béla kuslits md

néhány tanulság

• kell egy széleslátószögű objektív és egy telezoom se ártana
• 2000 méter fölött az UV szűrő kötelező. Én megspóroltam, hiba volt.
• aki telefonnal akarna fényképezni, gondolja át újra. esetleg egy iPhone 4-el...
• -20 fokban nagyon-nagyon gyorsan lemerül a fényképező akkuja
• kéne valami jó kis ütésálló tok, hogy ne csak ennyi kép készüljön
• a narancs színű képek a síszemüvegen át készültek, ebben az egyben meglepően okos volt a mobilom: egész jól korrigálta a színeket (utolsóelőtti-előtti kép - 17.)

Permalink

Permalink

November vége felé indítottuk el az Emoto kísérletet. Beszámoló következik.

Létezik egy Masaru Emoto nevű bácsi. Azt állítja, hogy ha szeretettel gondolunk a vízre, akkor szebben kristályosodik ki, mint ha nem. Erről egy tudományosnak tűnő, kettős vak tesztet leíró cikke is van. Nem, nem a Science-ben. Egy egyébként határozottan megbízható szociológus ismerősöm (aki tehát statisztikát látott már érdemben, természettudományt azonban nem) azt mondta, hogy mikor ő hallott a kísérletről, akkor megtudta azt is, hogy a dolog főtt rizzsel is működik: üvegekbe zárod, pozitív és negatív töltetű feliratokat teszel rá, és a negatívak megrohadnak, a pozitívak nem. Ő kipróbálta és neki működött.

Ez persze zavart, az ismerősömet ugyanis egyébként a legokosabbak között tartom számon.

Kicsit utánanéztem. Volt aki rendesen is letesztelte, hármas vak teszttel, nagy mintán, úgy persze nem működött.

Ez azonban még mindig csak állítás és tagadás, melyiknek higgyek? Kipróbáltuk.

Vettünk 7 üveget, alaposan kimostuk őket (közös mosgatógépben), főztünk rizst, só nélkül vízben. Beleadagoltuk az üvegekbe, bezártuk feliratokat tettünk a tetejére: szeretet, szeretet, gyűlölet, gyűlölet, szépség, szörnyeteg, ima.

Ezután letettük a szobám padlójára és vártunk. Nem érte őket közvetlen napfény, minden elektromos kütyütől relatíve távol voltak, de persze minden hatást kizárni nem lehetett.

December vége felé azt láttuk, hogy egy gyűlölet, az ima, a szörnyeteg rohadásnak indult, a szépség pedig halványan belilult, de aztán leállt minden folyamat. Ez az állapot legalább 2 hétig stabilnak tűnt, ezért úgy döntöttünk, hogy kinyitjuk az üvegeket, bizonyára elfogyott belőle az oxigén. Nagyon büdösek voltak, de erősen alkoholos szaguk is volt egyben, amiből joggal következtetünk arra, hogy valóban elfogyott az oxigén nagy része (alkoholos erjedés). Ez jól magyarázza, hogy leálltak a folyamatok.

A friss oxigén hatására kicsit beindult az élet: a meglévő penészfoltok picit nőttek, az eddig fehéren maradt gyűlölet feliratú is megpenészedett, de a két szeretet feliratú továbbra is szép fehér, látványra olyan mint a tejberizs. Az eredmény tehát több mint meglepő:

• szeretet 1-2: november vége óta lezárva de nem penészedett meg
• gyűlölet 1-2: az előbbivel azonos körülmények között megpenészedett
• szépség: nem penészes, de halványlila színt öltött
• szörnyeteg: kb. olyan, mint a gyűlölet
• ima: sokkal-sokkal penészesebb mint a többi, szörnyen undorítóan néz ki

Végül pár kép (sorrendben: szeretet, gyűlölet, szépség, ima):

A világképünk egyelőre köszöni, jól van. Annak érdekében, hogy ez így is maradjon, nem kockáztatunk kísérletet nagyobb mintán...

A kísérlet a Vendéglő a Világ Végén online rádió médiatámogatásával zajlott. Köszönjük!

 

Permalink

eredetileg itt

Permalink

Elég sokan vannak, akik azt gondolják, hogy valakik a háttérből irányítanak. Zsidók, szabadkőművesek, KGB, CIA, Simicska, Gyurcsány, Monsanto, Google és egyéb szörnyek. Végső soron a gazdasági szabadságharcunk is arra alapul, hogy valakik, homályba burkolózó körök megtámadtak minket. Nem fedik fel kilétüket, ez a módszerük lényege. Ha körülnézünk a világban, világosan látható, hogy összehangolt, precíz gépezetet működtetnek, hiszen mindenhol ugyanúgy és a kellő időben csapnak le, mintha előre tudnák hogy mikor jön el az alkalom. Már nem csak a versenytársaikat gyűrték maguk alá, de az oktatást is, az igazság helyett az ő tanaikat hirdetik az egyetemeken, és végül nem lesz aki ellentmondjon nekik.

Valójában persze nincs összeesküvés.

Mindazok, akik ilyenekben hisznek, azt bizonyítják magukról, hogy nem értik, mi történik a világban. Két alapvető hibát vétenek:

1) Nem tudják a történelmet. Ahhoz azért nem kell történésznek lenni, hogy legyen egy körülbelüli fogalmunk arról, hogy hogyan jutottunk el idáig. Akinek van egy minimális műveltsége, az képes kell legyen megtalálni a párhuzamokat és az előzményeket a múltban, amelyek magyarázatot adnak a jelen sokszor valóban furcsa jelenségeire.

2) A második az, hogy nem értik a rendszer lényegét amelyben élünk. Minden rendszernek van egy célja. Huzalok, fogaskerekek, számlálók, adatrögzítők és egyéb alkotóelemek kapcsolódnak össze, és a hatalmas gépezet csattogva forog, és végzi a munkáját. Minden társadalmi rendszernek van egy szélsőértéke, ami felé halad, vagy egy egyensúlyi állapota, amit megtartani igyekszik. Ez a rendszer célja, hiszen cél az, ami felé minden áron igyekszünk. A jelenlegi kapitalizmus célja egy szélsőérték: a fogyasztói társadalom.

Az, hogy egy rendszerben mi valósul meg, pontosan egy dologtól függ: attól, hogy milyen módon és arányban vannak elrendezve a rendszerben a pozitív és negatív visszacsatolási hurkok. Az erősítő és a szabályozó hurkok, amik mindennek a viselkedését leírják.

Egy rendszer nem csak a szabályaiból áll, sokminden más is működteti, melyek közül a legfontosabb az, hogy mit gondolnak a rendszerről a benne élők. El tudják-e képzelni, hogy lehet másként? Mik a megkérdőjelezhetetlen értékek stb. Ezen kívül még van egy sor szabály.

Marx már jó régen leírta, hogy a kaptitalizmus hova vezet: tőkekoncentrációhoz és kizsákmányoláshoz. Mi történik ma a világban? Tőkekoncentráció és kizsákmányolás.

Nem vagyok Marxista, félre ne értsen senki, de ezek tények. Nem a diagnózisban, hanem a terápiában kellene újat alkotnunk hozzá képest.

A bankárok, az EU, az IMF, az USA nem fogtak össze ellenünk. Sokan közülük még csak nem is egyeztetnek. Nem pécéztek ki se minket, se Viktort. Ők a saját szerepük szerint, a saját rendszerfelfogásuk szerint optimálisan viselkednek. A befektetéseiket védik (joggal és ráadásul ügyesen) az általuk kedvelt rendszer struktúráját védik stb.

Orbán Viktor, noha rendszerkritikusnak látszik, nem érti a dolgot, mint ahogy egyik másik magyar politikus sem. Talán az LMP-ben lehet néhány hippi, aki hallott már arról, hogy az egész kapitalizmus úgy beteg ahogy van, az egész növekedési játék úgy lehetetlen ahogy van. Nem, nem fogunk tovább növekedni, de ilyenkor még nincs vége a kapitalizmusnak, csak annyi történik, hogy a rendszer jól ismert szabályai szerint a győztes mindent visz.

(Titkot árulok el: a piacvezető szereti a zsugorodó piacot)

Ebben a rendszerben úgy racionális viselkedni, ahogy a nyugatiak viselkednek.

A rendszer azonban rossz. Frusztrációt és nyomort szül, és még a győzteseknek mondottak se lesznek soha végképp elégedettek a folyamatos verseny miatt.

Mi következik ebből?

