látni, hogy a kanadai jelenléte prolongálhatja karrierjét és hozzásegítheti az áhított rekordok (legalább hat bajnoki cím, Abdul-Jabbar pontrekordjának megdöntése, stb.) megdöntéséhez és ehhez „mindössze” annyit kell tennie, amire még sosem volt képes, azaz átadni másnak a marsallbotot.
Ha igen, akkor számításaim szerint nagyobb szerephez juthat Pau Gasol, akinél intelligensebb magasemberrel Nash még Dallasban sem játszott. Ha a spanyol jól helyezkedik és megfelelő ütemben lép be, rengeteg könnyű kosarat szerezhet, ráadásul kontaktus nélkül, ami az esetében nem hátrány.
És akkor a szörnyről még nem is beszéltünk. Kis túlzással Howard támadójátékára nincs is szükség, bőven elég, ha behúzza az alley-oopokat és kisegíti a vénembereket a saját palánkja alatt, de bizonyára ennél jóval többet fog beletenni a közösbe.
Artesttel kiegészülve egészen félelmetes kezdőcsapat, még a végül kudarcot valló Payton-Bryant-George-Malone-O’Neal ötösön is túltesz. Ráadásul Jamison és Meeks érkezésével a kispadon is javult a helyzet.
A szakadék tehát egyre nő és ez könnyen azzal járhat, hogy az alapszakasz egyes meccsei unalomba fognak fulladni. De ha végignézek a Lakers mellett a Heat, a Celtics és a Thunder keretén, akkor most azt mondom, hogy csak túléljük, csak kezdődjenek már azok a főcsoportdöntők!
Amikor lefújták az olaszok elleni meccset, az első gondolatom az volt, hogy ennél tökéletesebb pillanatot nehéz lenne találni ennek a néha csak szimplán értelmetlen, néha egyenesen gusztustalan sportágnak az eltörlésére, amit egyetlen okból övez áhítat Magyarországon: amióta világ a világ, piszkosul zseniálisak vagyunk benne.
Arra, hogy miért tartom időnként értelmetlennek, egyszer talán visszatérek. Azt azonban most is szívesen elárulom, hogy miért gusztustalan. Mert az oldalvonalon két sípos bohóc járőrözik, akik alkalmatlanok a feladatuk ellátására, és a tehetetlenségükből fakadó kisebbségi komplexust cezaromániával kompenzálják.
Rejtély számomra, hogy olyan intelligens emberek, mint a mindenkori magyar válogatott tagjai, hogyan tehetik fel az életüket, az egzisztenciájukat egy olyan sportágra, amely ennyire kiszolgáltatott a bíráskodásnak. Az egyetlen épkézláb indoknak a tradíció tűnik.
És azok a fiúk, akik most lógó orral másztak ki a medencéből, rengeteget tettek azért, hogy ez a sokszor nézhetetlen sportág még legalább egy évtizedig a legnépszerűbbek közé tartozzon Magyarországon.
Becslésem sincs, hogy hány magyar fiatal választotta a medencét a három olimpia aranyérem miatt, de úgy sejtem, hogy egy ideig még továbbra is a bőség zavarával fogunk küzdeni, amikor keretet kell szűkíteni.
A gólokat a játékosok lőtték, a lövéseket a kapusaink védték ki, de azt gondolom, hogy a csapatsportok történetében aránytalanul nagy szerepet vállalt a sikerekben Kemény Dénes, akit ha holnap megválasztanának minden idők legjobb magyar szövetségi kapitányának, csak annyit kérdeznék, hogy hol kell aláírni.
Ha elolvasod Endrei Judit „Kemény-történetek” című interjúkötetét, akkor rájössz, hogy nemcsak szövetségi kapitány volt. Egyszerre volt a játékosok apja, pszichológusa, személyi edzője és főnöke. Az olimpiai bajnok csapatokat sziklaszilárd alapokon nyugvó, sokszor könyörtelennek tűnő elvek mentén építette fel.
És ne felejtsétek el, hogy nem gyerekekről és nem is focistákról beszélünk, hanem felnőtt intelligens férfiakról, akik már mindent elértek.
Megtehette volna, hogy Peking után eldobja a kalapácsot és csak hobbijára, a vadászatra összpontosít. Egy játékos egy bizonyos kor alatt nem igazán teheti meg, hogy visszavonul. Rajta senki sem kérhette volna számon a döntését.
Mivel ő maradt, mindenki maradt és csaknem az összes nagy név vízbe szállt szerdán az olaszok ellen. Furcsa képzavar egy úszó csapatról azt mondani, hogy állva haltak meg, pedig ez a helyzet. Ellenszélben, emberhátrányban, ki tudja, hányadszor.
Ahogy mondtam, nem bánnám, ha nem kellene többször vízilabdát néznem, mert nincs sportág, amely miatt többször éreztem volna tehetetlen dühöt. De tudom, hogy ennek nincs realitása, ezért próbálom a dolgok pozitív oldalát nézni és arra gondolok, hogy bármennyire is idegesítenek a medencében történtek, egy ideig mégis a képernyő elé fogok ülni, mert amíg a játékosokban és a szakvezetőkben megtalálható az egyedülálló Kemény-DNS, addig a sikerek is jönni fognak.
Szilágyi Áron mindent eldöntő asszóját a televízió előtt kezdtem el követni. Amikor a viharfelhők eltakarták a parabolaantenna elől a műholdakat, átrohantam a számítógép elé, mivel az internet (és vele együtt a hivatalos stream) néhány percig még kitartott. Aztán jött egy hatalmas villámlás és gyakorlatilag minden kapcsolatunk megszűnt a külvilággal. A végeredményről a végsőkig kitartó céges telefonon életre keltett Twitterről értesültem.
Gyurta Dani aranya egy jóval egyszerűbb történet. Aranyérmes úszását egy söröző teraszán ülve szurkoltam végig és világrekordját alig néhány perces késéssel négy cent töménnyel hitelesítettem.
És hogy mi a helyzet Berki Krisztián aranyérmes gyakorlatával? Miközben ő gyakorlatilag tökéleteset nyújtott a lovon, én a váci strandon mutattam be élőképeket a Moby Dick című Melville-regényből a fehér (illetve a nap végére pirult) bálna szerepében.
Amikor partra vetett a víz, megfutottam a kötelező Facebook + Twitter kört és láttam, hogy Krisztián nyert. Elmondtam a körülöttem ülőknek és a legjobb szó az, hogy nyugtázták a hírt.
Értem én. Ez már a harmadik aranyunk, valahol számítottunk is rá. De éppen ezért kell még jobban értékelni, hiszen hatalmas elvárások alatt született.
Kevés dolog tud jobban lenyűgözni, mint amikor valaki tudja, hogy nagyon jó; tudja, hogy ha elmarad az eredmény, számon fogják rajta kérni, de ahelyett, hogy összezuhanna, a legjobbját hozza, amikor kell. Krisztián pedig a legjobbját hozta, írom ezt az övéhez hasonló magabiztossággal, pedig a gyakorlatát még nem láttam, csak olvastam róla.
A hangsúly a magabiztosságon van. Ezt imádom a legjobban az aranyainkban. Áron vívása még a hozzám hasonló laikusok számára is lenyűgöző volt. Dani mikor máskor úszott volna világcsúcsot, ha nem a döntőben? Krisztián pedig annyira meggyőző volt, hogy egy brittel szemben hozták ki egy szubjektív döntéssel győztesnek.
Adós vagyok egy cikkel, amely egy olyan reklámkampányról szól, amely az én nevemhez fűződik és arra kér, hogy legalább heti három alkalommal sportolj egy órát. Amikor készítettük elő a reklámfilmeket, és volt szerencsém találkozni néhány, a tűz közelében lévő szakértővel, megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem volt egyedül azzal a véleményével, mely szerint elképzelhető, hogy a magyar csapat aranyérem nélkül tér haza Londonból.
Erre mi történik? Jelen sorok írásakor már három alkalommal hallgathattuk végig a Himnuszt, ebből kétszer megfelelő tempóban és dallammal és pont most mutatnak be egy másik Krisztiánt, aki talán a délutánunk után az esténket is bearanyozza.
Minden aranyérem mögött egy más történet húzódik meg. Ami közös bennük: egyiket sem adják ingyen. Örüljünk mindegyiknek annyira, mintha az lenne egyszerre az első, az utolsó, az egyetlen.
Az egész vasárnap éjjel kezdődött, amikor Magyarországon talán az elsők között találtam rá Bruce Arthur tweetjére Szilágyi Áronról. Azt gondoltam, hogy ezt az egyszerre nagyon vagány, mégis nagyon aranyos sztorit meg kell osztanom a Sport TV Facebook oldalát like-oló csaknem 100 000 emberrel. A posztra több mint 3000 like érkezett, de a kommentek között egy-két félnótás miatt elszabadult a pokol, és hamarosan Áron helyett Balotelliről, Neymarról és a hozzászólók anyjáról folyt a párbeszéd.
Azóta minden napra jut egy elkeserítő történet. Aki arra számított, hogy a Facebookon az embereket vissza fogja tartani a minősíthetetlen viselkedéstől, hogy mindenki látja az igazi nevüket, munkahelyüket, és még sorolhatnám, az tévedett. A legfelemelőbb bejegyzésnek, a legmeghatóbb képnek is csak percei vannak, mire megérkezik az első troll. A többiek meg sajnos nem tudják megállni, hogy ne szóljanak vissza, pedig ezzel csak felbátorítják őket. Az ilyen aljanéppel kapcsolatos jótanács: "Ne állj le vitatkozni a hülyékkel, mert lesüllyedsz a szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal!"
De, ahogy erre a bevezetőben utaltam, erre számítottam.
Arra azonban nem, hogy néhány fogalom nélküli médiamunkás is beáll a sorba és ahelyett, hogy értéket teremtene, feláll az ebédlőasztalra, letolja a gatyáját és az ínycsiklandó, gyöngyöző húslevesbe csinál.
Bochkor kirohanása Horváth Mariann ellen. Norbi (azóta már bölcsen törölt) bejegyzése a magyarok londoni égéséről. Magyari csicskalángosért kiáltó cikke Gyurta Daniról.
A sor sajnos folytatható.
Aki pedig valaki véletlenül értéket teremt, mint Szántó Dávid a nappalijából, utána eldöntheti, hogy a rasszista hozzászólások és a szakma megvetése megért-e 170 000 nézőt és egy 98%-os tetszési indexet.
Megosztott ország vagyunk és ezen már a jelek szerint egy olimpiai aranyérem sem segít. A trollok közöttünk járnak, ráadásul néhányan nem a pöcegödör aljáról, hanem a tévéből, a rádióból vagy vezető internetes portálok oldalairól fröcsögnek.
Ha nem szeretnél közéjük tartozni, akkor csak annyit kell tenned, hogy kétszer is meggondolod, hogy mikor, kinek és mit mondasz (esetleg írsz), és belátod, hogy a trollok számára az a legnagyobb büntetés, ha semmibe veszed és magadban kiröhögöd őket.
"...és hát lehet káromkodni, úgyhogy shit, fuck, bitch,
éljen a Nyugat, éljen Babits!" (Akkezdet Phiai - Nyugat 100)
"Sült krumpli, hal, tea, pocsék kaja és idő, Mary "Kiba***tt" Poppins" - így hangzik Avi helyzetértékelése a Blöffben. Alapvetően egyetértek vele, ennek ellenére néha irigylem a briteket. Például azért, mert egy ilyen rendezvényt Danny Boyle-ra bízhatnak, akinek a csillaga a Gettómilliomos tető alá hozása után talán még fényesebben ragyog, mint a pályája elején készített kis költségvetésű filmek, a Sekély Sírhant és a Trainspotting idején.
Ettől függetlenül egy olimpiai megnyitó hatalmas falat, hiszen az ember bizonyos szabályokat nem rúghat fel és fennáll a veszély, hogy az esemény monumentalitása miatt a végeredmény giccsbe csap át.
Ahogy mondtam: irigylem a briteket. Most éppen azért, mert a forgatókönyvírók megtehették, hogy az estét egy eszme, vagy egy zavaros gondolat helyett szülőhazájuk köré építsék fel. Ezt csak egy olyan ország engedheti meg magának, melynek történelme, hősei és dalai a világ minden pontján jelentenek valamit. Anglia, illetve Nagy-Britannia ilyen.
Példa kell? Ahogy a brit uralkodó és Bond párosa egy jelkép minden kontinensen, addig nehezen elképzelhető, hogy egy potenciális budapesti olimpia megnyitóján ekkora sikert aratott volna, ha Áder Jánost a Tűzvonalban Bordás ezredest alakító Stohl András szállította volna a Puskás Ferenc Népstadion utódjába.
A kamera a "Map of the Problematique" taktusaira érkezik meg a stadionba. Mivel az előadó a Muse, a kedvem csodás.
A Tour de France idei győztese, Bradley Wiggins harangkondításával hivatalosan is megkezdődik az esemény.
A két háromnevű szakember magabiztosan végigbeszéli az Egyesült Királyság "alkotóelemeinek" hivatalos és félhivatalos himnuszait, aztán talán észreveszik, hogy a kommentátorok közül csak ők beszélnek, és végre befogják. Így legalább feltűnhet, hogy éneklés közben eltűnnek az angol nyelvterületre oly jellemző akcentusok, a skótok és a walesiek is tisztán érthetően dalolnak.
A történelemórát az ötszörös Oscar-jelölt Sir Kenneth Branagh vezényli, aki egy alaposan megtereprendezett "színpadon" bevezet minket a Brit-sziget középkori mindennapjaiba. Gundel Takács Gábor ismeretterjesztő hangvételű kommentárja miatt kicsit olyan a helyzet, mintha a "Játék határok nélkül" egy epizódját nézném újra.
Aztán jön az ipari forradalom. Egyszerű, letisztult a jelképrendszer, a fák helyét a gépek, a parasztokét pedig olajos arcú munkások veszik át. Átláthatatlanul sok ember építi fel az élőképet, a jelenet monumentalitása lélegzetelállító, pedig az este első WTF-pillanata még csak most következik, ugyanis kémények nőnek ki a földből.
Aztán egy huszárvágással már a háborús hősökre emlékezünk és a folyamatosan érkező újabb szereplők láttán világossá válik, hogy a kamerák jelenléte csak arra jó, hogy közelebbről megfigyeljük a szereplőket, a helyszínt átlátni már csak a stadionból lehet.
A stadionba hömpölygő fényesen izzó acélból erős kezek olimpiai karikákat kovácsolnak, a filmzenéért ezekben a percekben a The Chemical Brothers felel.
Az este második WTF-pillanata az, amikor az elkészült karikák összeállnak és hirtelen szikraeső kezd hullani belőlük.
Amíg lecserélik a díszletet, megérkezik az egyik díszvendég. A poént már lelőttem, bár nem hiszem, hogy e sorok olvasói között van olyan, aki még nem nevetett rajta. A Buckingham-palotában bóklászó brazil (értitek, brazil!) turistagyerekek ugyanis egyszer csak kiszúrják, hogy nem más, mint a karfiolfülű titkosügynök, a duplanullahetes, Bond, James Bond, azaz Daniel Craig érkezett meg a királyi párért, akiket helikopterrel a stadion fölé szállít.
Mire megérkeznek, besötétedik, így érvényesülhet a több tízezer távirányítható LED-lámpa, amelyeket az ülésekbe építettek. Impresszív.
Az ejtőernyős ugrás gagyi, ugorjunk mi is tovább.
A nézőtérre érkező Erzsébet tiszteletére egy ép és hallássérült gyerekekből álló kórus, a pizsamában fellépő Kaos Singing Choir énekli és mutogatja el a himnuszt. Megajánlom nekik az este harmadik WTF-pillanatát, én ugyanis nagyon meghatódtam.
A második színt (színházi szín, nem szín szín, mint a piros) világító kórházi ágyak és egy írónő vezeti fel. Hogy ki az? Ja, csak J.K. Rowling, aki a Harry Potter sorozattal gyerekek százezreit szoktatta rá az olvasásra.
A "filmzenéért" Mike Oldfield felel, aki a lassan negyven éves "Tubular Bells" dallamai után csap a húrokba.