1) Nincs összeesküvés. Ezért nem emberekkel hanem szabályokkal kell harcolnunk ami teljesen más. A kapitalizmus szabályai az irányadóak ma és ezt tudomásul kell venni. Ez nem jó, de elviselhető, és főként, megérthető. Lehet benne élni egy darabig. Aki összeesküvést lát valahol, az gondoljon automatikusan arra, hogy nem érti, hogy a rendszernek abban a részében mi hajtja a szereplőket. Emiatt a rendszer kiszámítható, és amíg működik, addig viszonylag jól irányítható is.

2) A rendszert le kell bontani vagy ki kell szállni belőle. A kijárat nem a növekedés felé van, az a bejárat. Mindkettő ajtónak látszik, könnyű összekeverni. A kijárat a korlátok elfogadása felé van. Nincs rá recept, legalábbis egy kész algoritmus, hogy hogyan kell kiszállni a kapitalizmusból. De muszáj kiszállni, mert a klasszikus kapitalizmus már cserben hagyott minket, beteg, lassan vége lesz. Ki kell találni, hogy merre és hogyan.

Kiindulópontnak hadd ajánljak egy zseniális cikket:

Donella Meadows - Leverage points: places to intervene in a System

Permalink

A helyzet nem jó. A miniszterelnökünk szerint spekulációs támadás zajlik Magyarország ellen, ami nem jó hír. Ha igaz akkor az a baj, ha nem igaz akkor meg az. Az NGM szerint az ország leminősítése nem a kormány gazdaságpolitikájának a következménye. Akkor most vagy sokkal erősebbek és gonoszak, vagy a kormány egyáltalán nem tartja kezében a gazdaságot. Egyik se jó.

Félreértés ne essék, én a nemzetközi pénzügyi befektetőket nem tartom semmire. A világ pusztulásáért döntő részben őket tartom felelősnek, gátlástalanságuk, felelőtlenségük és önzésük nem ismer határokat. Ennek ellenére elgondolkodtam azon, hogy vajon tényleg támadás alatt állunk-e, ha igen miért, és mennyire.

Grafikonos összefoglalónk következik. Az itt látható grafikonok a Yahoo Finance oldalról származnak, és legtöbbjük öt éves időtartamot mutat be. A néhány napos változások ugyanis semmit nem mutatnak szerintem. Tudom, hogy a pénzügyi árfolyamok nem árulnak el mindent, de azért valamit mégis... Összehasonlítás képpen itt vannak a környező nem Eurót használó országok valutái is.

Lássuk először a legbeszédesebbet, A Forint árfolyama az Euróhoz képest:

A vonalak csak körülbelüli időpontokat jelölnek: piros az első IMF hitel, zöld Gyurcsány lemondása, narancs a Fidesz győzelme, rózsaszín a rögzített árfolyam bejelentése, lila a második IMF tárgyalás kezdete/kudarca. (a linkek csak a korrekt időpontok miatt vannak benne)

Magyarországon a másik legérdekesebb grafikon a Forint árfolyama a Sváci Frankhoz képest:

A vonalak ugyanazt jelentik, mint az előbb. Érdekes megjegyezni, hogy a Frank most is az egekben van, csak a végtörlesztés és a rögzített árfolyam miatt már nem cikkeznek róla annyit. Ez azonban nagy költségeket jelent az államnak és a bankoknak is, mivel a különbséget fele-fele arányban viselik. Kétségtelen, hogy az egyszerű adósok ezt képtelenek lennének fizetni ami azért nem jelentéktelen dolog...

Érdekesség képpen nézzük még meg az Euró sorsát:

Az első az Euró árfolyama a Dollárhoz képest. Az első vonal Obama megválasztása (Az EUR erősödött...), a kék vonal a görög krízis kezdete (nagyon kb időpont), a rózsaszín a görög IMF hitel, a sárga vonal mindhárom grafikonon a Svájci Frank Euróhoz rögzítésének ideje. A másik két grafikon jól mutatja az Euró gyengülését a frankhoz képest, illetve fordítva, a Frank erősödését. Ez váltotta ki az árfolyamrögzítést a Svájci Nemzeti Bank elnökénél.

Végezetül pedig nézzük a közép-kelet európai sorstársainkat, akik nem tagjai az Euro-zónának:

Az első grafikon a Lengyel Zloty-hoz (PLN) képest mutatja a Forint árfolyamát. A második a Cseh Koronázhoz képest (CZK). (Ez csak kétéves grafikon, mert a yahoo valamiért nem akart 5 éveset adni nekem.) Ezután a Román Lej (RON) következik két grafikonnal, mivel komoly szétválás csak az utóbbi időben látszott, egyébként eléggé együtt haladt a kettő. Az első 5 a második 1 éves árfolyamokat mutat. Az utolsó pedig a Horvát Kuna árfolyamát mutatja az Euróhoz és a forinthoz képest.

Akinek ennyi sem elég, annak ajánlom a Yahoo Finance nevű játékot, ott bármit bármivel össze lehet hasonlítani, nagyon egyszerűen.

De ne feledjük a lényeget: Spekulálnak-e ránk, vagy nem?

Szerintem nem, illetve nem nagyon. Ezt arra alapozom, hogy egyedül a Forint/Euro árfolyamban volt mostanában (=amikor OV erről kezdett beszélni) nagy ugrás, ez azonban egybeesett az árfolyamgát bevezetésével. Az árfolyamgát befektetői nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy a magyar adósok nem tudnak fizetni, ami igaz is. Az más kérdés, hogy ennek mi az oka, a befektetőket nem érdekli ez. Ha mi nem tudunk fizetni a bankjainknak, akkor azok veszélyben vannak, a magyar gazdaság nehéz helyeztben van. Kérdés, hogy az állam meddig tudja ezt a terhet átvállalni, illetve a bankokra áthárítani. Nyilván nem a végtelenségig. Ráadásul a felsorolt országok közül nekünk a legnagyobb az államadósságunk (lsd korábbi grafikonok), ami tovább növeli a sebezhetőséget.

A Forint és a többi valuta volatilitása (ingadozása) nem változott túl sokat 5 év alatt, noha Orbán Viktor szívesen hivatkozik erre, mint a spekuláció jelére. Mindig is ilyen volt, ez tehát nem spekuláció, csak ebben a tartományban jobban fáj. Egy kicsit nyilván spekulálnak, de egy kicsit mindenkire, a legjobbakkal is megesik...

Az IMF hitelt azért akarják ennyire, hogy a befektetéseik biztonságban legyenek arra az esetre, ha nem tudnánk fizetni, ami reális félelem az árfolyamgát óta. A kamatok emelkedését is szívesen látják természetesen. Ha most vásárolnak 10% feletti kamattal állampapírt, majd IMF garanciát kapnak arra, hogy meg is térül a befektetésük, akkor jól jártak.

Mindezeknek elsősorban ismét a nagy államadósság az oka, különben könnyebben tudnánk kezelni a dolgokat, nem lennénk ennyire sebezhetők. Az ok tehát valóban Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai körül keresendő, még ha Matolcsy-t nem is szeretjük. Nem csak arról tehetnek ők, hogy ekkora az államadósság, hanem ők hagyták a lakosságot ennyire eladósodni devizában.

Szerintem nem vagyunk nagyobb támadás alatt, mint mások, csak sokkal gyengébbek vagyunk.

Permalink

Permalink

Orbán egy dologban mindenképpen egyetért nyugati kollégáival, ez pedig a mindenáron való növekedés igénye. Minden problémára ez a hivatalosan kívánatos megoldás, hogy növekedni kell, adósságra, munkanélküliségre, költségvetési hiányra.

Most tegyük egy kicsit félre az ökológiát, pusztán gazdasági szempontból mondom: ez így nem fog működni. Túl gyorsan növekedtünk és nem okosan. A görögök ebben nem különösebben izgalmasak, ők csupán az élen járók egy mindenki által követett stratégiában: hitelt hitelre halmozva "fejlődtek" az elmúlt évtizedekben.

Ez azonban valójában még a klasszikus közgazdaságtani szemmel nézve sem valódi fejlődés, legfeljebb az abba vetett hit. Elköltöttük amit meg se termeltünk, valamiért biztosak voltunk abban, hogy meg fogjuk termelni.

Ez a hit annyira a kultúra részévé vált, hogy már fel se háborodunk olyan kifejezéseken mint a költségvetési hiány. Magyarországon eleve úgy tervezik meg a költségvetést, hogy többet költsünk, mint amennyi a bevételünk, noha az államadósságot tartjuk az egyes számú közellenségnek. Hogy lehet ez? Azt még értem, hogy problémák esetén lehet állampapírból finanszírozni a dolgokat, de hogy lehet az, hogy eleve 570 milliárddal többet tervezünk be, mint amink van? Hogy lesz ebből egészséges gazdaság?