Ez a rész köt le a legkevésbé, az ágyakon táncikáló gyerekeket előbb híres angol mesék gonosztevői, többek közt egy ránézésre húszméteres Voldemort (akarom mondani Tudodki) paráztatják, aztán a levegőből aláereszkedik több tucat Mary “Kiba***tt” Poppins és rendet rak.
Unalmas rész következik. A Londoni Filharmonikások valami híres karmester hadonászására el fogják játszani a filmtörténet egyik legszebb sportfilmjének, a Tűzszekereknek a zenéjét Vangelistől.
Az egyik zongorista? Rowan Atkinson. Elmesélni? Egyrészt felesleges, másrészt nem lehet. Talán ezért a húzásért jár a legnagyobb pacsi a kitalálónak, előlegezzük meg Boyle-nak. Amíg vinnyogunk a röhögéstől, új szín épül új díszlettel.
A harmadik színben a film, de még inkább a zene kapja a főszerepet. Nincs ország, amely többet tett napjaink könnyűzenéjének kialakulásáért, mint Anglia.
A következő néhány perc zenei aláfestéséért a következők felelnek: Sugababes, OMD, Rizzle Kicks, The Jam, The Who, The Rolling Stones, Millie, The Kinks, The Beatles, Mud, The Specials és David Bowie a "Starman"-nel.
A következő, szám szerint negyedik WTF-pillanat az, amikor felcsendül a Bohemian Rhapsody a The Queentől. A látvány? Semmi különös. A dal van rám ekkora hatással, gyakorlatilag bárhol, bármikor.
Aztán jön a The Sex Pistols, a New Order, a Frankie Goes to Hollywood, a Soul II Soul, a Eurythmics, majd a The Prodigy és a “Firestarter”, így megtudhatjuk, hogy Deák-Horváth Péter az elmúlt húsz évben nem volt koncerten, mivel határozottan meglepi, hogy a tűzoszlopok melegét a nézőtéren is érezni.
A Frankie Goes to Hollywood dala alatt ("Relax") a feleségem, akinek egyébként nagy kedvence Holly Johnson zenekara, nagyjából hatodszor kérdezi meg, hogy az adott előadó angol-e. Rövid eszmecsere során ráveszem, hogy barátkozzon meg a gondolattal, hogy aki csak megnyekken ma délután, az angol. Hajlik rá.
Belépünk a kilencvenes évekbe, jön az Underworld és a "Born Slippy", a szeletelő nemzedék egyik himnusza a Trainspottingból. Őket a Blur követi a zseniális Song 2-val.
Amikor a következő, a helyszínen is fellépő előadót úgy vezetik fel Gundel Takácsék, hogy "ezt a fiút úgy hívják, hogy Dizzie Rascal", akkor már sejteni lehet, hogy zeneileg ingoványos területre érkeztek és egyre nagyobb segítségük van az este forgatókönyvére.
Közeledünk a végéhez. Amy Winehouse után (Drogozzon békében!) ismét jön a Muse és a félelmetes "Uprising", amikor a kommentátorok az alábbi párbeszéddel határolódnak el az utóbbi percekben kötelességből végigszenvedett ricsajtól.
DHP: Ez már a beteljesülés?
GTG: Attól függ, hogy mit értünk ez alatt. Hadd ne válaszoljak!
Már csak Tinie Tempah-t és a mámorító hangú Emeli Sandét kell kibekkelniük és vége ennek a színnek is. Nagyon erős volt még úgy is, hogy a rockot szinte teljesen "kifelejtették", nem volt Led Zeppelin, nem volt Black Sabbath, hogy a NWOBHM képviselőiről (Iron Maiden, Judas Priest) vagy a fiúzenekarokról (Take That) ne is beszéljek.
Érkezik a láng, az útját egy nagyon hangulatos videóban követhetjük végig. Most érkezünk el arra a pontra, hogy már mindent egy kicsit túl hosszúnak érzünk, így ezt a kisfilmet is. A láng odüsszeiája a végéhez közeledik, már a Temzén száguld a stadion felé egy olyan motorcsónakban, amelyet David Beckham vezet. Imádom ezt a faszit. Játékosként talán nem ért el mindent, de a személyiségében és a vonásaiban (arcátlanul jóképű még mindig) rejlő marketingtartalmat maximálisan kihasználta.
Ismét a csodálatos skót énekesnő, Emeli Sandé kerül reflektorfénybe, ezúttal a színpadon, ahol az "Abide With Me"-t énekli, amelynek a TBC-ben haldokló Henry Francis Lyte írta a szövegét. Alig három héttel élte túl a vers befejezését. Gyönyörűen, gyönyörűen énekel. A este ötödik. WTF-pillanata.
Ideje, hogy bevonuljanak a sportolók. A hagyományoknak megfelelően a görögök kezdenek elsőként. Ahogy nézem őket, megfogadom, hogy nem lövöm el a “nyakkendőre sem tellett nekik” poént.
A csehek mezőgazdasági tornacipőben, népszerű nevében gumicsizmában érkeznek, félelmetes látványt nyújtanak.
Ahogy közelednek a magyarok, szép lassan megtalálom az olimpiai faluban elhelyezett 150 000 óvszer túlnyomó részének a helyét. Szívem szerint a skandináv országok szálláshelye közelében kérnék letelepedési engedélyt.
Megjönnek a mieink, de azon kívül, hogy szépek és bevonulásuk során leül kicsit a zenei aláfestés, nem sok mindent tudok elmondani róluk.
Érkeznek a spanyolok, akiknél a fiú-lány-fiú-lány mintát tartva a pekingi zászlócipelő David Cal után egy lány, Pau Gasol kapja a megtiszteltetést.
Bevonulnak az amerikaiak is, a kamera megtalálja a Team USA-t, majd tőlük méterekkel lemaradva (vagy őket méterekkel megelőzve) Kobe Bryantet is, akinek úgy áll a kínai gyártmányú egyenruha, mintha rá öntötték volna.
Nagyon várom még az egyszemélyes wadiyai különítményt, az élen Aladeen generális-admirálissal, de sehol sem látom.
Ezután "koncert" kezdődik, az Arctic Monkeys csörömpöl. Sokszor próbáltam már őket megszeretni, sikertelenül. Nagy slágerüket, az "I Bet You Look Good On The Dance Floor"-t hallgatva megveregetem a vállamat döntésem helyességét igazolva. Nincs ebben a számban annyi, mint ameddig tart.
Ezt a The Beatles-féle "Come Together" követi. Én az Aerosmith előadásában gerjedek rá igazán. Feleségem közbeszól, hogy ő pedig Michael Jackson és Slash közös produkciójára esküszik. Nem veszekszem.
Aztán beszéd, beszéd, beszéd... A sors fintora, hogy a vizen érkező focista (Beckham) egy szárazföldön álló evezősnek, Sir Steve Redgrave-nek adja át a lángot, aki elindul vele a stadion irányába.
Sir Steve ötszörös olimpai bajnok, de nem ilyen tiszavirág életű úszócsoda, akinek két hétre sikerült összerakni a tökéletes koktélt, majd összezuhan, mint anyám bejglije. Az öt aranyat 16 év alatt nyerte, Los Angelestől Sydneyig mindenhonnan hozott egyet.
Lelassulnak az események. A láng fiatalokhoz kerül, akik meggyújtanak vele ilyen batyukat, amik felemelkednek és összeállnak egy gigantikus lánggá.
Szép, meg minden, de nálam továbbra is a barcelonai lánggyújtás vezet, még akkor is, ha minden igaz, nem sikerült. Ha én választhattam volna, Paul Gascoigne gyújtotta volna meg egy böfögéssel.
DHP azon mereng, hogy megszakadt egy sorozat, hiszen most nem híres sportoló gyújtotta meg a lángot. Rövid mérlegelés után úgy dönt, hogy "Muhammad Ali azért végülis nagy sportoló volt". Azt sejtem, hogy az ökölvívó legenda is megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy pályája megítélése ilyen pozitív eredménnyel zárult.
Az estét Sir (basszus, itt mindenki az?) Paul McCartney zárja, aki gyorsan belecsap a húrokba, nehogy lekeverjék, mint a múltkor, amikor a Főnökkel (Bruce Springsteen) jammelt.
Az este utolsó WTF-pillanata a "Hey Jude", amely a zenetörténelem egyik legjobban együtt gajdolható dala és Macca egy rövid kísérlettel bebizonyítja, hogy a lányok hangja magasabb, mint a fiúké.
Az este egy eszement tűzijátékkal zárul, London szinte felrobban.
Game over. Függöny. Azt gondolom, hogy ebből a műfajból többet kihozni nem lehet. Most már a mieinken a sor, hogy ez az olimpiai másért is emlékezetes legyen.
1. fázis: Tagadás
Márpedig ilyen állat nincs! - mondta a parasztbácsi, amikor meglátta az Állatkertben a zsiráfot. Én is ezzel a magabiztossággal győzöm meg magamat, hogy biztos alszom még és inkább visszadőlök egy kicsit. Aztán néhány perccel később a hajnali órákban az ágyunkba keveredő gyerek meglepetésszerűen a számba helyezi tényszerűen 31-es, ránézésre 37-es lábát, így viszonylag magas pulzusszámmal konstatálom, hogy a telefon kijelzőjén a helyzet változatlan.
Írok egy viccesnek szánt tweetet: " Azt álmodtam, hogy Nash a Lakersbe került. Visszafekszem aludni, mert eléggé megviselt a dolog. Szerencse, hogy csak álom volt. " Elég sokan komolyan veszik, screenshotokat küldenek az ESPN címoldalról, meg lottószámok után érdeklődnek. Hiába, meleg van. A szálloda éttermébe menet egy kissrác a szemem előtt hányja el magát a recepción. Biztos ő is olvasta a hírt. A Nutellás szendvicset üveges szemmel majszolva szembe kell süljek a ténnyel, hogy Steve a Lakers játékosa lesz. A kávé kortyolgatása közben már tudom: az első fázis véget ért.
II. fázis: Düh
Hirtelen eldurran az agyam. Írok egy SMS-t Kornélnak, hogy ezt így hogy? Persze nem válaszol. Ha legközelebb meglátom, felállok egy sámlira és felpofozom.
Hát mit képzel magáról ez a hálátlan gombszemű tetű? Nash, nem Kornél.
Hát elfelejtette, hogy amikor Cuban már lemondott róla, mi hozzávágtunk évi 11 misit? Hát már nem emlékszik, hogy amikor idejött, olyan állapotban volt a háta, hogy a dániai LEGO-gyárból hozattunk szakembereket, hogy összerakják? Hát már semmit sem jelent, hogy éveken át eltűrtük és támogattuk, hogy D'Antonival vállvetve olyan játékrendszert építsenek fel, amellyel még soha senki nem nyert egy kétpálcás kulcstartót sem?
Erre lelép a Los Angeles Kib****tt Lakersbe? Takarodj! Halló, Radio Phoenix? A Karthagótól kérem az "Áruló" című számot és küldöm Steve Nash-nek és mindenkinek, aki szerette.
A draftcetliket természetesen köszönjük. Biztos nagyon sokat fognak érni. A praktikum kedvéért a sloziban fogjuk majd tárolni, hátha elfogy a papír és a raktáron maradt Nash-mezek sem jöhetnek már számításba.
Hacsak...
III. fázis: Alkudozás
Mit is ír az ESPN? " The trade can't be officially completed until July 11, when the NBA lifts its moratorium on new business." Szóval még nem hivatalos? Gondolkodjunk csak!
Arra már nincs esély, hogy Steve nálunk maradjon, főleg így, hogy Dragicsnak bekínáltunk négy évet. De azt talán valahogy össze lehetne hozni, hogy legalább ne a Lakersbe!
Ismer valaki valakit Torontóban? Ha az élet egy film lenne, biztos onnan vonulna vissza. Az utolsó meccsén Robin Sparkles énekelhetné a kanadai himnuszt, aztán a félidőben jöhetne előbb a "Let's Go To the Mall" és a "Sandcastles in the Sand" a végén.
New York is ideális célpont lenne, levehetné Melo válláról a terhet és újra összeállhatna Stoudemire-rel, ráadásul végre lenne egy közös beszédtémám Olivérrel.
Hiszen nem való neki a Lakers! Steve egy intelligens ember, nem fogja kibírni, hogy abban a csapatban csak arrogáns (Kobe), buta (MWP), vagy arrogáns és buta (Bynum) játékosok játszanak.
Bár, ha jobban belegondolok, nem marhára mindegy?
IV. fázis: Depresszió
Többet nem fogok Lakers-meccset nézni. De mi lesz, ha beosztanak egyre? Beadom a felmondásom, legalább több idő marad a blogra. Viszont érteni csak a kosárlabdához értek, azaz nem lesz miről írni. Inkább a blogot is abbahagyom.
Európai kosárlabdát eddig sem néztem, most már minek elkezdeni. A magyar bajnokságról meg ne is beszéljünk.
Ha viszont nem nézem, akkor minek csináljam? Legjobb lesz, ha visszavonulok. Úgyis idén lenne 20 éve, hogy elkezdtem versenyszerűen játszani.
Egyszerűen otthon maradok és csak fekszem és zabálok, mint Ben Stiller a Dodgeballban. Ez a mondat frappánsabb lesz, ha a remek magyar címet használom. Nekifutok még egyszer. Egyszerűen otthon maradok és csak fekszem és zabálok, mint Ben Stiller a Kidobós: Sok flúg disznót győzben. Steve Nash lesz az én fuckin' Chuck Norrisom.
V. fázis: Elfogadás
Steve, ahogy Szaniszló Csabi a tőle megszokott éleslátással rávilágított reggeli SMS-ében, "jó katona volt".
Végignézte, ahogy az évek során elkótyavetyéltük a draftcetliket, csak azért, hogy Sarver spórolhasson néhány milliót. Nem kell nagy nevekre gondolni, csak Rajon Rondóra, Sergio Rodriguezre vagy Rudy Fernandezre.
Tudomásul vette, hogy nem tudjuk, illetve nem akarjuk megtartani Joe Johnsont, James Jonest vagy Kurt Thomast, Shawn Mariont vagy Amare Stoudemire-t.
Szó nélkül tűrte, hogy a fogalom nélkül vagdalkozó szakvezetés miatt a csapat semerre sem tart.
Profi volt, mint az Auchan hörcsögei, de elege lett és ezt meg kell értenem.
Kaphattunk volna érte többet, de kaphattunk volna sokkal kevesebbet is. Mondjuk semmit. Robert Sarver lelkiismerete - most már azt mondom, hogy szerencsére - megszólalt és teljesítette Steve utolsó kívánságát.
Ha tudni akarjátok az igazat, megöl a kíváncsiság, hogy meddig jut vele a Lakers. Pau Gasol sietett leszögezni, mekkora megtiszteltetés számára, hogy Nash csapattársa lehet és igaza van, hiszen ha a spanyol marad Los Angelesben, akkor a kettejük játékintelligenciája rengeteg könnyű kosarat eredményezhet.
Bynum talán már kevésbé boldog, de ha a Shaq-éra helyett a Gortat-éra meccseit tanulmányozza, akkor hamar ráébredhet, hogy ez a kooperáció tartogathat számára érdekes dolgokat.
Artest pedig egyelőre nem érti, hogy ki kivel van.
Bryant fejébe meg sem próbálok belelátni. Ha van esze, átadja a kanadainak a marsallbotot. A két '96-osban simán benne van még egy-két brutálisan erős év. Ráadásul Bryant úgy hozhatja a tőle megszokott számokat, hogy sokkal hatékonyabban, energiatakarékosabban játszik, így ha a Nash mellett töltött három év "csak" arra lesz elég, hogy megelőzze Malone-t a pontszerzők örökranglistáján, maradhat benne elég szufla, hogy egy-két év levezetéssel megdöntse Abdul-Jabbar rekordját is.
Felejtsük el egy pillanatra, hogy ki szereti a Lakerst és ki nem! Az utolsó Alley-oopban felmerült a kérdés, hogy a Miami és az Oklahoma City mellett odaérhet-e valaki még a következő években a döntőbe. Elnézve a Celtics és a Lakers idei nyarát, én máris árnyalnám a válaszom, ha lehet, pedig a GM-ek még alig csaptak a lecsóba.