Ennek a stratégiának persze látszólag sokat köszönhetünk az elmúlt évtizedekben. Az OECD adatai szerint szépen növekedtünk egészen 2008-ig, klasszikus sorstársainkkal egyetemben:

Akkor jött a világválság, tényleg nem mi tehetünk róla. Arról viszont már mi tehetünk, hogy ennyire sérülékeny állapotban talált minket. Az ember elvileg megtakarít inkább amikor jól mennek a dolgok, nem hitelt vesz fel, és ha hitelt vesz fel, akkor megtervezi hogy mikorra és hogyan lesz újra hitel-mentes az élete. Furcsa, hogy ezt egy egyszerű háztartásra mindenki érvényesnek tartja, de egy egész államra nem. De miért nem?

Mostanra eljutottunk oda, hogy nem igazán tudjuk visszafizetni a sok hitelünket, akár az egyszeri provident ügyfél. Ha nem lenne adósságunk akkor egy kis gazdasági visszaesés nem igazán hozná zavarba a pénzügyminisztert, mi azonban nyakig ülünk az adósságban, sokkal inkább mint a környező országok:

Ma már nyilvánvalóan az adósság az egyik legkomolyabb gátja a további növekedésnek a folyamatosan szőnyeg alá söpört társadalmi és ökológiai problémák mellett.

Az elrugaszkodás éve tehát elmarad az idén.

Az egészségesre zsugorodás éve következik, ha csak rá nem lépünk a görög útra, és fel nem veszünk annyi hitelt, amennyit csak adnak nekünk... Valójában már a mostani és régen túl van a visszafizethetőség határain. Ha az én életem alatt csak megfelezzük, az folyamatos életszínvonal-esést, szigorú államháztartást és valószínűtlenül nyugodt társadalmi viszonyokat feltételez, amiből egyik sem reális, csak talán az első.

A feladat persze nem teljesen reménytelen, csak olyan dolgokat kellene tenni amit valamiért nem szokás:

1. hadat üzenni a korrupciónak és az adóelkerülésnek (átláthatóság, ellenőrizhetőség stb.)
2. megemelni az oktatás színvonalát, ami messze nem csak a finanszírozás javítását jelenti
3. az idióta beruházásokat leállítani az autópályaépítésektől elkezdve a Kossuth tér átrendezéséig stb.
4. egységes stratégia mentén működtetni az összes minisztériumot
5. nagyobb önrendelkezés, és jobb oktatás mellett jelentősen visszavenni a szociális ellátórendszerből (mert ami lehetetlen, az lehetetlen, mondhatjátok hogy fasiszta vagyok...)
6. támogatni a külföldi munkavállalást különösen a képzetlenebb rétegekben
7. újra kitalálni a nyugdíjat és az egészségügyet, mert azok halott rendszerek, csak a lélegeztető-gépet nem kapcsolta még ki senki, de az már nem számít

Nagyjából ennyi, nagyjából ebben a sorrendben. Nem nagy dolog, 20-30 év alatt meg lehet csinálni, még akár folyamatosan zsugorodó gazdaság alatt is. Igazából nincs is más választásunk.

Permalink

Orbán Viktor politikájáról sok vitát lehet nyitni. Végül is igaz az, hogy kétharmaddal választotta meg a magyar nép, a felhatalmazása sokkal erősebb és biztosabb lábakon áll, mint mondjuk Gyurcsányé volt. Nem a szavazógép értelmében, hanem legitimáció tekintetében. Valószínűleg ma is nyernének, ha választások lennének és ez sokat jelent, hiába nem tetszik a rendszer sokaknak.

Való igaz, hogy a nyugat olyan dolgokba is belebeszél, amikbe minimum nem illik, mert belügyek. Ha például a Klubrádió kérdéses esete zavarja a nyugatot, akkor a Benes dekrétumok miért nem érdeklik?

A politika azonban már csak ilyen, nem igazságos, a lehetőségek művészete.

Orbán Viktor legnagyobb politikai tévedése az, hogy rosszul méri fel az erőviszonyokat. Annak ellenére, hogy a kétharmados felhatalmazás alapján belföldön simán véghezvisznek erőből olyan döntéseket is, amelyeket sokan vitatnak, külföldön képtelenek észrevenni ennek az ellenkezőjét. Az IMF, az EU, az USA és a többiek erősebbek nálunk külön-külön is. Mindegy, hogy kinek van igaza, ha az erősebb nagyon akar valamit. 320 Ft 1 Euró. Lesz az 350 is, ha nem értik meg.

Nem állítom, hogy ez jól van így, de így van. Sikeres politikát csak a valóságra lehet alapozni.

(Vadász, vadász...)

Permalink

Permalink

Kérdezték, hogy ott voltam-e tegnap. Nem voltam. Tüntettem már életemben, nem gyakran, és nem is fontos nem nagyon hiszek ebben. Részvételi demokrácia párti vagyok, de az utcai bulizás nálam a Critical Massnál ér véget. Annak legalább van némi célja, értelme és a hangulata is szerethető. A részvételi demokrácia nálam nem gyülekezést jelent, hanem szubszidiaritást.

Mert az rendben van, hogy ami itt zajlik, az valami botrány, hogy a köztársasági elnök egy pojáca, hogy az AB jogait elvették de a maradékkal se mernek élni, hogy a szoci bűnözőkre hivatkozva minden féle adókat vetnek ki, de végül képtelenek egyet is leültetni, hogy az államadósság és a CDS felár sorban dönti a rekordokat, hogy minden megszűnik ami jó, és hogy a világ legfeleslegesebb marhaságaira van csak pénz.

Igen, persze, mondjanak le, és menjenek el messze, vissza se nézzenek.

De azt ugye nem gondolja valaki, hogy bemegyek egy utcába a szélsőjobbos idiótákkal, hogy elmegyek egy rendezvényre ahol Gyurcsány vagy Schiffer fújja a passzátszelet, hogy a Klubrádióért fog fájni a szívem, vagy hogy attól, hogy az alkotmányunk olyan mint egy rossz Jókai Anna vers mindjárt mindenkivel egy platformon vagyunk, akinek szintén nem tetszik.

Magyarország tragédiája éppen abban áll, hogy most nincs hova állni.

Nem egyes kicsi vagy nagyobb részletkérdésekről folyik a vita, hanem a keretekről, a demokráciáról, a társadalmi szerződésről, közös hagyományról, nemzetről - ki hogy nevezi. A közös platform minimális minimumát rágják szét ezek az őrültek. A bármit is csinálás lehetőségét és nem pénzügyileg, hanem emberileg, lelkileg.

Nem kis munka lesz ezt visszaépíteni és nem kis ára lesz...

Permalink

Csomó jó, vagy érdekes dolog történt, de nem írok most olyat mint tavaly, mert nincs kedvem. Voltam 2 napot Párizsban. Voltam klettersteigezni és leestem, csak a kötél tartott meg. Nem tűnik nagy dolognak, de nekem az volt. Voltunk Szicíliában. Elindítottuk a rádiót. Volt vakbélgyulladásom nyaralás helyett. Nyár óta menyasszonyom is van, ősz óta a Balaton csoport tagja vagyok, a mai napon megszűnt a régi munkahelyem. Elkezdtem PhD-zni, vettem nyáron egy jó bringát, azzal járok, ha szép az idő.

Az volt a fogadalmam, hogy nem nézek Hollywood-i filmet 2011-ben. Végül csak az év vége előtt két nappal szegtem meg, amikor megnéztem a Pillangó hatást, ami nem tetszett. Az eredmény az, hogy sokkal több művészfilmet láttam mint máskor, és szinte kedvet érzek arra, hogy egy életre elhatározzam ugyanezt. Nemszigorú értelemben ezt meg is teszem.

2012-ben pedig akarok csinálni egy második Lego animációs filmet.

Van még tervem sok, de azokat nem szeretem előre publikálni.

A világvégén ne stresszeljetek, a kitalált középkor elmélet miatt az csak 300 év múlva lesz esedékes.

Permalink

Találtam egy jó videót egy blogban. Mivel hosszú, és nincs rá magyar felirat, leírok belőle pár gondolatot, mert úgyse fogja mindenki végignézni. Akinek ezek tetszenek, vagy mondanak valami érdekeset, annak javaslom, hogy szánja rá a 25 percet, szerintem megéri, van egy-két jó gondolata.