Steve. Kösz mindent. Hátborzongató nyolc év volt.
Ha valaki tíz év múlva rákeres erre a döntőre, a végeredményt látva könnyen lehet, hogy egy legyintéssel elintézi a párharcot. Nagy hibát fog elkövetni, hiszen az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb fináléján vagyunk túl, ahol a két csapat közötti tudáskülönbség sokkal kisebb volt, mint amit a 4-1 sugall.
A Miami Heat tökéletes formaidőzítéssel vált csapattá Spoelstra keze alatt, pedig ugye emlékeztek, hogy Wade néhány hete még az oldalvonalon üvöltözött vele és majdnem leütötte.
LeBron James játékáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Elég lenne a statisztikáin végignézni, de hibát követnénk el, mert az igazán fontos dolgokat nem látnánk meg. A már-már mániákus tekintetet. A játékintelligenciát, amely végre legyőzte az egót és a Hero Ball helyett a hatékonyságot helyezte előtérbe. Az ellenállhatatlan pozíciójátékot. A demoralizáló triplát a negyedik meccs végén. A 13 lézervezérelt gólpasszt az ötödik meccsen. Onnan lehetett tudni, hogy James borzasztóan boldog és felszabadult volt, hogy 20 000 ember szeme láttára levette a fejpántját és úgy ugrálta végig az utolsó perceket az oldalvonal mellett, pedig a kopaszodását köztudottan rosszul tűri. Tovább tartott, mint vártam, mint várta, de helyre került minden.
Dwyane Wade várakozáson felül teljesített. Mindig ott volt, amikor a csapatának szüksége volt rá, de képes volt arra, hogy hosszú percekre hátralépjen a reflektorfényből. Nem hittem volna. A közös célok itt is legyőzték az egót.
Chris Bosh pontosan úgy játszott, ahogy azt decemberi bejegyzésemben elvártam tőle: "Ha én lennék Chris Bosh, a támadások csendes, igénytelen motorja lennék. Nem fognék pozíciót, mert tisztában lennék azzal, hogy egy széket sem tudok megverni egy-az-egyben. Ehelyett rengeteg labda nélküli zárást adnék, tökélyre fejleszteném a zárások utáni leválásokat és vagy a gyűrű felé lépve széttépném a gyűrűt vagy kilépnék egy tiszta középtávolira."
Ha van Big Three, akkor szót kell ejtenem a Small Three-ről, Shane Battier-ről, Mario Chalmers-ről és Mike Millerről is, akik soha nem egyszerre, de folyamatosan segítették James, Wade és Bosh munkáját és megoldhatatlan feladat elé állították Scott Brooksot, ellehetetlenítve a Dallas edzője, Rick Carlisle által tavaly sikeresen alkalmazott zónát.
A Thunder túl jó csapat volt ahhoz, hogy a Heat az alapszezonban mutatott szemet gyönyörködtető játékát játssza. Ebből csak a döntő utolsó félidejében láttunk ízelítőt. Azért tudtak nyerni, mert Spoelstra nagyon gyorsan fel tudta mérni, hogy itt más megközelítésre van szükség és a csapata gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra játékstílust tudott váltani. Nehezen lehetne ráfogni a Miami Heatre, hogy olyan rettenetesen mély csapat lenne, Scott Brooks mégsem találta meg azt a rotációt, amely hatékony működött volna a floridai small ball ellen.
A Thunder ezzel szemben gyakorlatilag semmit sem tudott átmenteni a Spurs ellen mutatott játékából. A keret háromfősre zsugorodott, de Durant és Westbrook mellett nem Harden, hanem Collison volt az, akire nem lehetett panasz, miután Perkins és Ibaka ebben a párharcban használhatatlannak bizonyult.
Fenntartom, hogy a Heat tudatosan hagyta élni Westbrookot, mert ez volt az egyetlen módja, hogy kivegyék Durant kezéből a labdát. A terv bevált, hiszen a döntőben 43%-kal dobó Westbrook átlagosan öt mezőnykísérlettel többet vállalt, mint a félelmetes védekezést kapó, de így is 55%-kal tüzelő Durant.
Akire egész szezonban számíthattak, az James Harden volt, aki összeroppant a tét súlya alatt és az öt meccsen összesen egy értékelhető félideje volt.
A Thunder hiába lépett át a Mavsen és Lakersen, hiába győzte le egymás után négyszer a Spurs gárdáját, mégsem tudott fejben felnőni a döntő terheléséhez.
A döntő legnagyobb meglepetése számomra az edzői stábok között különbség volt. A párharc előtt egyértelműen Brooksot tartottam a jobb szakembernek, főleg a Spurs ellen mutatott teljesítménye miatt. Nem tévedhettem volna nagyobbat. Spoelstra az utolsó meccsekre sem hagyta abba a variálást és kreativitása sokkal eredményesebbnek bizonyult, mint Brooks konzervativizmusa.
A jobban felkészült, fejben összeszedettebb csapat nyert és az ötödik meccs utolsó félidejének köszönhetően talán senkiben sem maradt kétely azzal kapcsolatban, hogy megérdemelten.
A Thundernek még két éve van ezzel a kerettel. Most már ők is érzik, milyen egy döntőből vesztesen távozni.
Ez az élmény LeBron Jamesben elementáris változásokat indított el. Ha így lesz ez Oklahomában, akkor jövőre még durvább döntőre számíthatunk.
Köszönöm, hogy végigkísértétek kis játékunkat. Szerettem a Thundernek szurkolni és bevallom, néha ökölbe szorult a kezem egy-két elmaradt, vagy éppen befújt falt miatt, amelyek visszatekintve is inkább az OKC-t sújtották.
Ennek ellenére azon vettem észre magam, hogy a Celtics búcsúja után James boldogságát is megkönnyeztem. Lehet, hogy túl öreg vagyok már ehhez, mint Roger Murtaugh a rendőri munkához.
Természetesen nyárra sem búcsúzom, jön az olimpia, megélénkül a játékospiac és természetesen néhány nap múlva LeBron James tripla-duplájának köszönhetően az Alley-Oop következő részében Gloriát úgy feldolgozom, ahogy még soha senki!
Vannak kommentátorok, akik nem foglalkoznak azzal, hogy mit írnak róluk a fórumokon. Én el szoktam olvasni, mit gondolnak a munkámról az emberek, sőt, ha nem jön velem szembe egy hozzászólás, időről-időre még rá is keresek magamra, hogy ne maradjak le semmiről. Igyekszem magam azzal vigasztalni, hogy ez nem hiúság, de sajnos valószínűleg az.
Ha úgy látom, hogy az adott komment elkövetője nem csak fröcsög, hanem van esély az értelmes eszmecserére, akkor az sem ritka, hogy válaszolok és megpróbálom megértetni vele, hogy mit miért mondtam.
DELPIERO nem az a kategória, akivel érdemes vitába szállni, de a felvetése érdekes, ezért szeretnék röviden reagálni rá, mielőtt rátérnék a ma hajnali meccsre.
Nincs kedvenc csapatom. Talán sosem volt. Régebben csak játékosok tudtak közel kerülni hozzám, aminek természetes velejárója volt, hogy egy idő után a csapatuk is kicsit fontosabb lett, mint a többi.
Aztán ahogy nőtt be a fejem lágya, egyre fontosabbá váltak más tényezők is.
Elkezdett érdekelni a háttérben zajló munka, beleástam magam a CBA-be és kezdtem megérteni, milyen emberfeletti munka és mennyi szerencse kell ahhoz, hogy egy csapat kiemelkedjen az átlagból és bajnokesélyessé váljon. A tudatosan építkező csapatok egyre szimpatikusabbá váltak, a fogalom nélkül sodrodók pedig egyre ellenszenvesebbé.
Azt is észrevettem magamon, hogy a látványosan játszó játékosok és gárdák helyett egyre közelebb állnak a szívemhez a keményen dolgozó, csapatként funkcionáló franchise-ok, akik nem mennek a szomszédba egy kis vagányságért, és nem kérnek, viszont nem is adnak kegyelmet.
Így fordulhatott elő, hogy az elmúlt években - noha papíron nem szurkoltam senkinek - a Suns, a Spurs, a Cavs, a Celtics és a Mavericks is a kedvenceim közé tartozott hosszabb-rövidebb ideig.
Volt még egy csapat, akit nagyon szerettem: a 2006-os bajnok Miami Heat. Az a keret tele volt tisztességes munkásokkal, egy saját zsenialitását a legjobb pillanatban felfedező szupersztárral, egy saját korlátait jól felmérő és arca méretét ehhez igazító centerlegendával és néhány pályafutása végén járó veteránnal, akik pontosan tudták, hogy hol a helyük a táplálkozási láncban.
Napjaink Miami Heatjében nincs mit szeretnem. A Wade-James-Bosh trió egy életszerűtlen, a ligát működtető mechanizmusoknak ellentmondó képződmény. A bostoni Big Three két játékoscsere során alakult ki. Garnett és Allen élő szerződéssel tette át a székhelyét keletre és a Celtics olyan játékosokról mondott le a kedvükért, mint Jefferson, Szczerbiak vagy West. Ezzel szemben a Heatles hármasa előre megegyezett abban, hogy Miamiban költözik és a piac törvényeivel szembemenve kevesebb pénzért írtak alá, mint ami illette volna őket.
Ami azóta történik, ha ma még nem is történelem, holnapra lehet, hogy azzá válik. Nekem nem volt elég két év, hogy megkedveljem őket, pedig korábban mind Wade, mind James a kedvenceim közé tartozott. Látványosan rengetegszer játszottak, szimpatikusan nagyon ritkán. Ha nyernek még egy meccset, jó helyre fog kerülni a bajnoki cím, de ettől hozzám még közelebb áll az Oklahoma csapata, akik a San Antonio példáját követve építkeztek és kiváló játékosmegfigyelői munkával, gyakorlatilag hibátlan draftolással és okos igazolásokkal néhány év alatt egy szimpatikus, szerethető keretet raktak össze a fiatal vezetőedző keze alá.
Szóval ha azt kérdezed, hogy szimpatikusabb-e a Thunder a Heatnél, a válaszom igen. Ha azt kérdezed, hogy a Thundernek szurkolok-e, a válaszom az, hogy nem, de ma igen. Miért? Mert hét meccset szeretnék.
Ehhez azonban az kell, hogy...
1, Westbrook ne felejtse el, mi működött az előző meccsen és ha ma is működik, ne gondolkozzon, hanem leszegett fejjel menjen előre és használja azt a nyomorult palánkot. Időnként azért ki-kinézhet Brooksra, lehet, hogy megéri.
2, Durant lerázza magáról a kopókat és szerezzen néhány könnyű kosarat anélkül, hogy faltgondjai lennének. Nem tudom elképzelni, hogy a Thunder meccset tud nyerni, ha Durant nem éri el a 30, de inkább 35 pontot.
3, Harden erre, csak erre a meccsre megtalálja a dobóformáját. Ha ma összejönne, akkor azt tippelem, hogy a hazai közönség fel fog támadni.
4, Brooks vegye le a szemellenzőt és éljen együtt a meccsel legalább annyira, mint Spoelstra. Több Collison, kevesebb Perkins.
5, A csapat kitegye a szívét és a lelkét a pályára és minden 50-50 labdára úgy vetődjön rá, mintha az élete múlna rajta.
6, A védelem ráomoljon James-re és vegye el tőle a negyedik meccsen hibátlanul működő palánk közeli pozíciót.
7, A Heat nagyon elhiggye, hogy a nehezén túl van és a lassú rajt után ne legyen képes felvenni a mérkőzés ritmusát.
Ekkor, de csak ekkor van esély arra, hogy vasárnap is találkozzunk. Hiszed vagy sem, nekem igazán ez a fontos.
Puzsér Róbert: Ezek nem kosárlabdázók, hanem a kapitalista tömegtermelés gyártósorán előállított lélektelen robotemberek, akik 48 percen keresztül emberiesség elleni bűntetteket hajtanak végre. Férfitestbe bújt mosott agyú gyerekkatonák ők, akikkel elhitették, hogy ők lehetnek a következő Jordan, de egy tökéletes világban csak az Antikrisztus menyegzőjén léphetnének fel a tortaszegés után és az éjféli töltött káposzta előtt, mint bazári látványosság. A párharcot egyébként a Thunder nyeri meg hét meccsen.
Fásy Ádám: Csodálatos ünnep számomra, hogy a Sport TV élőben közvetíti az NBA döntőjét. Szerencsére a Zeneexpressz továbbra is szombaton kerül adásba, így az igényes közönség továbbra sem kényszerül választásra, ha minőségi szórakoztatásról van szó. Kevin Durant szerénytelen véleményem szerint olyan tehetség, amilyet Kratelli Dzsozefin felfedezése, illetve Zsülike mikrofonéretté válása óta nem láttam, míg LeBron James testfelépítése a kiváló Bunyós Pityu fizimiskáját juttatja eszembe. Nem tudom, hogy lehet-e legezni azt, amit az első három meccsen láttam, de abban biztos vagyok, hogy az Oklahoma City 4-3-ra nyer.
Kovács Kálmán: Régóta szimpatikus számomra a SuperSonics játéka, de Gary Payton sérülése miatt nehéz helyzetbe kerültek. Úgy hallom, hogy a Zokni, ahogy a szakmában becézik, az ötödik meccsen már rendelkezésre állhat, ezért a mai összecsapás kulcsfontosságú lesz már csak a gólarány kordában tartása miatt is. Természetesen a Miamit sem írom le, mert a labda gömbölyű, és ahogy eddig is tapasztalhattuk, minden harmad tartogathat meglepetéseket. A párharcot szerintem a SuperSonics nyeri 7:6, 6:4, 6:2-re.
Kiszel Tünde: Rettenetesen dühös vagyok James Hardenre! Annyira bíztam abban, hogy a döntőre feltámad, ehelyett nincs más választásom, mint hogy azt a Shane Battier-t dicsérjem, akit egyébként még a Duke-ban mutatott játéka miatt kedvelek. Bevallom, egy Donatellás naptárt nem adtam volna azért, hogy Spoelstra fel tud nőni a feladathoz, de le a kalappal, nem tud rosszat húzni és a negyedik meccsre elérte, hogy a Thunder magasai elbizonytalanodtak és ez kezd átragadni Durantre is, aki a negyedik negyedben nagyon eltűnt, pedig nem ezt várom tőle. Szerintem vissza kellene térniük a precíz, sokpasszos játékhoz és Westbrooknak a saját statisztikái mellett arra is kellene ügyelni, hogy folyamatosan melegen tartsa Durantet, különben a vártnál nehezebben fog kialakulni a tippem, ami hat meccsen a Thunder győzelme.
Fluor Tamás: Most éppen horvátban zúzunk éjszakában, de amikor véget ér a szánsájnbícsforevör, akkor hatalmas beérzés a haverokkal beülni a TV elé és rákattanni a meccsekre. Én azt mondom, hogy aki a Thunderre pörög, az csekkelje a mai meccset, mert ma állat lesz a party és Durant lesz a partyállat. Végre összeállnak Westbrookkal, mint két kicsi Lego és büntetnek, mint a dubstep kiállás az új dalomban. Az a szituzás, hogy a Heat ma hoppon marad, mint Dér Heni a Cometen. Zsír a buli és hat meccsen a Thunder!
Ha az ember a reklámszakmában dolgozik, egy idő után nem lepődik meg semmin. Szaniszló Csabának mégis sikerült meglepnie, amikor szerda reggel behatolt a szerverszobába és egy elektromágnes segítségével megsemmisítette az első mérkőzés élő kommentárját, csak azért, hogy elhallgattasson. Hogy fenntartsa a jófiú image-ét, egy kétségbeesett tweettel még a stúdióba invitált, hogy segítsek az “újraszinkronizálásban”, de a két perccel később érkező hívásomat természetesen már nem fogadta. Hát ilyen emberekkel vagyok kénytelen együtt dolgozni.