Érdekes dolog számomra, hogy manapság azzal is lehet menő valaki, ha egyébként többé-kevésbé nyilvánvaló dolgokat mond el. Egyrészt nyilván a show miatt, másrészt a leleplező hatás miatt, hogy igen, nem csak te, de mindenki ugyanolyan rosszul csinálja, és ne csináld úgy.

Harmadrészt van egy reneszánsza annak, hogy az emberek boldogok akarnak lenni. A kapitalizmus döglődik, használjuk mert nincs más, de kevesen hisznek benne. A hatékonyságot, az önkizsákmányolást más célok és más eszközök kezdik felváltani. A hagyományos tekintélyek helyére mások kerülnek, olyanok, akik képesek valami boldogságot adni. (Ez az egyik fő baja a katolikus egyháznak ma - szerintem.)

Szóval a fickó, Tony Schwartz a kedvenc témáim egyikéről, az idő-felhasználásról beszél. Mélyen egyetértek vele abban, hogy ez a legfontosabb dolgok egyike az életünkben.

Sokmindent mond ezzel kapcsolatban, most kiemelnék 3 mítoszt amik rendkívül elterjedtek:

1) Több munka elvégzésére az a legjobb mód, ha több időt fordítunk rá.

Ez a valóságban nincs így. Munka közben elkerülhetetlenül fáradunk. A munka nem csak a ráfordított időtől függ, hanem attól is, hogy mennyire hatékonyan használjuk ki. A produktivitásunk megújítása a gyakorlatban fontosabb mint az időráfordítás. Időt kell szánni a testi-lelki megújulásra különben semmit nem ér a rászánt többlet-idő. Az éjszakai alvásciklusokhoz hasonlóan nappal is hullámzik az agyunk állapota, hasonlóan körülbelül másfél órás ciklusidővel. Ne kényszerítsük ki szervezetünket ebből a ritmusból, mert rossz vége lesz.

2) Egy órával kevesebb alvás egy órával megnöveli a produktivitásra fordítható időt

Ez fizikai időben talán igaz, de produktivitásban nem. A legtöbb embernek napi 7-8 óra alvásra van szüksége, és egy szerény kisebbségnek többre. Ez a helyzet, nem lehet rajta változtatni. Végeztek egy kísérletet patkányokkal, amelyben nem hagyták őket aludni. 17 nap után meghaltak, míg ha 17 napig éheztették őket, akkor éhesek voltak ugyan, de megvoltak. Az alvás fontosabb mint az evés.

3) A teljesítőképességünket az mutatja, hogy hány feladattal vagyunk képesek egyszerre foglalkozni

A valóságban csak eggyel. Az agyunk tologatni tudja a feladatokat, de egyszerre kettővel foglalkozni nem tud. Nincs multitasking az agyban, bárhogy szeretnénk is. Az egyszerre több dologgal foglalkozás nem jelent mást, mint hogy nem kap semmi teljes értékű figyelmet, mindent csak félig-meddig csinálunk, amitől a feladatokat lassabban és alacsonyabb színvonalon végezzük el. A multitasking tehát lassít és rontja a munka minőségét.

(hányszor szakítottad meg az olvasást, míg idáig elértél? emailt néztél már az elmúlt 3 percben?)

Mindez bővebben és szórakoztatóbban Tony Schwartztól itt:

 

Permalink

Permalink

Egy olyan kísérletet végzek, amiben nem tudom pontosan, hogy mi a tudományos kérdés és nem tudom mi számít korrekt kísérleti körülménynek.

Él egy japán "tudós" Masaru Emoto. Az ő kutatásai szerint ha egy üveg víznek pozitív üzeneteket küldünk gondolatban (szeretetet, békét, gyengédséget) akkor ha megfagyasztja szép kristályok keletkeznek, míg ha negatív gondolatokkal bombázzuk, akkor csúnya, zavaros töredezett kristályok keletkeznek. Állítólag úgy is működik, ha nem is gondolattal bombázom, hanem csak egy feliratot ragasztok az üvegre pl. "gyűlölet", "szeretet".

Az egyetlen baj az, hogy nehezemre esik ezt elhinni, és nem tudom ellenőrizni, mert nincs olyan eszközöm, amivel megnézhetném a víz kristályait.

Benső iránytűnket követve azonban megtalálhatjuk a választ. Szóval rizzsel is működik. Főtt rizst teszel egy befőttesüvegbe, ráírod a megfelelő szavakat és az egyik sokkal hamarabb megrohad, persze az amelyikre a csúnyát írtad.

És mivel a történetet nekem egy egyébként teljesen normális, szavahihető, sőt a tudományos életben jártas személy mesélte, elkezdett zavarni a dolog. Ő ugyanis kipróbálta, és működött.

Szereztünk 7 üveget, kimostuk alaposan. Főztün rizst, beletettük. Lezártuk őket, a kupakokra alkoholos tollal ráírtuk hogy gyűlölet, szeretet, szépség, szörnyeteg és ima. Persze csak egy-egy szót egy üvegre.

Most itt tartunk. Várunk. Egy nap alatt nem történt semmi.

Ha akarsz segíteni, gondolj most a szobámban lévő üvegekre. Küldj szeretetet azoknak, amelyekre a szeretet, szépség, ima feliratok vannak. Aztán pedig gondolj a többire, és próbálj gyűlöletet érezni azok iránt, amelyekre gyűlölet és szörnyeteg szavak vannak írva. Köszi.

A kísérletről élő közvetítés vasárnap esténként a rádiónkban.

Permalink

Nehéz mit mondani róla anélkül, hogy valami lényegeset elárulnék előre. Művészfilm a javából, de a pörgősebbik fajta, élvezhető, sőt zseniális - annak aki bírja lelkierővel. Nem a durvaságát, inkább a különösségét, abszurditását, sajátosan agresszív kérdésfeltevését. Ebben a filmben minden szélsőséges. Nem gyerekfilm, de nagyon ajánlom.

Permalink

Permalink

Állandó szórakozásom a boldogság mérhetővé tétele - nézzétek ezt el nekem. Én is tudom, hogy lehetetlen, egy külön blogot indíthatnék a saját elméleteim cáfolatainak.

De ettől még van értelme erről gondolkodni, sőt nincs is túl sok dolog ezen kívül, amin van értelme.

Egyszer fogok írni egy nagy idő-ökológiai könyvet, ez már gyanús, de most megosztok veletek egy új gondolatot, ami majd szerepelni fog abban. A lényeg ugyanis az, hogy mire fordítjuk az időnket, minden más ezután következik.

Miért nem szánnak időt az emberek azokra a dolgokra, amikről maguk is tudják, hogy boldogabbak lennének tőlük?

Ez nagy kérdés. Én például már vagy két éve szeretnék elmenni pár napra Püspökszentlászlóra egy kicsit önreflektálni, de nem teszem. Miért? Ráérek. Nem akarhatok komolyan amellett érvelni, hogy nem értem rá az elmúlt két évben négy napig, mert ez nyilvánvalóan hülyeség.

Szerintem ez általános, mindenki ezt csinálja.

A fogyasztói társadalom egyik nagy hazugsága, hogy egy-egy dolog csak pár másodpercig tart. Hogy gyors megoldást kínál erre-arra. Hogy egy perc szórakozással dobja fel a stresszes napunkat. Hogy a Jóbarátok egy-egy epizódja csak húsz perc, hogy az email a kommunikáció gyors és időhatékony módja, hogy az okostelefon hatékonyabbá teszi a mindennapokat.

Azok a dolgok ugyanis, amik jobbá tennék az életet, egyben igényelnek fél napot, egy napot, vagy még többet. Ha az időnket minden féle kis megszakító dolgokkal felszabdaljuk 5 perces vagy hasonló méretű darabokra, akkor esélyünk se lesz boldognak lenni.

Persze nem egyszerű ezeket nem csinálni. Miután töröltem magam a fészbukkról az az érzésem támadt, hogy kimaradok valamiből. Ha minden timekillert felszámolnék az életemben, annak mi lenne a hatása?

1) időmilliomos lennék
2) azt érezném, hogy teljesen különc vagyok, mint valami külföldi

Többé kevésbé igazam is lenne mindkettőben. Azért, hogy fenn tudjam tartani ezt az állapotot, nagyon komoly önfegyelemre lenne szükségem, de valószínűleg megérné.

Az ideális indikátor erre a problémára szerintem az, hogy meg kell nézni, hogy ha a sok pár másodperces-perces tevékenységet összeadom, akkor mennyi jön ki?

Mennyi idő végignézni tíz évadot egy sorozatból? Mennyi idő az összes egy év alatt általam látott hollywoodi film egyben? Mennyi idő az általam látott reklámok összege? Mennyi idő végigvinni az angry birds-öt? Mennyi időt töltök a facebookon egy év alatt? Mennyi idő a randijaim összege? Nettó hány napot voltam a szabad ég alatt?