De térjünk vissza a párharcra. Először is szeretnék minden Thunder-szurkolót megnyugtatni: aggodalomra - legalábbis egyelőre - semmi ok. A puskaport azonban érdemes az Okalhoma Cityből Miamiba vezető repülőúton és az előttünk álló napokon is szárazon tartani, mert a Heat a rendelkezésére álló két rövid nap alatt összekapta magát és fricskát mutatott például Sheridannek, aki az első meccs után már OKC-söprést vízionált. Nem eszik olyan forrón a kását.
LeBron James gyakorlatilag hibátlanul játszott, búcsút intett hűtlen kedvesének, a középtávoli tempónak és azt csinálta, amihez nála jobban kevesen értenek, agresszívan támadta a gyűrűt és tündökölt a büntetővonalon. A meccs végén volt egy-két kelekótya megoldása, amelyek kis híján végzetesnek bizonyultak, de a második meccsen látott Thunder ellen ez is belefért.
Az igazi különbséget azonban Wade feltámadása jelentette, aki a lélektelen első meccs után megrázta magát és noha 2006-os önmagát minden bizonnyal már soha nem fogja megközelíteni, kifejezetten jól játszott, ahogy az újra kezdő Bosh is.
Semmit nem ért volna azonban a trió teljesítménye, ha nem zárkózik fel melléjük ismét Battier, aki ismét 17 pontot tett be a közösbe. Ha valamiben biztos lehet az ember ebben a párharcban, az ennek a sorozatnak a megszakadása. Ellenkező esetben nagy a baj.
A harmadik meccset természetesen hozza a Thunder, de azt imádom ebben a párharcban, hogy fogalmam sincs, hogy a győzelem milyen körülmények között fog megszületni.
Az világosan látszik, hogy a korábbi párharcokban kulcsfontosságú Kendrick Perkinsnek nincs helye a parkettán, Collison és Ibaka a második meccsen viszont kevés volt ahhoz, hogy megnehezítse a festékben parádézó Heat dolgát.
Ennél sokkal fontosabb kérdés a Westbrook-Durant duó dinamikájának finomhangolása. Aki abban bízott (többek között én is), hogy a fafejű divatdiktátor kezelhetővé válik a szezon végére, az tévedett. Továbbra is csak egyetlen sebességi fokozatot ismer (teljes gőzzel előre) és néha úgy tűnik, hogy Durant csak akkor juthat labdához, ha Brooks lehúzza a pályáról az energiabombát.
Kicsit talán késő van már emberkedni és helyretenni Westbrookot, de a Thundernek el kell érnie, hogy Durantet egyenletesen használja és ne csak a negyedik negyedekben támaszkodjon rá. KD az első meccsen 17, a másodikon 16 pontot szórt, ezzel ő lett az első játékos az ABA és az NBA összeolvadása óta, aki egy döntő két egymást követő összecsapásán legalább 14 pontig jutott.
A statisztikák szerint egyébként a Thunder sikerének a kulcsa nem az, hogy Westbrook háttérbe szorítja magát és Durant vállal mindent. Ahogy a Spurs ellen is láttuk, az OKC akkor a leghatékonyabb, hogy mindketten visszavesznek és bevonják a többieket is.
Láttunk eddig két meccset. Nem mondhatnám, hogy olyan rettenetesen hasonlítottak egymásra. Ahogy írtam korábban, az ember semmire sem mehet biztosra ebben a párharcban. De mielőtt a Miami-fanatikusok elbíznák magukat, érdemes azon elgondolkozni, hogy a Heat a második derbin mutatottnál sokkal jobban nem tud játszani. A Thundernél Durant még csak most kezd belemelegedni.
Vasárnap egy órával korábban kezdünk, szerintem érdemes csatlakozni!
Először is szeretném elmondani, hogy nagyon örülök a Miami Heat döntőbe jutásának. Ugyan volt itt egy-két feketefuvar, de decemberi tippem végül csak bejött. Azonban Jamesnek és bandájának itt vége lesz, mint a botnak, ugyanis egy-két apró, csak mikroszkóppal felfedezhető (a nyitott szemeddel, Frank) reménysugártól eltekintve a párharc egyértelmű esélyese kedvenc csapatom, az Oklahomer City Thunder.
Nem hisztek nekem, mi? Akkor kifejtem bővebben.
Túlzás lenne azt állítani, hogy két edzőóriás csap össze az idei fináléban, de a stratégák párharcát még ebben a szerény mezőnyben is három testhosszal nyeri Scott Brooks, aki az elmúlt hetekben sokak meglepetésére mattolta Gregg Popovichot és bajnokesélyes csapatát. A Thunder a lehető legjobb időpontban ugrott szintet és rukkolt elő szemet gyönyörködtető csapatjátékkal az addig favorizált kőék egyszerűségű, izolációra épülő őskori kosárlabda helyett.
Spoelstrának ezzel szemben két év sem volt elég arra, hogy mindenki számára látható módon eldöntse, hogy a két nagyfiú közül melyiknek nagyobb a szerszáma. Azt szerintem mindenki látja, hogy Wade szerint az övé. Csakhogy nincs igaza és ez a szereptévesztés a Heat vesztét okozhatja, mivel a 2006-os döntő hőse genetikailag képtelen elviselni, ha nem ő áll a középpontban, ezért a lehető legrosszabb ritmusban képes megtörni a Hulkként törő-zúzó James szemet gyönyörködtető ámokfutását.
Arról pedig el se kezdjünk beszélni, hogy Spoelstra a nagy hármas agyonjátszatásán és a nekik való, egyébként roppant szimpatikus szurkoláson kívül semmit nem tudott felmutatni, ami ebből a keretből ne jönne ki egy területi bajnokságban edződött gyúró kezei alól is.
Bosh helye és szerepe továbbra sem tisztázott. A Celtics ellen a mindent eldöntő hetedik meccsen a sarokból dobálta a triplákat a szerencsétlen, amin akkor még ámuldoztunk, de ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen szomorú és jól jellemzi az áldatlan floridai állapotokat.
Mögöttük a káosz, az anarchia, a nihil. Chalmersen kívül, aki egyébként a Spoelstra-éra egyetlen kellemes meglepetése, senki sem lehet biztos abban, hogy pályára kerül és ha igen, akkor mennyit fog játszani és mi lesz a feladata. Ez pedig egy olyan szuperönazonos csapat ellen, mint az én kis Thunderkém, felér az öngyilkossággal.
A párharcnak tulajdonképpen nincs olyan pontja, amelyen a Heat érezhető fölényt lenne képes kialakítani. Az edzőkről már beszéltünk. A kispadokról felesleges, annyival erősebb a Thündi-Bündi fiúké.
Vegyük tehát górcső alá a kezdőcsapatokat, ahol Chalmersnek kapaszkodnia kell, hogy partiban maradhasson a divatdiktátor Westbrookal, ahol Bosh minden egyes tiszta dobóhelyzetért vért fog izzadni a Serge Protector ellen és ahol Perkins élve felzabálja …-t (ide illeszd be a nevet, akit Spoelstra centerként akar játszatni).
Wade-re egy kétfejű sárkány jut Thabo Harden személyében, akik mindent meg fognak tenni, hogy – a rájátszás során talán először – megdolgoztassák a Heat ingadozó formájú kettesét. Nálam ez a párharc simán jó egy X-re. Sőt, 48 percre vetítve megelőlegezek egy apró OKC-fölényt is.
A végére hagytam James és Durant párharcát, amely miatt az átlag NBA-néző az összecsapás hat mérkőzése alatt becslésem szerint 57 alkalommal fogja a szájára venni a teremtő nevét. Hamarosan megtudjuk a választ a sokakat érdeklő kérdésre: mi történik akkor, ha a mindent elsöprő erő találkozik a legyőzhetetlen akadállyal
Csodálatos lesz. És már csak néhány órán át kell kitartani.
A Thunder nyer és ezt nem csak azért gondolom így, mert ez a kötelességem. Nagyon remélem azonban, hogy ezt hét mérkőzésen teszi és rengeteg olyan élménnyel ajándékoz meg bennünket, amely kitart legalább az olimpiáig.
Tartsatok velünk!
Ha figyelemmel kísérted a rájátszást beharangozó adást, tisztában vagy azzal, hogy a Spurst és a Heatet várom a döntőbe.
Azt kérdezed, hogy hajlandó lennék-e komolyabb összeget tenni a párharc tényleges kialakulására? A válaszom természetesen “nem”. Túl sok sérülést, ledobott ékszíjat, váratlan fordulatot láttam már ebben a szezonban.
Ha azt kérdezed, hogy láttam-e bármi olyat, ami miatt változtatnék az álláspontomon, ismét csak egy “nem” van a tarsolyomban.
Ki is fejtem, miért...
SAN ANTONIO - OKLAHOMA CITY
A Thunder überatlétái lenyűgözőek (Harden játékával nem tudok betelni) és idén megmutatták, hogy már a szoros meccseket is képesek megnyerni. A Spurs azonban nem nagyon játszik szoros meccseket, így könnyen belátható, hogy a Thunder hatalmas lehetőséget szalasztott el ma hajnalban.
Távol álljon tőlem, hogy megpróbáljam leegyszerűsíteni a kérdést, de jelenleg semmi okom nincs arra, hogy bővebb elemzésbe bonyolódjak a Thunder győzelmi esélyeivel kapcsolatban.
A Spurs kerete mélyebb és a végtelenségig variálható. Illusztráljam példával? Az ötös, amely hajnalban a lefújáskor a pályán volt, idén eddig összesen 28 percet játszott együtt. A Spurs játékosai intelligensebbek, edzőjük pedig 16 év után is képes előhúzni egy olyan mondatot (“I need some nasty.”), amelyre a csapat reagál és varázsütésre megfordítja a meccset.
A Spurs ezzel a játékkal legfeljebb öt meccs alatt kivégzi a Thundert. Ha ennél hosszabb lesz a párharc, annak az lesz az oka, hogy Duranték belátják, hogy mindaz, amit eddig letettek az asztalra, becsülendő, de a San Antonio ellen annyit ér, mint egy lyukas koton.
Fojtogató védekezés. Intelligens, egy lépéssel mindig a védelem előtt járó támadójáték. Bruszt. Egy kis zsiványság. Csipetnyi durvaság. Ez a minimum.
Tippem: a Spurs 6 meccs alatt
MIAMI - BOSTON
Le a kalappal a Philly előtt! Az, hogy hét meccsre húzták a második kört, még akkor is dícséretet érdemel, ha a Celtics lassan a szó szoros értelmében ezer sebből vérzik.
Ahhoz képest, hogy a legtöbben térden állva imádkoztak, hogy a 76ers inkább be se jusson a rájátszásba az alapszakasz utolsó heteiben mutatott kiábrándító játékával, remélem, jó szájízzel zárták a szezont és az a bizonyos pohár inkább félig tele van.
A Celtics most már (Green, Wilcox és O’Neal után) Bradley játékára sem számíthat és Ray Allent is már csak az akarás tartja egyben. Doc Riversnek alig maradt hadra fogható játékosa és ott tartunk, hogy a bostoni szurkolók már azért fohászkodnak, hogy Stiemsmának vagy éppen Pietrusnak jó napja legyen.
Egy cserepad nélküli csapat alapértelmezésben egyenlő lenne egy halálos ítélettel. Az ellenfél azonban az a Miami Heat, amelynek a cserepadját turkálókból hordták össze és ahol az edző töketlenkedése miatt a mai napig nem alakult ki egy kiszámítható rotáció jól azonosítható szerepekkel. Ez persze nem azt jelenti, hogy mondjuk Mike Millerben nincs egy-két jó meccs, de számítani erre butaság lenne.
Kis túlzással tehát a kezdőcsapatok párharca várható, negyven perc környéki játékidővel, sok falttal és hosszú meccsekkel. Ez a felállás pedig, bármennyire is fáj leírnom, a Miami Heatnek kedvez. Igen, fáj leírnom, mert semleges szurkolóként sem lehet szó nélkül elmenni a Boston teljesítménye mellett. Ez a csapat ugyanis évek óta bizonyítja, hogy nem ismeri a “nem” szót. A hiányos szókincs azonban kevés lesz a Heat ellen, mert Wade és James a Pacers ellen végre egymásra kattant és úgy játszottak egymás mellett, ahogy eddig soha. Azt a tempót, azt a nyomást, amelyet diktálnak, a Celtics nem bírhatja. Egyetlen reményük, hogy a Pacers által gyengén kivitelezett taktikát tökélyre fejlesztik és példátlanul köcsög játékkal kizökkentik a kerékvágásból a pontgyáros duót. Ha mellétesszük a várható bostoni hangulatot, akkor, de csak akkor lehet némi esélyük.
De ez a csapat valójában már Willem Dafoe a Szakasz legendás jelenetében. Még élnek, de már térden, testükön golyóütötte lyukak. Hamarosan arccal előre eldőlnek, a kérdés csak az, hogy hány meccs alatt.
Tippem: a Heat 6 meccs alatt
Példa nélküli hőstett ez, hiszen korábban senki sem volt képes játékosként, edzőként és szakvezetőként is a csúcsra érni. A háromszoros MVP Bird ugyanis volt már az Év Edzője is még 1998-ban.
Ez a mostani elismerés az elmúlt kilenc év szorgos és gyakorlatilag szakmai munkájának az elismerése. Vannak franchise-ok, amelyek évtizedig tapicskolnak térdig a salakanyagban. Bird bámulatos gyorsasággal robbantotta szét, majd építette újjá a csapatot a detroiti mészárszék után és erre a szezonra ha nem is bajnokesélyes, de egy kifejezett kellemetlen csapatot faragott a Pacersből, amellyel a Heatnek, különösen Bosh nélkül, nagyon nehéz dolga lesz.
Mitől lesz valaki jó szakvezető? Azt gondolom, hogy ez alapvetően három tényezőtől függ: hogyan draftol, hogyan igazol és milyen szakmai stábot állít fel.
A Drafton gyakorlatilag nem tud hibázni. A keret tele van “saját nevelésű” játékosokkal, mint George (2010), Hansbrough (2009), Granger (2005) vagy (ugyan kis áttétellel) Hibbert (2008). A neheze csak most jön, hiszen ahogy a csapat egyre jobb, úgy értéktelenednek el a pickek.
Bird átgondoltan építkezik, nem ugrott bele egy kockázatos üzletbe sem, így második körös csapata jelenleg mindössze a liga 22. legdrágább kerete. Ráadásul a helyzet csak javulni fog, mivel jövőre kikerül a könyvelésből Posey és Foster összesen csaknem 10 milliós fizetése. Ez azt jelenti, hogy Bird, ha akar és engedélyt kap rá, idén nyáron rámozdulhat, akire csak akar, a pénze meglesz rá.
Sietnie kell, mert újoncszerződésüket töltő játékosainak (a fent említett George-Hansbrough-Hibbert triónak) hamarosan meg kell tömnie a zsebét és akkor már nem lesz ekkora mozgástere.
Ha valamit mindenképpen szeretnénk a szemére vetni, az Danny Granger enyhe túlárazása, de akkor ez teljesen indokoltnak tűnt, a hiba inkább a játékos készülékében van.
A végére maradt az edző kérdése, ahol ismét csak fejet kell hajtanunk Bird döntése előtt, amikor bizalmat szavazott a zöldfülű Frank Vogelnek, aki elsőrangú munkát végez.
Larry Bird néhány év alatt a halálra ítélt csapatból egy fiatal, hajtós, balhés karakterektől mentes gárdát pakolt össze egy olyan edző helyzetbe hozásával, akire a jelek szerint jól reagálnak a játékosok.
Most már a tulajdonosokon a sor, hogy kinyissák a pénztárcájukat, mert a bajnoki esélyekhez még egy húzóemberre és a fiatal játékosok megtartására lesz szükség, ami könnyen a luxusadó közelébe sodorhatja a csapatot.
Ha valahol, itt érdemes, hiszen ahogy a mondás tartja:
“In 49 States, It's Just Basketball, But This Is Indiana.”
Vannak mondatok, amelyeket nem szabad lefordítani.
Aki ismer, tudja, hogy a Lakers nincs a kedvenc 29 NBA-csapatom között, de azt sem rejtettem sosem véka alá, mennyire tisztelem, amit a közelmúltban elértek, noha újkori tündöklésük emblematikus alakját, Kobe Bryantet a mai napig nem sikerült megfejtenem, pedig 16 éve próbálom.