Ezeknek egy része elborzasztó eredményeket hozna. Na azokat kell abbahagyni. Ilyen egyszerű.

Permalink

Mivel végül is egy közgazdaságtudományi egyetemre járok, méghozzá doktori képzésre, úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy méltó legyek a nagy elődökhöz, és homo oeconomicusként viselkedjek.

Tehát a megfelelő ismeretek birtokában, racionálisan hozom meg a fogyasztási döntésemet. Racionálisabban, mint bárki előttem.

A feladat is méltó a nagy kísérlethez: bankot kell választani.

Elvárás: alacsony költségek a folyószámlán, kulturált kiszolgálás, olcsó ATM + valami praktikus megtakarítási lehetőség.

(Közben kijöttek ilyen melyik bank mennyire sérülékeny listák is, ezeket is szépen megnéztem, amelyik rajta volt, az kihúztam a lehetőségek közül.)

Ellátogattam személyesen az allábbi bankokba, és tájékozódtam: OTP, Erste, Raiffeisen, CIB, Magnet, K&H. Azért ezekbe, mert ezek vannak közel, és a Budapest Bankot nem vettem észre.

Azért történik egyébként az egész, mert a bankom készségesen tájékoztatott róla, hogy szerinte kicsit sokat fizetek nekik. Megnéztem, tényleg. De nem tudtak saját maguknál jobbat kínálni.

Megnéztem a Magnet bankot, az ökobankot. Hatalmas tőkéje van a kihelyezett hitelállományhoz viszonyítva, a profit egy részét jó célokra adják, csak etikus vállalatokba fektetnek be - a magam fajtának igazán ez való. Csakhát városszerte kb 2 autómatáról tudok, ami az övék, és a többi szolgáltatásuk se sokkal jobb.

Ezt még lenyeltem volna, számítottam rá. Azt azonban, hogy a bankfiókban dohányfüst volt, és a kiszolgálás is itt volt a legrosszabb, nem bírtam elfelejteni, pedig tényleg el akartam, mert egy racionális fogyasztó azt nézi, hogy mi történik a pénzével.

Elmentem hát a többibe is. Készítettem egy táblázatot, amiben a jó és rossz tényezőket színes háttérrel jelöltem, minden igénybevehető szolgáltatást feltüntettem ami nálam szóba jön.

Azt akartam, hogy szinte ne is én döntsek, hanem a táblázat, egy függvény hideg racionalitása.

A valóság persze nem hagyta magát: ezeket még összehasonlítani se lehet. A korrektül egymáshoz mérhető számok a versenyképes bankoknál teljesen egyenlők (számlavezetési díj 0 Ft, SMS 20 Ft/db) a többi tényező teljesen más, és annyira bonyolult, hogy képtelen vagyok előre kiszámolni, hogy mi fog történnni a pénzemmel. Illetve képes vagyok, de az már rényleg nem megy fejben... (három havi lekötés évi 7,28%-os kamattal napi elszámolás mellett. Na az mennyi? Vagy inkább micsoda...)

Végül döntöttem.

Azt választottam, amelyikben először voltam, ahol kedvesek voltak velem és ahol értelmesnek tűnő kérdéseket tettek fel mielőtt ajánlottak egy számlacsomagot. Na jó, a számok is egész jók voltak itt, de ebben őszintén nem vagyok biztos igazából...

Nem a legmagasabb kamatot választottam, mert rájöttem, hogy a kamat nem számít kis összegeknél (kis összeg = ötmillió alatt). Az számít, hogy én mennyit teszek félre.

A döntésem helyességében nem vagyok biztos most sem, viszont egyre inkább így érzem, hiszen az emberi psziché úgy van megalkotva, hogy nagy kudarcokat leszámítva a döntéseivel utólag egyetért. Ráadásul egy szép képet is rátettek az új bankkártyámra, egy saját fotómat.

Mi tehát a tanulság?

Körülbelül 3 hét alatt rászántam nettó 8-10 órát arra, hogy meghozzak egyetlen gazdasági döntést, méghozzá egy olyat, ami szép matematikai módszerekkel vizsgálható - elvileg.

Az eredmény az, hogy még így sem voltam képes maximálni a célfüggvényemet, pontosabban a célfüggvényemnek megfelelő szolgáltatás nem létezik, az azt megközelítők pedig nem összehasonlíthatók racionálisan.

Végül tehát többé-kevésbé irracionálisan döntöttem, és megtudtam, hogy a homo oeconomicus kihalt faj, ha egyáltalán létezett valaha.

Permalink

Zöld körökben igencsak kedvelt és nagyra becsült Meadows házaspár A növekedés határai (Limits to Growth) című írása immár közel negyven évvel ezelőtt, 1972-ben figyelmeztet a véges világban történő végtelen növekedés természeti környezetre gyakorolt hatásának következményeire. A könyv zárszavában a szerzők három lehetséges mintát vázolnak fel a természeti környezetet ért ártalmakra adható reakcióként, melyek közül a következő sorokban a techno-optimizmusnak nevezett mentalitás formát veszem górcső alá.

A techno-optimizmus szellemében hívők szerint (melynek egyik hírhedt képviselője Julian L. Simon amerikai közgazdász) nincs miért aggódnunk, hiszen a jövő gondoskodik magáról, - természetesen a technológia adta eszközök segítségével - ahogy azt mindig is tette. Könnyen belátható, hogy a techno-optimizmust körüllengi némi tudománytalan vak hit, mely olykor a nevetségességgel határos. A techno-optimisták a világot korlátok nélkülinek képzelik el, ahol az emberiség végül majd vígan, teli pakolt bőröndökkel hagyja hátra a Föld nevű bolygót és költözik át a távoli égitestek egyikére. Tévképzet azt gondolni, hogy ez belátható időn belül valódi megoldásként szolgálhat a népességnövekedés problémájára, hiszen egyrészt még nem fedeztünk fel olyan bolygót, mely lakható lenne számunkra, másrészt egy lakhatatlan égitesten megfelelő életkörülmények létrehozása igencsak nehézkes a tudomány mai állását figyelembe véve. Nem beszélve arról, hogy a népesedési tendenciákat nézve, az évente megközelítőleg hetven-nyolcvan millióval növekvő lélekszámú lakost minden esztendőben át kellene telepíteni egy másik bolygóra, amely jelenleg szintén megoldhatatlan feladat.

A technológia társadalomban betöltött szerepének megítélésétől nem kevesebb forog kockán, mint a Homo sapiens jövője. Fontos látni, hogy a technológia fejlődése és annak járulékos „hasznai”, mint például a növekvő hatékonyság és a kíméletesebb bánásmód a természeti környezettel nem vezet a természeti környezetet sújtó ártalmak mérséklődéséhez. A piaci versenynek és a lelketlenül pazarló fogyasztói szokás mechanizmusoknak köszönhetően amennyivel csökken az egységnyi termékre eső környezetterhelés, annyival növekszik a fogyasztás. Ezt példázza az úgynevezett klasszikus Jevons- paradoxon, mely elnevezését William Stanley Jevons-ról, az ökológiai közgazdaságtan egyik alapvető szerzőjéről kapta. Jevons megfigyelte, hogy az ipari szénfelhasználás hatékonyabbá válásával - azaz egységnyi szénmennyiségből több termék előállításának lehetővé tételével - egy időben az abszolút szénfelhasználás növekedett. Hogy miként lehetséges ez? Két, egymást kiegészítő magyarázattal könnyen megérthető: Egyrészt a hatékonyabb szénfelhasználás csökkenti az egységnyi termékre jutó szén költségét, így a szén kívánatos energiaforrássá válik olcsósága révén. Másrészt a gazdaság profit orientáltsága miatt, a bevételek növelésének érdekében több terméket állítanak elő, ezzel ösztönözve az erőforrás fogyasztásának növekedését. A Jevons-paradoxon nagyszerűsége abban áll, hogy nem csupán a szénfelhasználásra érvényes, számos egyéb jelenség leírására is alkalmas lehet. Így alkalmazható a napjainkban valóban környezet barátabb autókra, amelyek abban az esetben csökkentenék a természeti környezetre nehezedő terheket, ha nem lenne sokkal, de sokkal több belőlük, mint régebben.

Tehát a technológia általi hatékonyságnövelés csak abban a hipotetikus esetben csökkenti a szűkös erőforrások fogyasztását, ha közben minden más tényező – a népesség és a fogyasztás mértéke- változatlan marad.

A technológiai haladás önmagában nem oldja, nem oldhatja meg a környezeti problémákat.

Az új alaptörvény és hozzá kapcsolódó törvények január elesjén léptek hatályba. Megszűnt az eddigi négyféle ombudsmani intézmény, és az Alapvető Jogok Biztosa veszi át az alapjogok védelmét. Az adatvédelem a kormány alá rendelt hivatalban fogja a független jogi képviseletet ellátni, a kisebbségi és környezetvédelmi helyettes ombudsman pedig az eddigi harmincegynéhány helyett 3-3 fős stábbal folytatja munkáját komolyan vehető jogosítványok nélkül.

Az ombudsmantörvény az új biztos kezébe adta az alapjogvédelem részleteinek kidolgozását, nem a törvény, hanem a hivatal szmsz-e rendelkezik számos lényeges kérdésről. Szabó Máté, aki már évekkel ezelőtt meghirdette elképzelését az egységes ombudsmani rendszerről, és mostanra kiharcolta egyéni ambícióinak törvénybe iktatását, élt ezzel a jogával.

Leendő helyetteseit nem vonta be a hivatal új rendjének kialakításába, még csak nem is tájékoztatta őket terveiről. A folyosókon néha keringtek ugyan pletykák, ezek azonban ritkák voltak és megbízhatatlanok. A zárt ajtók mögött elkészült koncepciót január másodikán küldte ki munkatársainak a hivatal főtitkára.

- az új szervezti felépítés lényegesen átalakul. A jogi osztályok sem a környezetjogi, sem a kisebbségvédelmi kéréseknek nem biztosítanak külön felelősöket. Az ombudsman szerint az egyes jogi referensek minden alapjogot egységesen figyelembe véve, fogják kialakítani a hivatal álláspontját. Így akár az is megtörténhet, hogy aki eddig a paksi atomerőmű kérdéseivel és a nukleáris hulladékkal foglalkozott, ezentúl közjogi feladatokon dolgozik majd.
- a nem jogász munkatársak döntő többségét elbocsátották. Noha minden hatóságnál és ésszerűen működő helyen dolgoznak műszaki és egyéb tudományos munkatársak a szakkérdések megítélésére, itt ez másként fog működni.

Nem lesz tehát többé egyetlen környezetvédelemhez, fenntarthatósághoz értő szakértő az ombudsmani hivatalban, a hosszútávú stratégiai programok egytől egyig leálltak. Nem csak az alapjogok összességét, de a helyes értelmezésükhöz, és ésszerű alkalmazásukhoz, hosszútávú kibontásukhoz szükséges tudást is saját kútfőből kell majd biztosítaniuk a jogászoknak. Kérdés, hogy ez lehetséges-e, még ha a legkiválóbbak dolgoznak is ott?

Hazánk nemzetközi megítélése nem volt a legkedvezőbb az utóbbi időben, talán az egyetlen kivételt jelentette ez alól, hogy nálunk jött létre először a Jövő Nemzedékek Szószólójának intézménye. A nemzetközi elismerést az is mutatja, hogy az ENSZ és több ország fogja követni a magyar példát, az iroda léte és működése minta értékű volt egészen a múlt hétig. Míg máshol minket másolnak, mi már be is zártuk a példaként szolgáló intézményt.

Az ökológiai válság közepén, a globális felelőtlenség és a rövid távon gondolkodás korában a hosszú távú, racionális és jogszerű működés egyetlen jelentős hazai képviselője befejezte a munkát. Vajon mit fognak gondolni a jövő nemzedékek, ha erről olvasnak a történelemkönyvben? Vajon mit fognak látni, ha kinéznek az ablakon?

A fenntartható közösségek és a tájbarát mezőgazdaság érdekében 2011. szeptember 17-én elfogadott pannonhalmi nyilatkozat egyik sarkalatos kérdésköre a helyi piac és annak jelentősége. A helyi piac a globális gazdasági hálózatok uralma alól felszabadító élelmiszer-önrendelkezés és a közösségi tudat helyreállításának és megerősítésének gyökereként értelmezhető, így központi magja a fenntartható fejlődésnek.

A helyi piac létrehozása során számos akadályba ütközik. Gyakorta sem megfelelő számú termelő, sem elegendő mennyiségű termék nem áll rendelkezésre egy piac megalakításához. A szabályozó jogi rendszer átláthatatlan, életidegen és sok helyütt harmonizáció híján ellentmondásos is - ez alapjaiban nehezíti meg a piac létrejöttét. A higiéniai elvárások abszurdak, a helyi termékek többnyire fű alatt cserélnek gazdát, a nagybani piacról érkező áruk kizárása problematikus, az élelmiszerek általános forgalmi adója végett a kistermelői és őstermelői termékek versenyképtelenek a világpiaci árukkal szemben.

A pannonhalmi tanácskozás résztvevői gyakorlati útmutatóval szolgáltak a helyi piac létrehozásának elősegítésére, a következő néhány sorban pontokba szedve összefoglalom a pannonhalmi nyilatkozat helyi piac kérdéskörével kapcsolatos alapvető tennivalóinak listáját. (A kiemelések önkényesek, a teljes és részletes javaslatok az eredeti dokumentumban olvashatóak.)

1. A Nemzeti Földalap birtokában lévő földek bérleti jogának megpályázásánál a helyben lakók családi, kis és közepes méretű gazdaságait (a legfeljebb 300 hektáron történő gazdálkodás a pályázó közeli hozzátartozójával egyetemben) előnyben kell részesíteni.
2. A pályázati rendszert egyszerűsíteni szükségeltetik, a - részvételi, adminisztrációs és egyéb - díjakat minimalizálni kell, ezzel ösztönözve és megkönnyítve a kisebb gazdálkodók részvételét.
3. Az illegális kereskedelmet gazdasági és közösségi szankciókkal meg kell regulázni, a mezőőri rendszer és a közbiztonság helyreállításával vissza kell szorítani.
4. Az önkormányzati rendszert meg kell őrizni, hiszen ezek lehetnek az utolsó védőbástyái a település fenntarthatóságának.
5. Tárcaközi bizottságot kell felállítani, civil szakértők bevonásával a jogi rendszer kóros burjánzásait rövidre kell vágni.
6. A “háztáji termelést”- a nem piaci mennyiséget termelőket, a csupán háztól árusítókat - támogatni szükségeltetik az adminisztratív és a higiéniai feltételek minimalizálásával.
7. Az élelmiszerek ÁFÁ- ját a legkedvezményesebb ( 5%-os) kategóriába kell sorolni.
8. Ki kell alakítani a fiatal gazda életpálya-modellt és biztosítani kell annak érvényre jutását.
9. Gazdabank létrehozásával kedvező mezőgazdasági hiteleket kell kínálni.
10. Tanácsadó rendszert kell kialakítani, mellyel a gazdálkodni kívánók könnyen és olcsón jutnak olyan információkhoz, melyek érdemi segítséget nyújtanak tevékenységükhöz.
11. A helyi boltban helye kell legyen a helyi termékeknek.

2011. április 30-án idény piacként induló, ám napjainkban, még télen is sikeresen működő nagymarosi termelői piac értékadó mintája lehet a helyi közösséget kialakító, a hely erőforrásait nem csupán megőrző, hanem gyarapító fenntartható gazdaságnak. Az őstermelői árusítás, a kézműves kirakodóvásár és a zenés vásári komédiázás egy civil kezdeményezésnek köszönhetően indult útjára és a kezdeti nehézségeket átvészelve Nagymaros igazi kincsévé vált.

Aktuális: Spájz placc
December 17-én, szombaton 17.00- 22.00 óra között a Szimpla Kert (VII., Kazinczy u. 14) nyújt otthont a helyi termékeknek. Lesz minden a mézédes méztől, a piros almán keresztül az érett lopótökön át egészen az ízes mangalicáig. Érdemes kilátogatni.

December 11-én ért véget a durbani klíma-csúcstalálkozó. A hírekben alig jelent meg, Koppenhágára valahogy jobban odafigyelt a világ, talán a komolyabb tüntetések miatt. Európában más a tüntetési kultúra mint Dél-afrikában.

Odakint 7 fok van, pedig már este hat elmúlt és december közepe van. A Meteorológiai Világszervezet ismét melegrekordról jelentett, a "La Niña" évek legmelegebbikét éltük át (ennek a jelenségnek relatív hűtő hatása van), mindent összevéve ez volt a történelem tizedik legmelegebb éve. Az északi sarki jég kisebbre zsugorodott mint valaha.