Az első kör nehéz szülés volt. Kellett hozzá az élete egyik legjobb meccsét játszó Steve Blake és az eltiltásából visszatérő Ron Artest is.
A pihenésbe lassan már belefáradó Thunder ellen nehezebb dolguk lesz.
Ahogy én látom, ennek a csapatnak csak papíron van edzője. Mike Brown gyakorlatilag annyit tud hozzátenni a meccsekhez, hogy eldönti, ki legyen fent a pályán, de úgy sejtem, ezt is csak addig, amíg Kobe felül nem bírálja. Az egyértelmű, hogy Bryant a saját feje után megy, és mint egy real-life Harvey Dent, eldönti meccs előtt, hogy ma a csapatember vagy a labdamágnes lép pályára. Az sem lehet vitás, hogy Brown kérései Bynumnak az egyik fülén be, a másikon ki. Anélkül, hogy túlmagyaráznám, maradjunk abban, hogy nem ideális felállás, ha a két legjobb játékosod sz***k a fejedre.
Ha már Kobe Bryantnél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a 2012-es modell már nem nagyon ver meg senkit labdavezetésből. Szinte biztos, hogy még képes rá, de meg sem próbálja. A 2012-es modell minden eddiginél többet dolgozik pozícióból és ahelyett, hogy pumpálná a labdát, inkább labda nélkül keresi a tiszta dobóhelyzeteket. Arról pedig akár el se kezdjünk beszélni, hogy mennyire hidegen hagyja, ha védő áll előtte. Három induló- és két dobócsel után nincs ember, aki akár csak megzavarni képes lenne a dobását.
A gond nem vele van, illetve nem a pontszerzői “munkásságával”. Ő is tudja, mi is tudjuk, mindenki tudja, hogy a Lakers akkor és csak akkor reménykedhet abban, hogy eljut a döntőbe, ha Török Péter szavajárását idézve “osztoznak a javakon”. Nézzünk végig a második körbe jutott csapatok keretén! Bynum a legjobb center és meggyőzhető vagyok arról, hogy Gasol a legjobb erőcsatár. Így is kell játszaniuk és így is kell játszatni őket. Ebben Kobe-ra kulcsszerep hárul, egyrészt mivel Bynum rá talán még hallgat, illetve a támadások hangszerelése, hiába van Sessions személyében végre igazi irányítója a csapatnak, az ő feladata.
Ha viszont Gasol és Bynum, akkor Ibaka és Perkins. Utóbbi nem biztos, hogy pályára kerül az első meccsen, de ha igen, akkor a két Los Angeles-i óriásnak össze kell kapnia magát, mert a denveri óvoda után most két minden hájjal megkent verőlegényt kapnak a nyakukba, akik minden trükköt ismernek, amivel megúszhatják a faltokat.
Gasol labilis idegrendszere közismert, ha nem fogja megkapni a fújásait, könnyen széteshet a játéka. Bynum pszichéje pedig egyszerűen nem alkalmas az élsportra, bármikor leolvadhat és jöhet egy olyan megmozdulás, ami meccsekre kivonhatja a forgalomból. Érdemes megnézni, hogy egy gyakorlatilag már lefutott meccsen mit vert McGee-re a 7. meccs végén.
Ha minden összejön, akkor képesek lehetnek megfogni a Thundert, de nem tagadom, továbbra is meg lennék lepve, ha ez megtörténne.
A beharangozóban 4-2-es Thunder-diadalt jósoltam. Egyelőre nem láttam semmi olyat, ami gyökeresen változtatna álláspontomon, de Perkins állapota miatt megajánlok Bryantnek egy 4-3-at.
Azonban 16 év nagy idő. Arra például pont elég, hogy az ember megtanulja, hogy Kobe Bryant ellen ne fogadjon. Egy hetedik meccsen különösen nem. Tegnap zsinórban a 11.-et nyerték meg, ha minden igaz. Szóval...
Az Év Újonca - Kyrie Irving, Cleveland Cavs
A szezon előtt azt hittem, hogy Irving elszalad a díjjal, de aztán megláttam Rubio első meccsének az összefoglalóját és újra beleszerettem a kis kócos spanyolba.
A Wolves játékát nem lehetett nem imádni és ebben főszerepe volt Rickynek, aki szemmel láthatóan élvezte, hogy az Európába exportált “maradék” helyett a világ legjobb atlétáinak minden korábbinál vadabb alley-oop passzokat adhat. Ha nem sérül le és a Minnesota bejut a playoffba, nálam ő az Év Újonca, így viszont Kyrie Irving kapja, egyébként teljesen megérdemelten.
Ahhoz képest, hogy a szezon előtt a legtöbben húzták a szájukat, és óva intettek mindenkit attól, hogy túl sokat képzeljen bele a játékába, Irving újonc irányítóhoz képest parádés dobószázalékkal zárta első idényét, ráadásul a 82games.com adatai szerint ő volt az egész liga legtermelékenyebb játékosa (megelőzve Durantet és Anthonyt) clutch szituációkban, azaz azoknak a meccseknek az utolsó öt percében, amikor a két csapat között öt pontnál kisebb a különbség.
A 3-5. helyeknél vért izzadtam, hiszen rengeteg említésre méltó teljesítmény volt még a ligában. Végül Thomasnak (Kings) és Shumpertnek (Knicks) egyszerűen nem tudtam helyet szorítani.
2. Ricky Rubio, Minnesota Timberwolves
3. Kenneth Faried, Denver Nuggets
4. Kawhi Leonard, San Antonio Spurs
5. Klay Thompson, Golden State Warriors
Legtöbbet Fejlődő Játékos - Gerald Henderson, Charlotte Bobcats
Kezdjük azzal, hogy aki Jeremy Lint ebben a kategóriában jelöli, azt én egyszerűen kinevetem.
Egyrészt másodévesnek én sosem adnám ezt a díjat, mert a legtöbb esetben a statisztikák becsapósak. Egy újonc - hacsak nem egy instant sztárról van szó - élete kemény. Hozzá kell szoknia egy elképzelhetetlenül feszes menetrendhez, folyamatosan teljesítenie kell, a játékideje ingadozik, februárban megfejeli a “rookie wallt” és még sorolhatnám. Nekem az a természetes, ha a második szezonban javulnak a statisztikák, én ennél meglepőbb fordulatokat keresek.
Ezért nincs Cousins, nincs Monroe, stb.
Másrészt egy mindössze 64 meccsből álló pályafutást én nem tartok megfelelő mintának bármilyen díj megalapozott odaítélésére.
166 meccset már inkább, ugyanis Gerald Henderson pontosan ennyit játszott le a szánalmas Charlotte Bobcats színeiben, amelynek egyetlen értékelhető teljesítményt nyújtó játékosa volt. A harmadéves Henderson élt a Wallace és Jackson távozásával keletkezett űrrel és több kategóriában is a liga leghatékonyabb támadójátékosai közé tartozott.
Tette mindezt egy olyan mentális környezetben, ahol bármerre nézett, csak a pusztulatot és a beletörődést láthatta és a veterán csapattársak hiánya miatt csak magára számíthatott.
2. Ersan Ilyasova, Milwaukee Bucks
3. Goran Dragic, Houston Rockets
4. Andrew Bynum, Los Angeles Lakers
5. Ryan Anderson, Orlando Magic
Legjobb Hatodik Ember - James Harden, Oklahoma City Thunder
Ezt a kategóriát nem kommentálnám hosszabban. Harden a liga bármelyik csapatában kezdőjátékos lehetne, mégsem háborog, csak buja szakálla mögé rejtőzve a liga 7. (!) leghatékonyabb támadógépezeteként teszi a dolgát.
2. Lou Williams, Philadephia 76ers
3. Jason Terry, Dallas Mavericks
4. Al Harrington, Denver Nuggets
5. Mo Williams, Los Angeles Clippers
Legjobb védő - Tyson Chandler, New York Knicks
Nem igazán szeretem ezt a díjat, nem tartom igazságosnak, mert a liga kényszeresen centereknek adja, mivel a statisztikák igazán csak az ő teljesítményüket tudják mérni. Az elmúlt 20 évben írd és mondd két alkalommal fordult elő, hogy kisember kapta az elismerést.
Ennek ellenére én sem szakítom meg a sort és a Knicks centerét választom. De jó okaim vannak!
Kevesen számítottak rá, de tagadhatatlan, hogy a Mavs védekezése legalább annyit nyomott a latban a tavalyi döntőben, mint a támadójátéka. Ennek a kiváló védekezésnek pedig Chandler volt a vezére.
Távozása be nem gyógyuló sebet ütött a Mavs testén, a csapattársak (főleg Dirk) nehezen tudtak megbékélni a nem szakmai, hanem üzleti alapokon hozott döntéssel.
New Yorkba érkezése után a D’Antoni által “vezetett” csapat Chandlerrel a palánk alatt a liga egyik legjobban védekező gárdájává vált és a hatékonyságuk Woodson hatalomátvétele után csak javult.
A tények a keretet elnézve, ahol kis túlzással Jeffriesen és Shumperten kívül igazán senki nem szeret (és tud) védekezni, megint csak Chandlerre irányítják a reflektorfényt, aki nem csak a verekedésből veszi ki a részét, hanem a teljes védekezési sémát átlátja és irányítja.
Emellett, bár ez ebben a kategóriában nem fontos, egy tisztességes irányítóval a túloldalon is használható, ahogy ezt a Linsanity során megtapasztalhattuk.
2. Serge Ibaka, Oklahoma City Thunder
3. LeBron James, Miami Heat
4. Dwight Howard, Orlando Magic
5. Kevin Garnett, Boston Celtics
Év Edzője - Gregg Popovich, San Antonio Spurs
Popovich díja többszörösen megérdemelt. Amikor látta, hogy a keret már nem alkalmas arra, hogy fojtogató védekezéssel nyerjen bajnokságot, megfiatalította és felgyorsította a csapatot.
A két öregembert, Duncant és Ginobilit egy érett, és Popovich bizalmát végre elnyerő Parker rendezgeti a pályán, körülöttük pedig szuperhajtós kiegészítő emberek teszik a dolgukat egy példátlanul mély keretben, amelyet szezon közben tovább mélyítettek Diaw, Jax és Mills hozzáadásával, akiket Popovich azonnal bedobott a mélyvízbe, mégis, a csapat ütemet sem vesztett.
A játékpercek parádésan menedzselése miatt nem túlzás azt állítani, hogy a Spurs kipihenten várja a rájátszást, amelynek ők az egyik (ha nem a legnagyobb) esélyei.
2. Doc Rivers, Boston Celtics
3. Tom Thibodeau, Chicago Bulls
4. Lionel Hollins, Memphis Grizzlies
5. Frank Vogel, Indiana Pacers
Bár a játékosok majdnem beledöglöttek, nekünk, nézőknek nem lehetett panaszunk a sűrített menetrendre. Gyakorlatilag minden estére jutott egy-két rangadó és az eszelős hajtás miatt egymást követték a “totógyilkos” meccsek.
Ráadásul a 66 állomásos alapszakasz miatt a mezőnynek nem volt ideje szétszakadni, így elmaradt az All-Star gálát hagyományosan követő zombulás és az utolsó hetekre általában jellemző “legyen már vége” fázis is.
Ha már úgyis itt vagyok, arra gondoltam, hogy a következő napoban akár meg is oszthatnám veletek, hogy szerintem kinek kellene kapnia az ilyenkor kiosztásra kerülő díjakat.
Ismétlem, szerintem, tehát nem a következő hetek történéseit igyekszem megjósolni.
Vitatkozni ér, sőt, tulajdonképpen kötelező is.
MVP - LeBron James, Miami Heat
Van, akit megleptem? Kétlem. Az utolsó másfél hónapban állítólag már csak az volt a kérdés, hogy ő vagy Kevin Durant. Egyértelmű, hogy ő, az elmúlt négy évben már harmadszor.
Amikor ritkán látható eleganciával távozott Clevelandből, a legtöbb szakértő egyetértett abban, hogy James és Wade feláldozta az egyéni elismeréseket a bajnoki címek érdekében. Akkor még tényleg nehezen hihető volt, hogy a két dudás el tudna férni a floridai csárdában úgy, hogy a harmóniák mellett szólózni is tudjanak.
Erre mi történik? James toronymagasan első, Wade pedig kevéssel lemaradva harmadik John Hollinger játékoshatékonysági listáján.
LeBron tavaly nyáron végre elkezdett dolgozni a palánk alatt játékán, aminek meglett az eredménye, mert ebben a szezonban a 21. leghatékonyabb játékos volt pozícióból. Zárásból még ennél is eredményesebb (labdával 14., labda nélkül 17.), ahogy a leindításokat befejezi, az meg...
És akkor a védekezéséről még nem is beszéltem, pedig úgy tűnik, hogy idén valóban célul tűzte ki magának, hogy mind az öt posztot hatékonyan tudja hatástalanítani.
Emellett mind mezőnyből (53%), mind a triplavonal mögül (36%) pályafutása legjobb évét zárja és az idei szezon 25 legjobb egyéni teljesítménye közül 4 az ő nevéhez fűződik.
Félreértés ne essék, ha melléteszem Durant statisztikáit, alig marad el James mögött, ráadásul idén iszonyatosat fejlődőtt védekezésben, és a legjobb egyéni teljesítmények közül övé a 2. (51 pont, 8 pattanó a Denver ellen), illetve a 4. (40 pont, 17 pattanó a Minnesota ellen), de összességében James fölénye mégis elsöprő.
LeBron 27 évesen ott tart, hogy hiába csatlakozik egy olyan illusztris társasághoz, mint a hozzá hasonlóan háromszoros MVP Bird, Dr. J., Magic és Moses, ez az égvilágon senkit sem érdekel. Beleértve őt is. Számára már csak a bajnoki cím megszerzése jelent kihívást, azt viszont pusztán a képességeivel nem fogja tudni megszerezni, fejben kell felnőnie a feladathoz.
Azért csak talál majd helyet az öreg Maurice-nak a vitrinben...
2. Kevin Durant, Oklahoma City Thunder
3. Kevin Love, Minnesota Timberwolves
4. Tony Parker, San Antonio Spurs
5. Chris Paul, Los Angeles Clippers
Ez eddig papírforma, volt de izgalmasabb lesz. Az Év Edzőjével folytatjuk...
Majd kijavít, ha tévedek, de azt hiszem, hogy Szaniszló Csabi és én együtt vesztettük el a szüzességünket. A Sport TV egyik alámondójában történt a dolog és természetesen NBA-kommentálásról van szó.
Ő nemrég érkezhetett a csatornához, én meg hetekkel korábban írtam egy önbizalomtól duzzadó levelet a fent említett Máté Pálnak, hogy legyen szíves a következő szezontól szakkommentátorként alkalmazni, mert nem hiszi el, mennyire jó vagyok.
Tényleg nem hitte el, mert néhány nappal később behívott a székházba, leültetett a szobájában és a levelem alapját képező gátlástalan öntömjénezés hatására távollétükben is megdícsérte a szüleimet, hogy milyen nagyképű gyereket neveltek belőlem. Szerencsére ezután azt mondta, hogy egy negyedet kommentáljak le próbaként, felveszik, meghallgatják, aztán kiderül.
A két csapat a Suns és a Mavs volt. A kommentátor meg egy srác, akit addig sosem láttam-hallottam: Csabi. Hat óránál többet egy perccel sem készülhettem többet arra az egy negyedre, de meglett az eredménye, mert 2005 karácsonyának első estéjét már a Sport TV stúdiójában tölthettem. Ahogy az azóta eltelt hat évben is mindig.
Hát így ismerkedtünk meg. Több nikotinmentes (ő is, én is) év után ma már hihetetlen, de első közös élő meccseink félidejében egymást kínálgattuk cigarettával a székház hátsó bejáratánál és nagyon elégedettek voltunk a sorsunk alakulásával.