Novemberben a Nemzetközi Energiaügynökség arra figyelmeztetett, hogy összesen öt évünk maradt a széndioxid kibocsátás csökkentésére. Ha ez után a határ után is folytatjuk a jelenlegi kibocsátásokat, akkor a klímaváltozás folyamatai irreverzibilissé, azaz visszafordíthatatlanná válnak. A tengerek szintje emelkedik, az éghajlati övek elmozdulnak, a terméshozamok csökkennek, a fajok kipusztulása gyorsul és mindezek hatására az emberiséget hatalmas éhínség és népvándorlás fogja sújtani.

Durbanban konferenciázott az ENSZ. 194 ország részvételével kellett megoldást találniuk a klímaváltozásra. A Kyotoi jegyzőkönyv nemsokára lejár, de nem csak ez, hanem az is szükségessé tette az új egyezményt, hogy a legnagyobb kibocsátók (USA, Kína, India, Brazília) abból kimaradtak.

A koppenhágai és cancuni tárgyalások kudarca után eleve kétkedéssel vártam a konferencia végeredményét, ehhez képest meglepő előrelépések történtek, azonban a szükségeshez képest nyugodtan nevezhetjük nevetségesnek a döntéseket.

1) a résztvevő országok aláírtak egy jogilag is kötelező erejű dokumentumot, amelyben mind elköteleződnek amellett, hogy 2015-re kidolgoznak egy tervet, ami részletesen szabályozza a széndioxid kibocsátás menetrendjét. Ezt aláírták a nagy kibocsátók is. A 2015-ben létrejövő terv 2020-ban lép hatályba.
2) Az EU és néhány másik állam elkötelezte magát, hogy a lejárat után is folytatja a Kyotoi protokoll előírásait egy darabig. A nagy legnagyobb kibocsátók ehhez nem csatlakoztak.
3) Létrehoznak egy évente körülbelül 70 milliárd Eurós alapot, amivel a klímaváltozás által leginkább sújtott országok felkészülését és kármentését igyekeznek támogatni. Összehasonlítás képpen, az eurozóna megsegítésére összehozott EFSF 780 milliárd Eurót gyűjtött össze és ez még fog növekedni.
4) Az erdőirtásokról tovább tárgyaltak, de érdemi eredmény nélkül.
5) A jelenlegi elköteleződések körülbelül 6 gigatonnával kevesebb széndioxid kibocsátáscsökkentést írnak elő, mint ami a tudomány szerint szükséges lenne.
6) Még nem találták ki, hogy a klíma-alapot miből finanszírozzák. Szóba került a légi közlekedés és a tengeri áruszállítás adóztatása.

A konferencia hivatalos számítása szerint 15.000 tonna széndioxidot bocsátottak ki a tárgyalások alatt, ennek ellensúlyozására rehabilitáltak egy zöld területet. Ez a beruházás körülbelül 16.000 tonna széndioxidot fog így megkötni kompenzáció képpen. Az egyetlen baj, hogy nem számították be a körülbelül 13.000 résztvevő repülőútjának a kibocsátását, ami egy kisebb afrikai ország éves szénlábnyomával is felérhet. Tökéletesen szimbolizálja ez a klímaváltozás ellen zajló több évtizedes "harc" képmutatását és totális kudarcát.

A konferencia záróülésén a "világ népessége fele nevében" szólalt fel egy afrikai lány, követelve a diplomatáktól, hogy egyezzenek meg, hiszen a hosszútávú gondolkodás nem radikális, hanem az egyetlen józan út. A sikertelenség sajnos nyilvánvaló. A klímapolitika mától nem jelent mást, mint hogy mentjük ami menthető...

szerző: Techet Péter jogász, újságíró. (az írás elsőként a Magyar Nemzetben jelent meg)

Csak a győztes forradalmaknak jár ki az a végtisztesség, hogy forradalomként nevezzék meg és ünnepeljék őket. A politika – és a politikának alárendelt jog – világa már csak ilyen: pusztán a siker legitimál. A lázadást a forradalomtól nem annak jogi vagy politikai jellege – hanem csupán sikere különbözteti meg.

A magyar kormány ebben bízva az elmúlt másfél évben az IMF ellen hangolta politikáját. Intézkedései egyrészről egy nemzeti középosztály megerősítését célozták – ugyan az eszközként választott adócsökkentés joggal nevezhető neoliberális, így nagyon is ortodox tettnek –, másrészről az ország gazdasági szuverenitását próbálták meg helyreállítani.

A 2008-as világválság után ugyanis sokan azt hitték – főleg a nyugati baloldali körökben, amelyeknek még mindig nem akadt magyarországi megfelelőjük –, hogy megbukik a neoliberális szabadpiaci dogma, és a piaci folyamatok ellenőrzése globálissá válik.

Az Orbán-kormány ezt próbálta meg nemzetállami keretek között megvalósítani, és e lépései igencsak elnyerték a nyugati baloldal helyeslését. A német Junge Welt napilap címlapon üdvözölte az IMF-fel való tárgyalások megszakítását tavaly nyáron. A brit Guardian-ben pedig Marc Weissbrot a világ többi államának is példaként említette a magyar próbálkozásokat. „Az ellenállás helyes, más államoknak is követniük kell”, írta a neves washingtoni közgazdász. Írását a német baloldali Freitag hetilap rögtön átvette – ami azért is meglepő, mert a Dalos Györgyhöz közel álló újság inkább Orbán-ellenességéről ismert.

De persze nem csak a nyugati baloldal – amelynek befolyása a világpolitikai eseményekre minden híresztelés ellenére gyakorlatilag nulla –, hanem a neoliberális, globális elit is figyelemmel kísérte a magyar utat. Véleményújságjaik, az Economist-tól a Handelsblattig, azonnal óvtak, mondván: könnyen belebukhat Magyarország. Márpedig ők jól tudták, miről beszélnek. Nem csak óvtak, de fenyegettek. A kormány azonban úgy hitte, felveheti a harcot. Hogy amint Weissbrot remélte, majd minket követ a világ. Hogy a 2008-ban megindult neoliberalizmus-kritika nem néhány trockista tüntető utcai bohóckodásába fullad, hanem komoly következményekkel fog járni.

Ámde nem járt. Az országok többsége nem írta felül addigi politikáját, a neoliberális dogma sehol sem lett megkérdőjelezve – és már a 2008-as válság első évfordulóján az amerikai és európai bankárok hatalmas jutalmakat vehettek fel. Magyarország így nem példamutató lett, hanem kuruc, amelyen példát kell statuálni. És sajnos a magyar kormánynak nagyon is megtetszett ez a bunkermentalitás, amelyben persze van valami meghatóan melodrámai – mint mindenben, amely bukáshoz vezet.

A magyar kormány ahelyett, hogy szövetségeseket keresett volna a neoliberális világparadigma megdöntéséhez, befelé, szimbólumokba, nemzeti hitvallásokba, médiatörvénybe, történelmi freskókba menekült, és úgy hitte, tényleg a befolyás nélküli, nyugaton rég lesajnált Daniel Cohn-Bendit Magyarország legfőbb ellensége.

Pedig éppen nekik kellett volna tudniuk: az erő dönt. Az erő nem Cohn-Benditnél, de nem is a magyar nemzetállamnál van. A globális piac valamennyi problémája – adóparadicsomok léte, határokon átnyúló pénzügyi ügyletek adózatlansága, munkahelyek delokalizációja, nem-állami választott bíráskodás elterjedése – túlnőtt a nemzetállami kereteken, így azokon bévül – hiába is szép eszme a nemzeté – megoldani immáron nem lehet. A nemzetállamok szerepe mára annyi, hogy egy folyamatos adó- és bérversenyben a multinacionális tőkének kedvezően csökkentsék az adókat, építsék le a munkajogi szabályokat, tartsák alacsonyan a béreket. A neoliberalizmus éppen ezért egyáltalán nem érdekelt a nemzetközi politika erősödésében. Elvégre minél széttagoltabb a világ, minél több kis nemzetecske, nemzetállamocska létezik, annál könnyebb versenyeztetni őket. Ki csökkenti még jobban az adókat? Kinél van még gyerekmunka is? Hol rúgható ki szó nélkül a munkás? És mindig lesz egy Banglades, amely még alacsonyabb feltételekkel várja a multinacionális tőkét.

A szuverén állam legfontosabb jellemzője azonban éppen a szuverén adópolitika. A német államtan Steuerstaat-ról beszél, ami arra is utal, hogy az állam az adók révén irányítja, szabályozza a belső piacait. Ha azonban az adókivetés immáron nem az államok szuverén akaratától, hanem a multinacionális tőkének való megfeleléstől függ, voltaképpen a nemzetállami szuverenitás díszítőelemmé, puszta ideológiává válik. Azaz hamis tudattá.