Valamiért azt gondolom, hogy kapcsolatunk akkor fordult komolyra, amikor 2008 nyarán felhívott, hogy menjünk ki Berlinbe és közvetítsük a helyszínről a Hornets-Wizards előszezon meccset. Ő már akkor talán túl volt néhány vidéki magyar bajnokin, ezért biztos jobban viselte a látottakat, én napokig nem hittem el, hogy egy sajtótájékoztatón kérdéseket tettem fel Byron Scottnak, és hogy ha akartam volna, megnyalhattam volna Caron Butler vádliját, aki pont a felezővonalnál található kommentátorállásunkra pattintotta fel ránézésre 56-os cipőit, hogy bekösse.
Ha eszébe jut, a mai napig Mr. Tarajsnak szólít a telefonban, mivel a passomra ezt sikerült ráírniuk az NBA illetékeseinek.
A következő állomás a Slamball sorozat jogainak megvásárlása volt, ahol végre ő is lazábbra vehette a figurát és együtt vinnyoghattunk a röhögéstől a Ninja Jungle Warrioron vagy az alapító (és tökbéna) Mason Gordonon.
Mivel szeretem, ha az olvasóim a cikk végén még ébren vannak, ezért nem foglak benneteket a bromance-ünket alakító összes projekt minden apró részletébe beavatni (Facebook, Twitter, Kommentátorállás, sport1tv.hu, stb.), így átugrok a DVD-n néhány fejezetet, egészen egy 2011. decemberi telefonhívásig, amelyet a feleségem unszolására kezdeményeztem, aki már rágta egy ideje a fülemet, hogy csináljak Csabival egy közös rádióműsort, mert szerinte annyira jók vagyunk együtt.
Így visszaolvasva talán nem túlzás azt állítani, hogy neki (nem Csabinak, a nejemnek) köszönhető a hetedik adására készülő Alley-oop, amely jobb napjain Magyarország egyik leghallgatottabb podcastje és melynek felvétele - számomra mindenképpen - az adott hét fénypontjai közé tartozik és úgy tűnik, ő sem bánja, ha minél gyakrabban sort kerítünk rá (nem a nejem, hanem Csabi).
Csabi egy igazi polihisztor, aki annak ellenére, hogy az ország egyik legjobb kommentátora, úgy döntött, hogy kitanul egy új szakmát és ahogy én látom, a közvetítési jogok területén sem vall szégyent, amit a Lenge Liga megszerzése is ékesen bizonyít.
Annak ellenére, hogy kapcsolatunk korlátozódhatna csak az NBA-hez köthető dolgokra, az elmúlt hat és fél évben ajánlottunk egymásnak könyvet, játékot, filmet, zenét, hardvert és aranyérkrémet. Az egyik kakukktojás.
Mondtam, hogy talán még sosem éltem vissza ennyire azzal, hogy itt arról írhatok, amiről akarok. Ma pedig ezekkel a sorokkal akartam boldog 30. születésnapot kívánni az én Csabi barátomnak!
Elsős gimnazista voltam, amikor rájöttem, hogy a Teremtő nem kosárlabdázónak szánt. A Szinyei Merse Pál Általános Iskola és Gimnáziumba akkor érkezett meg ugyanis Horváth András, aki főállásban az MKOSZ akkori főtitkárának a fia, mellékállásban pedig a legjobb kosaras volt, akit addig szerencsém volt testközelből látni.
Riska minden mozdulatából sugárzott a természetesség, a tehetség és persze a rengeteg munka, amit addig a játékába fektetett.
Én ezzel szemben annyira ígéretes voltam, hogy az első keretszűkítésnél csak azért nem tettek ki a csapatból, mert - ahogy a történetek szerint az összes NBA-játékos - én tényleg elsőként érkeztem az edzésre és utolsóként indultam haza.
A szezon első meccseit utcai ruhában ültem végig, mert mez nem jutott. Aztán valaki megsérülhetett, mert egyszer csak enyém lett az 5-ös számú mez. Ezzel kapcsolatban csak annyi érdekességet szeretnék megjegyezni, hogy a csapat az Angliában élő ex-Szinyeis szakembertől, Németh Lászlótól kapta ajándékba a mezeket, aki valamiért jó ötletnek tartotta, hogy a méretezés a mezszámokkal együtt nőjön, így nekem egy paszentos S-es jutott. Akkor mondjuk még belefértem.
Újabb hetek teltek edzéssel, illetve a kispad koptatásával, de most már, ha nem húztam melegítőt, fáztam is.
A Széchenyi ellen kaptam először lehetőséget, kb. két percet. A mai napig emlékszem az első, tétmeccsen eldobott zicceremre: oldalba toltam a palánkot.
Aztán jött a sorsfordító meccs, Szóga Tamásnak szétszakadt a térde (vagy a bokája), én pedig az első félidő közepén beállhattam a helyére. Kiharcolt támadó, labdaszerzés, lelkes játék. A következő meccsen már kezdtem. És a következő három és fél évben is.
Sosem játszottam látványosan, de amikor erőm engedte, megdöglöttem az emberemen és megdolgoztattam a védőmet. És a brusztolós, szorgalmas játékosok a kedvenceimmé váltak. És most meg is mutatom, hogy a jelenleg is aktívak közül kik a kedvenceim.
Hölgyeim és Uraim! Az All-Bruszt Team, a csapat, amely felszántja a parkettát, amely nem ismer elveszett labdát, amely lehet, hogy 30 pontot dob, de csak 27-et kap és még sorolhatnám.
PG: R. Westbrook
Ez az ember egy alien. A liga tele van elsőosztályú zsákolókkal, de amit ő csinál, miután a lábai elhagyják a talajt, az nekem kedvesebb Griffin összes rántásánál. A szíve helyén atomerőmű, az agya helyén vatta, de kevés olyan játékos van, akivel szívesebben mennék egy késeléssel is kecsegtető összejövetelre, mint vele.
SG: T. Allen
Az egykori “Trick or Treat” Tony mára stabil kezdőember lett a liga egyik liblingcsapatában, a Memphisben. Ennek az oka nem az volt, hogy hirtelen megtanult volna dobni vagy passzolni. Allen egy összezárt állkapcsú pitbull ragaszkodásával őrzi emberét, a passzsávokat folyamosan kontrollálja, az ellenfél palánkja alatt pedig mindig tisztában van azzal, hány kiló és hatékonyan termeli a pontokat.
SF: L. James
Nem tudom kihagyni. Ritka, hogy egy ennyire tehetséges ember egyben ennyire szorgalmas, és ha a helyzet úgy hozza, brusztolós legyen. A hamarosan 3. MVP-címét is behúzó filantróp a fáradtságot csak pletykákból ismeri. Nemcsak a támadásban lehet rá (legalább három negyeden át) számítani, a védekezésben is egy szörnyeteg, mind az öt pozíciót képes lefogni. Emellett DNS-szinten kódolt labdaszerző és félelmetes érzékkel blokkoló játékos, legyen szó szemtől-szemben, besegítésből vagy hátulról érkező becsületsértésről.
PF: K. Faried
A hínárhajú Manimal februárig csak vasár- és ünnepnapokon került pályára, aztán a sérüléseknek köszönhetően az aktív rotáció tagja lett és mostanra ott tartunk, hogy Hollinger PER mutatójában a 17. legjobb és ha teljesítményét 48 percre vetítjük, 203 centis magassága dacára a liga Top-5 pattanózója! Aki látta már játszani, egyetérthet abban, hogy a helye ebben a csapatban megkérdőjelezhetetlen. Tettei súlyát csak megsokszorozza, hogy mindezt ezzel a frenetikus hajkoronával hajtja végre.
C: J. Noah
A centerposzton is egy kis kócos kerül bevetésre. A mókás frizura, a kalandos fogsor, a kajla dobás ne tévesszen meg senkit: Noah az egész liga egyik legkellemetlenebb ellenfele. Egyrészt idegesítő az egész lénye, másrészt védekezése szívós, támadójátéka kiszámíthatatlan, tipikusan az a játékos, aki ‘A’ este életveszélyes, ‘B’ este terített betli, ezért egy pillanatra sem lehet levenni róla a szemet.
És a cseresor:
J. Barea - A. Bradley - A. Igoudala - L. Amundson - R. Turiaf
Szerintetek kinek lenne még helye az All-Bruszt Teamben?!?
Benson ugyanis kijelentette, hogy a franchise-nak új névre van szüksége, legalább olyan jóra, mint a Jazz, amely az utolsó New Orleans-i csapattal együtt 1979-ben Salt Lake Citybe költözött.
Az NBA ugyanis nem a városoknak, hanem a majdani tulajdonosoknak ajánlja fel a csapatalapítás jogát és a “leánykori név” megváltoztatását csak a legritkább esetben engedélyezi.
Így fordulhat elő, hogy Stockton és Malone a városhoz sokkal inkább passzoló Utah Virgins helyett a Jazz legendái lettek.
Így fordulhat elő, hogy a Lakers annak ellenére Lakers, hogy a város közelében nem nagyon találni tavakat, szemben a “szülővárossal”, Minneapolisszal.
Így fordulhat elő, hogy a memphisi franchise Grizzlies maradt, noha a városban csak akkor látni grizzlymedvét, ha Hamed Haddadi leveszi a mezét.
Egy szó, mint száz, ha össze akarjuk számolni az NBA történetének névváltozásait, az egyik kezünk is elég lesz hozzá.
Amikor a buffalói NBA-csapat San Diegóban költözött, a Braves nevet maguk mögött hagyva az egykoron kiemelt fontosságú kikötővárosban gyakran megforduló hajótípus, a clipper nevét vették fel.
A Syracuse Nationals 1963-ban cserélt gazdát és nevet, utalva az új otthonban, Philadelphiában történt legfontosabb eseményre, a Függetlenségi Nyilatkozat 1776-os aláírására.
A Cincinnati Royals igazából nem is változtatott nevet, amikor átkeresztelték Kingsre, hiszen a jelentés nem változott. Amiért mégis meg kellett lépni: az új otthonban már volt egy Royals nevű csapat.
A Bullets az egyetlen olyan csapat, amely egy centit sem mozdult, mégis nevet változtatott, mégpedig azért, mert az eredeti Bulletset túl erőszakosnak gondolták az “illetékesek”.
A végére hagytam Seattle szomorú történetét, akiktől elrabolták a csapatukat. Vigaszuk legfejlebb annyi lehet, hogy a város megtarthatta a SuperSonics nevet, hátha lesz még egyszer NBA-alakulata. A Thunder az oklahomai viharos időjárás után kapott nevet.
És most a Hornets, amelynek néhány évszázad csúszással Lord Cornwallis lett a keresztapja, amikor darázsfészeknek nevezte Charlotte végsőkig ellenálló városát.
A nép véleménye akkor is fontos volt, mielőtt a közösségi média átalakította volna az életünket, így sok csapat a lakók javaslatai alapján kapta a nevét, hol jobbat (Suns), hol rosszabbat (Raptors).
Könnyen lehet, hogy a Hornets is így kap új nevet.
Nektek van ötletetek egy, a városhoz kapcsolódó, jól hangzó, könnyen logósítató névre?
Ha igen, akkor a kommentekben várom a javaslatokat.
Aki hallgatja az Alley Oopot, az a múltkori adás óta tudja, hogy @szcsaba és én, @bazska is inkább lemondanánk a Facebookról, mint a Twitterről. Ez különösen az én esetemben nagy áldozat, mivel ellentétben kommentátortársammal, nekem vannak barátaim is. Még.
Szóval a Twitter jó, a Twitter szép és ha megfelelő embereket követsz, napok alatt az első számú információforrásoddá válik és még barátokat is szerezhetsz.
Sajnos itthon a vártnál és a kívánatosnál lassabban terjed és fejlődik, elsősorban a tinédzserek körében menő, akikben a koruk mellett az a közös, hogy rajonganak SP-ért vagy Fluorért vagy mindkettőért.
A tengerentúlon ennél sokkal nagyobb kultusza van a "csiripelésnek" és ebben nagy szerepe van az NBA-játékosoknak is, akik az elsők között ugrottak fel a zenekari szekérre. Persze mint mindent, ezt az eszközt is meg kellett tanulni használni. Emlékezetes, hogy a hőskorban (2009-ben) Charlie Villanuevát egy meccs szünetében küldött tweetje miatt sarokba állították, de a nyáron a Heat tulajdonosa is összecsipogott magának egy félmillás büntetést.
Ma már ott tartunk, hogy gyakorlatilag minden NBA-játékos elérhető Twitteren és ezt a tényt az NBA marketingcsapata is meglovagolta. A kezdeményezés a "Has Handle" fantázianevet kapta, kihasználva, hogy ez egyszerre jelenti azt, hogy használja a szolgáltatást és jól bánik a labdával. A végeredmény pedig egy nagyon visszafogott pólósorozat, amelynek hátán a mezszám felett a felhasználónév, elöl a csapat logója mellett pedig egy kettőskereszt található, amit a Twitteren témamegjelölésre használunk.
Az igazán jó ötletekben az a zseniális, hogy akár neked vagy végső esetben nekem is eszembe juthatott volna. Ez is ilyen.
Aki még nem regisztrált, annak meg Twitterre fel, nem fogjátok megbánni!
Gyakorlati lépések:
A nap nagy nyertese a Los Angeles Lakers. Úgy erősítették meg a csapatot, hogy a Bryant-Gasol-Bynum trió együtt maradt, igaz, hogy együtt kell élniük azzal, hogy a világ egyik fele szívtelen szemétládáknak tartja őket, amiért elküldték a dicsőséges múlt két meghatározó játékosát, Fishert és Waltont. Cserébe érkezett Ramon Sessions személyében egy fiatal és tehetséges irányító, aki úgy sejtem, hogy alig várja, hogy átlépjen Kyrie Irving árnyékából Kobe Bryantéba. A Houstonból átcuccoló Jordan Hill akár még fontos szerepet is játszhat Bynum tehermentesítésében, ha meg nem jön össze, a szezon végén mehet, ahová akar. Bajnokesélyesnek ettől még nem nevezném a Lakerst, de sokoldalúbb, mélyebb csapatként jöttek ki a kanyarból.
A nap nagy vesztese a New Jersey Nets, akik Howard döntésével minden bizonnyal elveszítették Deron Williamset is, aki a nyáron valószínűleg Dallasba fog szerződni. Utolsó utáni szalmaszálként elhozták Portlandből Gerald Wallace-t, de nem hiszem, hogy a korát egyre nehezebben letagadni képes veteránnak sikerül meggyőznie D-Willt, hogy várjon még egy évet, hátha Howard 2013 nyarán meggondolja magát.
Nem lehet kihagyni a liga történelmének talán legpechesebb csapatát, a Portland Trail Blazerst sem, akiknek most lett elegük az idei vesszőfutásból és 24 órán belül elküldték az edzőt, Nate McMillant, felbontották a tragikus sorsú Greg Oden szerződését és elcserélték Gerald Wallace-t és Marcus Cambyt Jonny Flynnre, némi töltelékre és egy-két pickre. Amennyiben Mehmet Okur képes lesz zsinórban húsz meccset lejátszani (erre két éve nem volt példa), vagy Shawne Williamsről, esetleg Hasheem Thabeetről kiderül, hogy van bennük fantázia, majd átírom a cikket és a “töltelék” szót lecserélem “harcedzett veteránra és fejlődésre képes fiatal”-ra.
Ügyes volt a Denver Nuggets is, ahol miután felmérték, hogy hiába adtak Nenének 5 évre 67 milliót, továbbra is az a 13 pontos, 8 lepattanós játékos maradt, aki volt, ezért száműzték Washingtonba JaVale McGee-ért cserébe, aki két évig még az újoncszerződését tölti, azaz fillérekbe kerül és George Karl kívánságának is megfelel, aki Kenyon Martin és J.R. Smith távozása után már nagyon vágyott egy nehezen kezelhető játékosra. Ha hozzátesszük, hogy a hírek szerint a Nuggets centikre van Wilson Chandler leigazolásától, akkor egyértelmű, hogy Masai Ujiri GM-nek mehet a Rocky Mountain high five.
Jól jöhet ki a mai napból a San Antonio Spurs, akik belátták, hogy hiába adták meg nyáron Richard Jeffersonnak a bizalmat, továbbra is képtelen folyamatosan jó teljesítményt nyújtani, ezért bejelentkeztek Oaklandben a repülőről éppen leszálló Stephen Jacksonért. A Golden State sejtéseim szerint repesett az örömtől, mert nem hiszem, hogy rajongtak a gondolatért, hogy egy olyan játékost játszassanak, aki egyszer már kikövetelte, hogy elcseréljék onnan. A Spurs viszont dörzsölheti a markát, mert ha valaki képes gatyába rázni Jacksont, az Popovich, aki anno kis túlzással játékost csinált a már 33 éves hátvédből.
A másik Los Angeles-i csapat sem járt rosszul, hiszen a Los Angeles Clippers úgy erősítette meg a washingtoni Nick Younggal a kettes posztot, hogy csak egy kiegészítő embert vesztett a bolton. Young egy agyatlan dobógép, ráadásul nem is könnyű ember, de egy olyan tábornokkal a pályán, mint Chris Paul, ez nem okozhat gondot.
A Golden State Warriors és a Milwaukee Bucks cseréjét nem nagyon értem. A Warriors az aktuális hét játékosától, Monta Ellistől szabadult meg a Richard Jeffersonná változó Stephen Jacksonért és az egykori 1/1-esért, Andrew Bogutért cserébe, akinek a jövője az NBA-ben az egészségi állapota miatt finoman szólva is kérdéses. A Bucks pedig abban bízhat, Jennings és Ellis duója támadásban képes lesz ellensúlyozni a védekezésben keletkező folyamatos mismatch rémálmokat, illetve abban, hogy Udohban van még kakaó és a rotáció hasznos tagja lesz.
Ha megemlítjük még, hogy az Indiana Pacers Leandro Barbosával erősített, akkor azt hiszem, hogy tényleg minden lényeges kérdést érintettünk.
Az NBA erővonalait nem rajzolta át az elmúlt néhány nap, de a Lakersre ettől még érdemes lesz figyelni. A liga célegyenesbe fordul és indul a harc a rájátszást jelentő helyekért, illetve a legrosszabb mérlegért, amely idén nagyon sokat érhet, tekintve hogy az idei draftévfolyam brutálisan erős lesz!
Az egész LeBron magától értetődő egykezes alley-oopjával kezdődött a Bulls ellen, amikor úgy döntött, hogy John Lucast sokkal egyszerűbb átugrani, mint megkerülni.
Aztán jött Griffin, akit magasról tett arra, hogy egy marcona tekintetű 125 kilós hústorony áll az útjában és egy elemi zsákolással írta újra a fizika alaptörvényeit, különös tekintettel az erő-ellenerő viszonyára.
Ma hajnalban pedig Gerald Green rántott egy olyat, amilyet meccsen talán Vince Carter fénykora óta nem láttunk.
Először jöjjön a videó, aztán pedig a kedvenc pillanataim:
0:03 MarShon Brooks, a Nets újonca egy pillanatig nem hezitál, amikor a ligába sokadszor visszatérni készülő Green feltűnik a balszélen, zsigerből megy a sebészi pontosságú passz.
0:05 A houstoni (!) kispad reakciója a zsákolásra. Arra a pár másodpercre mindenki szurkoló lett.
0:14 Green fél fejjel a gyűrű felett. Nem emlékszem, mikor láttam ilyet utoljára.
0:17 A közönség reakciója. Van, akinek még csak arra futotta, hogy eltátsa a száját, de van, akinek már a keze is a levegőben.
Szerintem érdemes lenne elindítani egy mozgalmat, aminek az lenne a lényege, hogy az NBA-rajongók összedobják Green fizetését, hogy ez ne lehessen akadálya a pályára lépésének.
Mindenki jól járna.
Igazából teljesen felesleges bármilyen kommentárt írnom a videóhoz, hiszen a képek magukért beszélnek.
Mégis szeretném felhívni a figyelmet néhány momentumra. A Carlisle szemében bújkáló mosolyra, miközben bemutatja Chandlert. Az edző és volt játékosa összeölelkezésére, amely Chandler részéről mindenképpen több, mint formalitás. Az eszét vesztett közönségre. És végül, de nem utolsósorban a kedvenc momentumomra, a feje felé emelt kezekkel tapsoló Dirkre, akiről üvölt, hogy mennyire őszintén boldog, hogy a volt bajtárs is megkapta megérdemelt jutalmát.
Néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a kosárlabda üzlet, ezért olyan döntéseket is meg kell hozni, amelyeket csak az agyunk és a pénztárcánk támogat, a szívünk nem.
Cubannek is nehéz lehet elszámolni ezzel a döntésével. Ezt egyébként le is nyilatkozta. Talán ezt az estét követően könnyebb lesz, talán csak nehezebb.
Az biztos, hogy ennél meghatóbb sportvideót a héten nem fog(t)ok látni.
A Lamar Odom nem mai gyerek. Nálam ugyan fiatalabb, de nem sokkal, idén már 33 lesz. NBA-pályafutása 1999-ben kezdődött, amikor az akkor rettenetes állapotban lévő Clippers negyediknek választotta a Drafton.
Érdemes megjegyezni erről az évjáratról, hogy az első 6 választottból három játékosnak (Steve Francis, Jonathan Bender és Wally Szczerbiak) már vissza kellett vonulnia és a negyedik (Baron Davis) sorsa is kérdéses.
Nem akarok Wikipedia-szócikket csinálni a bejegyzésből, legyen elég annyi, hogy Odom elég gyorsan megelégelte Sterling csapatépítési elveit és 2003-ban elmenekült Miamiba. Aztán szűk egy évvel később visszaköltözött, de a Shaq-csere egyik ellenértékeként már a Lakers játékosaként.
Nagyjából ekkor kezdődött Odom aranykora. Sosem volt a megbízhatóság mintaképe, nagyjából minden második meccsén volt hajlandó odatenni magát, de ha megtette, a Lakers a liga legnehezebben legyőzhető csapatai közé tartozott.
Ráadásul elégedett volt azzal, hogy a kispadról beállva teszi a dolgát, nem balhézott, ha a sérülések vagy eltiltások miatt a kezdőcsapat és a cseresor között ingázott. A tény, hogy tavaly megkapta a Legjobb Hatodik Embernek járó ajándékkosarat, azt engedi sejtetni, hogy nem volt gond a teljesítményével.
Ősszel aztán borult a bili, mivel kiderült, hogy ő is bekerült volna abba a szeretetcsomagba, amit a Lakers Chris Paulért cserébe szétosztott volna a ligában. A tranzakció az ismert okok (ja, hogy igazából nincsenek ismert okok?) miatt nem jött létre, Odom viszont annyira felháborodott, hogy rárúgta az ajtót a szakvezetésre és követelte, hogy cseréljék el, de egy rendes csapathoz ám!
Ép ésszel fel nem fogható, hogy ez a csapat végül miért a Dallas lett, amely mindössze egy közepesen karcos Komár László bakelitet és némi trade exceptiont ajánlott fel ellentételezésként. Ezzel a bravúros húzással a Lakersnek egyszerre sikerült megszabadulnia egyik leghasznosabb játékosától, megerősítenie a címvédőt és felhúzni Kobe-t.
Arra, ami ezután történt, normális ember nem számíthatott. Odom vastagon élete legrosszabb szezonját futja, statisztikái még akkor is hervasztóak, ha a lecsökkent játékidő miatt 36 percre vetítjük a mutatóit.
Mi történhetett? Nem az, amitől sokan tartottak, ugyanis a hírek szerint Odomné, született Khloe Kardashian remekül érzi magát Dallasban. Lamar viszont, akit az élet egyébként nem kímélt a nagy pofonoktól, sehogy sem találja a helyét.
Az események a közelmúltban felgyorsultak, amikor a jó Lamar négy meccsre eltűnt, majd amikor visszatért, akkor ahelyett, hogy bocsánatot kért volna a csapattársaktól és vett volna mindenkinek egy Rolexet, ahogy LeBron tette volna, inkább úgy döntött, hogy lenéz a fejlesztési ligába, hogy összeszedje magát és - bár ezt Odom nem ismeri el - megkérte Cubant, hogy vásárolja ki a szerződéséből.
A Mavs végül nem engedte el bohóckodni a D-League-be, Odom pedig válaszul rövid dallasi pályafutása második legjobb meccsét hozta össze. Aztán folytatódott a mélyrepülés...
Egy jó Odom aranyat érne Carlisle edző számára, hiszen a statisztikák szerint ha eljut 10 pontig, akkor a Mavs mérlege 7-1. Ehelyett most azt hallani, hogy ahelyett, hogy a játékkal foglalkozna, elkezdett inkább azon matekozni, hogy jusson vissza valahogy Los Angelesbe.
Ahogy azt kiskorunkban megtanultuk, akarni a WC-n kell, így Lamar is hiába pezseg, a fenekén kell maradnia egy ideig. A Lakersnek állítólag esze ágában sincs visszahozni Odomot. A Clippers ugyan szeretne egy újabb kört futni vele, de a jelenlegi keretből nem tudnak/akarnak senkit sem feláldozni, így nem tudnak Cuban számára megfelelő ellenértéket kínálni Odom évi 9 milliós gázsijáért.
Azonban ha így folytatja, akkor nehezen hihető, hogy a Mavs lehívja a szerződése utolsó évére vonatkozó csapatopciót. Ez azt jelenti, hogy a szezon végén oda megy, ahová csak akar.
Én Los Angelesre fogadnék.
Vannak percek, amelyekért érdemes élni. Ilyen volt az a pillanat is, amikor megérkezett postafiókomba egy elkeseredett Knicks-fanatikus levele, aki az életét sem féltve megszerezte Isiah Thomas széfjéből a legendás irányító titkos naplóját. Következenek a részletek...
2003. december 22.
Új állásom van. Én lettem a New York Knicks új általános igazgatója. Utoljára akkor voltam ilyen izgatott, amikor februárban az All-Star Gálán sikerült beleköpnöm Jordan poharába. Bízom abban, hogy sikeres évek várnak rám, és 2005-ben New York városa ismét bajnokcsapatot köszönthet az MSG-ben. A feltételek adottak, Dolan szerint a pénz nem számít. Megnyugtattam, hogy minden centet olyan gondosan fogok elkölteni, mintha a sajátom lenne. Szurkolj nekem, Kedves Naplóm!
2003. december 24.
Munkához láttam és első lépésként kirúgtam azt a lakli román centert. Mi is a neve...? Vranes! Na azt. Ilyen hülye nevű játékosok az én csapatomban nem fognak játszani! Menjél haza Budapestre, sírd ki magad anyád vállán! Kedves Naplóm, vajon Európában is ünneplik a Karácsonyt? Mondjuk annyira nem érdekel, viszont nagyon izgulok, hogy milyen ajándékokat fogok kapni...
2003. december 26.
Remek Karácsony áll mögöttem, bár kicsit kialvatlan vagyok. Kaptam a csapattól egy 16 darabos (4x4) puzzle-t. Ha végre sikerül kiraknom, egy Knicks-logót fog ábrázolni. Be fogom kereteztetni, és kiteszem az iroda falára. Már csak legfeljebb egy-két éjszaka, és végzek vele. Fontos ez nekem, mert szeretném, ha a fiúk látnák, hogy értékelem a gesztust.
2003. december 30.
Majdnem végeztem a puzzle-lel. De most nem is ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy ismét sikerült megszabadulnom egy hülye nevű játékostól. Weatherspoon, mi?!? Takarodj innen, ilyen név nincs!
Kaptam helyette egy vicces hajú irányítót, Norris-nak hívják. Mondjuk a keresztneve ennek sem kóser, de majd megkérem, hogy Moochie helyett legyen a neve inkább Michael. Ja, az sem jó. Akkor Mark! Mark Norris. Ez egy jó név.
Jött vele egy center is, igaz a neve határeset: Amaechi. Aranyos srác, miután megérkezett, hosszasan megölelt. Elég kemény az övcsatja, még most is sajog a mellkasom. Ragaszkodott ahhoz, hogy puszit is adjon. Vajon csak engem lepett meg, hogy a számra kaptam? Hülyék ezek az angolok...
2004. január 5.
Boldog Új Évet! Ma végrehajtottam első nagy játékoscserémet. Eredetileg azért fogtam hozzá az egészhez, hogy ettől a Maciej Lampe nevű (hát név az ilyen?) vicctől megszabaduljak, de aztán szó szót követett, és a végén szereztem egy irányítót és egy hátvédet is.
Stephon Marbury-val személyesen beszélgettem el. Ha valaki, hát Te, Kedves Naplóm, tudod, hogy nekem elég néhány mondat, és mindent tudok a másikról. Még azt is, amit el sem akart mondani. Percek alatt világossá vált számomra, hogy Stephon egy meg nem értett zseni. Önzetlen játékára és inspiráló öltözői jelenlétére nagy szükségünk lesz.
Jött vele Penny Hardaway is. Tudom, hogy Anfernee a rendes neve, de közlöm Veled, Kedves Naplóm, hogy ilyen név sincs. Hallottam innen-onnan, hogy kockázatos leigazolni, mert darabokban van a térde, de nem hiszek a pletykáknak. Mindenki azt szeretné, ha elbuknék! Lesz még ebből a fiúból 25-5-5-ös játékos!
A feketeleves a végén következett... Egy pillanatra nem figyeltem, és rámsóztak egy Trybanski nevű játékost. Ilyen nincs! Pedig olyan jól alakultak a dolgok. Na majd kitalálok valamit.
2004. január 14.
Ma kirúgtam a vezetőedzőt. Egyszerűen nem értem magamat. Hogy engedhettem, hogy az Egyesült Államok alelnöke másodállásban az én csapatomnál edzősködjön?!?
Ráadásul azt a hülye Bush-t még Jordannél is jobban utálom!
Kinek alakoskodok itt? Igazad van, Kedves Naplóm, Jordannél jobban senkit sem utálok. De Bush a második. Mennie kellett.
A helyére Lenny Wilkens-t szerződtettem. Fiatalos, innovatív edző, biztos vagyok abban, hogy két éven belül bajnokok leszünk.
2004. január 15.
Kiderült, hogy az alelnököt Dick Cheney-nek, a volt edzőt pedig Don Chaney-nek hívják. Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik...
2004. február 14.
Boldog Valentin-napot! Ma bejött az irodámba John Amaechi egy szál törülközőben. Még csak pár hónapja van itt, biztos eltévedt. Annyira meglepődött, hogy elejtette a szappanját. Nagyon lassan hajolt le érte. Szólni fogok a csapatorvosnak, hogy nézze meg a derekát. Nem hiányzik még egy alattomos sérülés.
2004. március 12.
A múltkori edzőváltási malőr után kicsit lassítottam a tempón. De azért nem lógattam a lábam! Elcseréltem például Keith Van Hornt.
Átnéztem a számlákat, és kiderült, hogy a hülye térdzoknijai 15 centtel többe kerülnek, mint a rendes bokazoknik, amit minden normális játékos használ.
Tudod, Kedves Naplóm, mennyire utánanézek minden centnek. Ezt egyszerűen nem engedhettem!
Helyette Tim Thomas érkezett. Tudod, ennek miért örülök, ugye? Igen! Alliterál a neve!!!
Jött vele egy Mohammed nevű center is. Én azt mondom, hogy minden arabnak itt a helye New Yorkben, ahol rajtuk tudom tartani a szemem. Most mégis, mennyi esélye van annak, hogy a villám kétszer egymás után ugyanoda csapjon. Na ugye, hogy semmi? Azért figyelem a fiút, edzésen csak félmeztelenül gyakorolhat, nehogy plasztikot ragasszon a mellkasára.
De nem ezért írtam. Ugyanis ma talán életem legjobb húzását sikerült végrehajtanom. Leigazoltam Vin Bakert! A sok idióta elhitte a mendemonákat, hogy alkoholista, meg beszámíthatatlan. Tudod, hogy nekem elég két szó, és mindent tudok. Vin elmondta, hogy a vádak alaptalanok, és megígérte, hogy az év végére 20 pontot és 10 lepattanót fog szállítani meccsenként.
A szerződés aláírása után annyira boldog volt, hogy kifelé menet nekiment az ajtófélfának, és belehányt a szemetesembe. Ezek a fiatalok...
2004. május 3.
Nyaralok.
A sok tökkelütött meg izzad a Rájátszásban.