A globális gazdaság a nemzetállami politika fölé nőtt. Az olasz és a görög kormányválság jól bizonyítja mindezt. Rómában és Athénben immáron nem a nép, hanem „a piacok” – akik gyakorta „idegesek” – választanak maguknak tetsző kormányokat. Nem csak az állam, de már a nép sem szuverén. Ha megmaradunk – immáron csak a játék kedvéért – a nemzetállami keretek között, az a politika végét, a világgazdasági szempontok végső győzelmét jelenti.

A magyar kormány egyetlen hibája, hogy elhitte: még mindig szuverén. Miközben a radikális adócsökkentéssel, a munkajogi szabályok fellazításával már maga elismerte politikai szuverenitásának viszonylagosságát – elvégre politikáját arra hangolta, hogy Magyarországot minél tetszetősebbé tegye a multinacionális tőke kegyeiért folyó globális versenyben. Márpedig a multinacionális tőkének az az ország szokott tetszeni, ahol a munkavállalók szegények, csendesek, elnyomottak, jogfosztottak és korlátlanul terhelhetőek.

Vége hát az önálló politikának? A nemzetállaminak bizonyosan. „Nem vagyunk szuverének”, mondta még Németországról is saját kereszténydemokrata pénzügyminisztere, Wolfgang Schäuble. Bármily elkeserítő, a gazdasági folyamatok nemzetállami törvényekkel nem szabályozhatóak. A multinacionális konszernek bármikor tovább állhatnak, pénzeiket nyugodtan kivihetik, esetleg egyenesen valamely adóparadicsomban tarthatják. „A politika végének alternatívája abban állna, hogy a piacok után nő”, írta Jürgen Habermas. A globális gazdasági és környezeti problémákra csak nagyobb politikai összefogással lehet választ adni. Magyarország egyedül érdektelen. Bevezetheti a bankadót nyugodtan, de úgyis megbüntetik. Megvédheti a frankhiteleseket, de úgyis leminősítik. Ám nehezebb helyzetben lennének a globális aktorok, ha legalább európai szinten sikerülne egységesen szabályozni, korlátozni a túlzott piaci szabadságot.

A tét nem kevés. A neoliberális dogma képviselői folyamatosan vadásszák le az európai államokat. A görög állampapírokért az országnak már több mint harminc százalék kamatot kellene fizetnie, a német állampapírokat viszont azért nem veszik, hogy így kényszerítsék kamatemelésre a német államot. Végső soron a cél, hogy valamennyi állam eladósodjék, és politikai szuverenitásvesztése immár kész tény legyen.

Bokros Lajos közben megüzente: csak szenvedések árán lehet gazdaságpolitikát folytatni. Értjük. A gazdasági válságot nem sokan élték túl – de a neoliberális dogmáknak sikerült. The Strange Non-Death of Neoliberalism – amint Colin Crouch brit politológus idei sikerkönyvének címe mondja. A válság vesztesei nem a bankok vagy a tőzsdei cégek – ahol matematikai algoritmusokkal vernek szét akár egész országokat (ajánlatos elolvasni e beteges, belterjes tőzsdei világról Robert Harris oknyomozáson alapuló legújabb regényét, a Fear Index-et) –, hanem a nemzetállami szuverenitás.

A neoliberalizmus útja azonban eleve válságokon át vezet. Sokkterápia. Milton Friedmann már az ötvenes években megmondta, hogy a szabad piac csak akkor lehet sikeres, ha a zavaró mellékkörülménynek számító lakosságot folyamatos sokktámadásoknak teszik ki.

A neoliberalizmus, hasonlóan a klasszikus liberalizmushoz, sohasem volt híve a demokráciának. A demokráciában ugyanis a nép megzavarhatja a szabad piacok működését. Éppen ezért a legideálisabb kapitalista-liberális rendszer mindig autoriter. Chile volt a főpróba, ahol katonai puccsal vonultak be a chicagói fiúk. Bebörtönzések, kínzások sorozata, az állami vagyon elprivatizálása, igazi sokkterápia zajlott – miközben egy szűk elit valóban jelentősen meggazdagodott. Ma Chilében csak ők látszanak, mert a szegényeket magas falak mögé száműzték és választójoguktól gyakorlatilag megfosztották.

A magyar kormánynak egymagában csak egy történelmi lábjegyzetként érdekes vereséget sikerülhet elérnie, ha marad a kuruc gazdaságpolitikánál. Csak másokkal együtt állítható vissza a politika primátusa és a népszuverenitás. Ne higgyük, hogy Magyarország egyedül van, hogy bennünket valamiféle magyarellenes világ-összeesküvés sújt. Dehogy. Magyarok, görögök, olaszok, portugálok, franciák, írek, lettek, és nemsokára németek, franciák (stb.) egyaránt zavaró tényezők a szabad piacon. Külön-külön nem, de együttesen azonban már tényleg meg tudnák zavarni a neoliberális dogmák megvalósítását.

És akkor a neoliberalizmus kapna sokkot – nem mi.

A helytelen és elégtelen politikai definíció szerint a fenntartható fejlődés “a fejlődés olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől” (emígy szól az ENSZ által létrehozott Brundtland Bizottság Közös jövőnk (1987) című jelentése). Ez a meghatározás figyelmen kívül hagyja, hogy a jövő generációjának szükségletei megjósolhatatlanok, ezért a jelen és a jövő generációinak szükségleteit összehasonlítani hamis illúziókból épülő üres fecsegés.

Le kell szögeznem, hogy ami napjainkban zajlik – a korlátlan növekedés eszméjébe vetett hit zászlaja alatt zajló nemtelen cselekedetek, a természeti források lelketlen pusztítása a “jólét” nevében, a technológiai innovációk általi “haladás”, a természeti környezet felett érzett arrogáns felsőbbrendűség - nem tartható fenn és nem fejlődés. Ezen az úton, ebben az irányba tovább haladva végül kietlen és lakhatatlan bolygót hagyunk örökül a jövő generációinak.

A fenntartható fejlődés szorosan összefügg a települések életével, elsősorban a városokéval, a szellemi élet központjaival, hiszen itt koncentrálódik a kultúra, a tudomány, a gazdaság, a politika és a hatalom, nem is beszélve arról, hogy a város felelős a vidék fenntarthatóságáért is. Ám a globalizáció mindent átható folyamatának köszönhetően eltűntek a helyi különbségek, de félreértés ne essék, az egyenlőtlenségek nem számolódtak fel. Napjainkban is érvényes az ismert olasz közgazdász, Vilfredo Pareto által kidolgozott formula, a Pareto -elv (Pareto's Principle) vagy más néven a 80-20 szabály (The 80-20 Rule), amely kimondja, hogy a javak 80%-a a társadalom 20%-ához kerül az elosztás során. A huszonegyedik században az urbanizált nyugat - amely az emberiség magas fogyasztású kisebbségét testesíti meg - és a harmadik világban élők – akik a szegény többséget jelentik- között éleződik a feszültség az egyre szűkösebb erőforrások birtoklásáért. A tiszta ivóvíz és a megművelhető földterületek arányának csökkenése nem a jövő fenyegetése, korunkban is érzékelhető jelenségek.

A globalizáció egyneműsítő, homogenizáló folyamata miatt a kulturális diverzitás napjainkra oly mértékben lecsökkent, hogy nagyítóval keresve sem találunk érték adó mintákat a fenntartható fejlődés megvalósításához. A fenntartható fejlődés - amely valóban a jövő generációinak érdekeit szolgálja, vagyis annak élethez való jogát, a sokszínű és változatos természeti környezet élményével - egyetlen elképzelhető útja a lokális, a helyi, a kis léptékű változások szorgalmazása. A lokális közösségek - mint az identitás forrásai - egyfajta védekező reakcióként funkcionálhatnak a globális zűrzavar útvesztőjében. Amennyiben ezek a közösségek képesek sikeresen meghaladni védekező jellegüket, a közös célokért való tudatos együttműködés mezejére lépve sikeres alternatívaként, érték adó mintaként jelenhetnek meg. Ám az önvédekező mechanizmusuk túllépéséhez elengedhetetlen a helyi közösségek önálló gazdaságának és döntéshozatali szintjének nagyobb szerephez való juttatása, támogatása.

Kétségtelen, a helyi és a globális érdekek között sok helyütt érdekellentét feszülhet, azonban a globális problémák egy részére a helyi közösségek -felelősségük és létjogosultságuk tudatában- hatékony megoldással szolgálhatnak.

A globális változások mindig apró léptékben történnek.