2004. augusztus 5.
Emlékszel még, mennyire kiakadtam, amikor az a phoenix-i senkiházi rámsózta azt a hülye nevű Trybanskit? Végre megszabadultam tőle!!! Való igaz, Mutombót és Othella Harringtont is be kellett dobnom, de vannak dolgok, amelyekért érdemes áldozatokat hozni.
Cserébe érkezett a Bulls-tól egy Crawford nevű fiú. Szerintem valami gond lehetett a reptéren, mert a Gardenbe kosaras helyett egy etióp hosszútávfutó érkezett. Amikor el akartam zavarni, megmutatta a személyijét. Tényleg ő Crawford! Remélem, tud játszani, mert ha nem, lesz mit megmagyarázni...
De a legjobban nem is neki, hanem Jerome Williams-nek örülök. Az a fiú csupa mosoly, csupa jókedv. Ma edzés előtt memutatta, hányféleképpen tudja a feje fölött pörgetni a törülközőjét. Nem fogod elhinni, de kilenc különböző variációt ismer! Meg fogom kérni Dolant, hogy engedje meg neki, hogy meggyújthassa a végét, igazi látványosság lenne a kispadon.
2004. október 4.
Ma leszerződtettem Andre Barrettet, Mengke Bateert, Tracy Murray-t és Brent Wrightot.
2004. október 7.
Ma kirúgtam Wrightot.
2004. október 25.
Ma kirúgtam Barrettet és Bateert.
2004. október 27.
Ma kirúgtam Murray-t is. A kör bezárult, ördögi tervem bevált, a bérszámfejtő kislánynak majd szétrobbant a feje a sok felesleges munka miatt.
Talán nem kellett volna Isiah bácsit visszautasítani a tavalyi karácsonyi bulin.
Adminisztrálj, r****c!
2005. január 24.
Egy ideje tudom, hogy nem írtam, kérlek, ne orrolj meg rám!
Tegnapelőtt lecseréltem az edzőt, ma pedig a fél csapatot, szóval ma sem kell altatni.
Wilkens-re nem akarok szavakat vesztegetni. A helyére érkező Herb Williams Knicks-gyökerekkel rendelkezik. Biztos vagyok abban, hogy a tradíciók tisztelete, és a kemény munka már a szezon végén meghozza gyümölcsét, és döntőt játszhatunk.
Be kellett látnom, hogy ezt a hínárhajú Norris-t nem fogom tudni rávenni arra, hogy a nevét Markra változtassa, ezért elzavartam Vin Bakerrel együtt Houstonba. Apropó, Baker! Képzeld, Kedves Naplóm, kiderült, hogy Baker tényleg alkoholista, és alig áll a lábán. Rögtön sejtettem, hogy valami nem klappol ezzel a fiúval. Pedig hogy örült, amikor aláírtuk a szerződést... Huzatos napokon még érzem a répa illatát az irodámban.
És még mindig nincs vége! Rávettem azt a fogalmatlan Popovichot, hogy cseréljük el (a nem mellesleg szupertehetséges) Malik Rose-t a terroristára. Belement a hülye!!!
Ha ez a Mohammed akár csak egy percet fog játszani a Spurs-ben, én megeszem a kalapom...
2005. június 24.
Tegnap bajnok lett a Spurs.
Nazr Mohammed a döntő összes meccsén kezdőjátékos volt. Rajtam röhög a Liga.
Mint kiderült, a kalapomnak olyan íze van, mint Vin Baker hányásának...
2005. július 1.
Ma leszerződtem azzal a David Lee-vel, akit a 30. helyen hoztam el a Drafton. Csak azért választottam őt, mert Dolan már hetek óta rágta a fülem, hogy kell egy jóképű fehér játékos a csapatba. Sosem lesz belőle rendes játékos.
2005. július 28.
Larry Brown lett az új vezetőedző. Herb Williams-re nem akarok több szót pazarolni.
Elbeszélgettem Larry-vel és egy hozzám hasonló, őszinte, tisztességes, gerinces embert ismertem meg benne.
Biztos vagyok abban, hogy ígéretes újoncainkat nála jobban senki nem lenne képes beépíteni a csapatba. Ide (mutatok most az oldalamhoz) a rozsdás bökőt, hogy a szezon végén döntőt játszunk.
2005. augusztus 2.
Elhoztam Jerome James-t a Sonics-tól. Alkalmi vétel volt 5 évre 30 millióért.
Nem elég, hogy hosszú évekre meg fogja oldani a centergondjainkat, de a neve is alliterál!
Életem egyik legszebb napja a mai. Ha ezért a húzásomért nem neveznek el rólam utcát New Yorkban, akkor semmiért...
2005. október 4.
Tegnap fogadtam Magic Johnsonnal 50 dollárban, hogy nem merek beáldozni két első körös draftjogot az állítólag szívbeteg, ellenben krónikusan túlsúlyos, és munkaundorban szenvedő Eddy Curry-ért.
KI NEVET MOST, MAGIC?!? KI NEVET MOST?!?
Tudom, hogy a fenti rágalmak egyike sem igaz, csak Michael kavarja már megint a szart, csak hogy nehogy megdicsőüljek.
Az egyik szemem mégis sír, mert ez a szemét Paxson csak úgy volt hajlandó belemenni az üzletbe, ha lemondok Tim Thomas-ról, szóval megint eggyel kevesebb alliteráló nevű játékosom van. Nagy kár érte, de nem adom fel...
2005. december 3.
Elküldtem a csapattól Matt Barnes-t. Egy hulladéktemető az a fiú.
Sosem fogjuk többet NBA-meccsen látni...
2006. február 3.
Ismét egy zseniális játékoscsere!!! Megszereztem Jalen Rose-t! Igen, Kedves Naplóm, AZT a Jalen Rose-t.
Azt hiszem, végre sikerült megoldanom az Allan Houston kiesése óta tátongó lyukat a kettes poszton.
Ha ezzel a kerettel nem leszünk bajnokok az év végén, akkor... majd jövőre!
2006. február 22.
És nem tudok megállni! Ma két puzzle-ben is helyére került az utolsó darab. Egyrészt befejeztem a fiúk 2003-as karácsonyi ajándékát, másrészt megszereztem Steve Francis-t az Orlandótól! Csak Trevor Arizát (használhatatlan, jövőre már Európában lesz), és Anfernee Hardaway-t kellett beáldoznom. Kár ezért a Hardaway gyerekért, már akkor tudtam, hogy nem lesz belőle újra játékos, amikor idekerült.
Viszont Steve Francis a Knicks-ben... Hihetetlen.
Hiányposztra érkezett, mert csak Crawford és Rose van előtte, de jó kettesből sosem elég.
Elbeszélgettem vele, és meg kell mondjam, Kedves Naplóm, hogy évek óta nem találkoztam ilyen lelkes játékossal. Már előre aggódom az asztalostól érkező számlák miatt, mert ez a srác minden meccsen fel fogja szántani a parkettát.
2006. június 22.
Nem jutottunk be a rájátszásba, ezért kirúgtam Larry Brownt. Nem is akarok rá több szót vesztegetni.
Helyette magamat neveztem ki vezetőedzőnek. Leültem beszélgetni velem, és meg kell mondjam, hogy a csapatnak pont egy ilyen tapasztalt, sikerorientált, konzekvens mesterre van szükség, mint én.
Biztos vagyok abban, hogy az év végén döntőt fogunk játszani.
2006. július 10.
Felhívott Magic, és felajánlott még 50 dollárt, ha megmutatom neki, milyen fejet vágtam, amikor megtudtam, hogy a Bulls második helyen választhat a Curry-ért adott draftjogunkkal.
Amikor ilyen szemét, néha azt kívánom, bárcsak elkapna valami gyógyíthatatlan betegséget. Akkor én nevetnék a végén...
2006. október 2.
Leigazoltam Elton Brandet! Leigazoltam Elton Brandet! Nem is tudtam, hogy nincs csapata. De jó, hogy a szemem mindig a pályán...
2006. október 3.
Nézem, nézem ezt a Brand gyereket... A statisztikái alapján azt hittem, ügyesebb.
2006. október 25.
Kiderült, hogy a neve nem Elton Brand, hanem Elton Brown. Tévedni emberi dolog...
2007. március 12.
Szerződést hosszabbítottam!
Látod, Kedves Naplóm, van még igazság a Földön.
A kemény, lelkiismeretes munkának van még becsülete.
Ahogy végignézek ezeken a lapokon, látom azt a sok álmatlan éjszakát, amelyet nem restelltem a csapatra áldozni, és nézd, meddig jutottunk.
Ez életem egyik leboldogabb napja. Biztos vagyok abban, hogy a csapatot is fel fogja villanyozni a hír, és a szezont egy erős hajrával fogjuk zárni.
Kedves Naplóm, bevallom Neked, jó Isiah Thomas-nak lenni...
Senkivel nem cserélnék!!!
Szerepcsere. Tinihokikoki. 37-esek. Győrömmámor. Markovits úr. Az évtized legjobb csapata. Oroszlánbarlangok. PO: meglepetések, csalódások, kedvenc pillanatok. Miniszterelnököset játszunk.
Sir Alex. 6x6 az 36... Levelesláda: világbajnokok, bírók, PO-reform. Top 5 move. Nyertesek/vesztesek. PO-körkép. 2-3 kérdés.
Alkalom szüli a podcastet. Egy kis BL-elemzés sztárvendéggel. A legjobb 35-ösök. Levelek. Időhúzás és LeBron stopperek. Playoff. Playoff. Playoff. NHL 13.
A legjobb 33-asok és 34-esek. Díjeső: MVP, ROY, MIP, DPOY, COY és 6MOY. Kornél-faggató.
NBA 2K13. Final Four elemzés. 32-esek tere. Ajándék! Csúszós kezek, lomha lábak. Lin. Hajas ötös. Szép volt fiúk! Győztesek és vesztesek. Áder és a Pápa. Pufókok. Nyilas Misi.
Madárles. Rózsi és a Borz. 31-esek. EU-ötös. Statisztika. 27x Heat. Ware. Nyugati thriller. Olvasónapló.
Curry & Curry. Con los terroristas. 82. Petro és Paxson. Szirének völgye. NBA 2K13 leszámolás. Grizzlik és aranyrögök. Heatverőváró. Egyetemes érdektelenség. 3-3.
Slavko és Silas. Bulls. Csabi, az unorthodox. Jordan Knight (nem az NKOTB-ből). KB4MVP? Aggályok és remények. Rekordok. OKC-SAS.
Csabák. Ismeretségek. Alex. MVP, ROY, MIP és a többiek. Újoncértékelő. Class '13. Kedvenc GM-ek. A legjobb sakkozó.
Jack és Zaza. Hepp. Az LBJedi visszatér? Újoncok. Memetika. Podcast-ajánló. Rajongás. ASG. Trade deadline. Mark vs. Kobe. PO. 3-3: szakáll vagy pofon, tél vagy nyár, duett vagy láz, puszi vagy himnusz.
Születésnap. Logó. Breki nagy sallerja. Nagy vesztesek. Fekete lovak. Vállalhatatlan mezek. Török Péter. James vs. Durant. Lakers + Celtics. ASG.
Super Bowl. Kedvenc 25-ösök. Wade. Billups. Nyári tervek. Gyűrű nélkül. A nagyobb teljesítmények. Újoncok vs. másodévesek. Lakers + Celtics. Mi folyik a meccsek végén. Barnus felébred. 3-3.
Köszöntő. Ivás. Kobe. Rondo és a Celtics. Splitter. Ivás. ASG. Cserék és kimaradók. Zsákolj, ha tudsz! Ivás. A legjobb irányítók. LeBron. Super Bowl. Ivás.
Pierce vs. Gay? LBJ, a tékozló fiú. Deron vagy Derin? A leghosszabb pad. Török Péter. Rivers fia Austin. ASG cserék. Knicksgate. Centerretúr. Kafka: A per.
Könyvelés. Hófehér kezdőcsapatok. Bazska büntetése. Texasi körút. Hiányzók. Csalódások. Seattle Kings. Francesco, Tony, Michael meg a Sas Józsi.
Fantasy Draft. Celtics. Csodagyerekek. Warriors és Bulls. Clippers nyerőszéria. Avery segélyen. Filmélmények. Darts. Büntetés.
A huszadik. All-Time ötösök. Erősorrend. Iverson. Hack-a-Shaq. Rátgéber. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/12/13/alleyoop20
Kobe Bryant. Az Év Sportembere. Spurs. All-Time ötösök. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/12/06/alleyoop19
Indiana, Memphis, Minnesota, Charlotte, Milwaukee. Andrew Bynum. Kobe Bryant szobra. James vagy Messi? Pontrekord az NCAA-ben. A legirritálóbb ötösök. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/11/22/alleyoop18
Lakers. Knicks. Bevételek. Európa. Statisztikák. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/11/14/alleyoop17
Spurs, Oklahoma City, Lakers, Harden. Brooklyn Knight. Elnökválasztás. Rosszul ejtett és leírt nevek. Han Solo. Harden-szakáll vagy Bynum-haj. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/11/08/alleyoop16
32 kérdés. 32 válasz. A 2012/13-as NBA-idény felvezetése. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/10/30/alleyoop15b
Extrém sportok. Nyár. Kosárcipők. Tehetségkutatók. Armstrong. Baumgartner. Janics. Fettóország. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/10/28/alleyoop15a
Olimpia. Magyar szemmel. Kosaras szemmel. Dwight Howard a Lakersben. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/08/15/alleyoop14
A holtidény. Nash. Allen. Howard. Lin. Amnesztia. Dream Team vs. Team USA 2012. Én és én, meg az Irén. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/07/23/alleyoop13
Draft. Halász Csabával, az nba1.hu főszerkesztőjével. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/06/28/alleyoop12b
Balázs dalra fakad. Döntő. Oscar-díjak. Célpontok. Halász Csabával, az nba1.hu főszerkesztőjével. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/06/27/alleyoop12a
Dávid Kornéllal. Mezszámok. A Heat otthon. Keller Ákos Phoenixben. Hanga Ádám szezonja. Brandon Roy. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/06/19/alleyoop11
Kiesett a Celtics és a Spurs. A Bulls a holtidénye. All-Suttyó csapat. Napi blogok. Torrente. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/06/10/alleyoop10
Los Angeles Lakers. Del Negro. Az okos NBA tulajdonosok. A nyugati döntő. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/06/03/alleyoop9b
A keleti elődöntők. Celtics vs. Heat + a bírók. Woodson. @bazska, @szcsaba és a NBA2K. Levelek, kommentek. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/06/01/alleyoop9a
Playoff. Lakers-Nuggets. Álomdöntő. Tom Thibodeau. Eredményhirdetés. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/05/11/alleyoop8
Dávid Kornéllal. James plafonja. Suns és Nash. Szolnok. Rigmusok. Artest. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/04/28/alleyoop7
Knicks-Bulls. Dráma Nyugaton. Az Év Edzője. Howard és Bynum. Balázs, Guardiola és Mourinho. Csabi, egy lakatlan sziget és egy Laker. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/04/14/alleyoop6
Versenyfutás Keleten. Reklámok a mezeken. Bulls, Heat, Spurs. Kevin Love. Angol sorozatok. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/03/30/alleyoop5
Olaj. Átigazolás. Fisher és Arenas. Nyugati csata. All-White csapat. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/03/21/alleyoop4
Sérülések, Gerald Green, CBA, szabálymódosítások, sorozatok. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/03/12/alleyoop3
Félév-értékelés. Interaktivitás. MVP-zés. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/03/05/alleyoop2
Jeremy Lin. A Knicks jövője. A remeklő keleti kiscsapatok. A Lakers. Mike Brown. Az All-Star gála. URL: http://www.sport1tv.hu/Podcastok/2012/02/16/alleyoop1
My goal is to create magic moments regardless of the communication channel using three criteria*:
1. Relevance to product/customer.
2. Impact. Will people talk about the idea?
3. What is the feeling/message the consumer will be left with after seeing your idea?
* Courtesy of Ross Chowles
• broadcasting NBA games live or pre-recorded as a sidekick of the play-by-play commentator
• official blogger of the website
• co-host of the Alley-oop podcast